Ennek a kötetnek van némi nyilvános előélete. Nem a kötetnek természetesen, hanem a most kötetként átnyújtott szövegnek, amely ennélfogva szövegváltozatnak minősítendő. A két szöveg viszonyáról összevetésük, minuciózus és munkaigényes összehasonlításuk után mondhatnánk véleményt. Ezt az – úgy lehet – ildomos, sőt – talán – kötelező értelmezői feladatot szándékosan nem végeztem el, aminek beismerésével már itt, beszámolóm elején jelezni kívánom véleményemet erről a szövegről (arról a korábbiról is, amely nagyjából ez), erről a szövegről mint irodalomról. Tehát – az előzményekről.

A Jelenkor 1990. júniusi száma közölt egy testesebb (negyedszáz szedett oldalas) írásművet bizonyos közismeretlen Sárbogárdi Jolán nevű szerzőtől, gyanút keltő zsinórírással „szedvén” a címet: A test angyala. A „regény” önminősítésű (talán) szövegtárgyat egy levél követi, amivel a szerzőként jelzett név egy „Tisztelt Péter”-hez fordul, meglehetősen hízelkedő modorban, annak szakértő bírálatáért esdvén, önmagáról csak polgári foglalkozását és lakcímét közölve. Erre a levélre Balassa Péter válaszlevele következik, majd kommentárja – mindkettő feltűnően stilizáltnak kíván mutatkozni: a levél (nem minden pontján egynemű – kongeniális?) archaizálással, a kommentár tudatosan elnehezített mondatkonstrukcióival fejezi ki elkötelezettségét ama Sárbogárdi-féle szöveg mint literatúra iránt. A műbírálónak ez az aggálytalan részvétele egy gyermekded misztifikációban, belirodalmi csínyben, csoportérdekű kópéságban (mert hogy az, afelől egy percig sem lehetett kétség – most meg itt az előzékeny önlelepleződés: az akkori szerző és cím most ezen a könyvön együtt alkotja a címet, föléjük írva az igazi író, Parti Nagy Lajos nevét – a „regény” terminust azonban „habszódiá”-ra módosítva) – nos, bár ez a gesztus demonstrálja egy bizonyos műhely iránti elkötelezettségét, szerkesztő, író és kritikus együttállását, amelynek szemlélése bizonyára jóleső élmény nekik és barátaiknak, az írásbeliségnek egy olyan produkcióját, azaz termékét emeli irodalmi bírálat tárgyává az említett válaszlevél- és kommentárszerző, amely semmiféle érdembeli jelét nem adja, hogy magát annak tekintené. Mármint szépirodalomnak – s ez elsősorban nem ennek a mostani olvasatnak a vélekedése, hanem magának a szövegnek a véleménye önmagáról. (Hogy az író miként vélekedik termékéről, annak megítélése természetesen soha nem lehet meghatározója semminemű szövegismertetésnek, a mostani könyvbemutatásnak sem.) Se a misztifikáció nem vette komolyan önmagát, se a szöveg nem akar (és ezt nagyon erőszakosan az olvasó tudomására hozza) irodalom lenni, még a látszata is alig, s itt most, ha lehet, ne törődjünk azzal, hogy milyen „posztmodern” időket élünk, miféle kötelezően tudomásul veendő világértelmezési hálóban, miféle világképeknek kiszolgáltatva. Szabad legyen most eltekinteni az olyasféle divatszók használatától, mint persziflázs meg pszeudó, paradigmaváltás és intertextualitás. Itt egy tréfa történt, semmi egyéb, semmi több vagy más, egy vicc, amelyen kényszeredett udvariassággal vagy önfeledten nevetünk, komolyan nem vesszük, s ha holnapra el is felejtjük, az azért kétséges, hogy helyénvaló volt-e újra előállni ugyanazzal a régi tréfával ugyanabban a társaságban… (Azaz – kötetben kiadni, ha átírva, ha nem.) Normálisabb irodalmi világban talán nem kellene mondani sem: ha annak a véleményemnek adok itt hangot, hogy ezt A test angyala felcímkézésű szöveget nem tartom irodalmi alkotásnak, irodalomként elemezhető nyelvi konstrukciónak, annak semmi köze Parti Nagy Lajos irodalmi munkálkodásáról és munkásságáról alkotott véleményemhez, amely – mi tagadás – nagyon is elismerő, s ennek volt alkalmam írásos formában is bizonyságát adni egy korábbi novelláskötete alkalmából. (Amely persze későbbi, mint ez itt. Ezért is kétes döntés volt újra közölni ezt a szöveget – ha átírva, ha nem. Miféle írói fejlődésrajz ez, tárhatja szét a kezét az, aki járatlan a Baranya megyei irodalmi sajtóban.) Ez a hétéves szöveg – s ennyi legyen a politika itt, de azért ennyi mindenképpen – számomra nem nagyon rokonszenves, ha rendszerváltozási terméknek tekintem. Kit mire ihletett 1989–90 fordulója… Ilyen értelemben előzménye a Pestre kerülő szerző közéleti tevékenységének, ahhoz kapcsolódó publicisztikai gyakorlatának meg nyilatkozatainak. A „világmegváltásból párthűség”, az „indulatból Volvo” mondja valahol a számomra igen emlékezetes és irodalmi teljesítményéhez méltatlan rágalmat azokról a pályatársairól, akik más politikai érdekkörhöz sorolódtak, zömmel – illenék tudomásul venni ennyi idő után – egyéni alkotói érdekeik kárára. (S ezen a legkevésbé azt értem csak, hogy nem tartoznak a Jelenkor eminens, alkalmilag túlharsonázott munkatársai közé…) Azért ezt volt szíves bizonyítani a két (persze: egy) „Sárbogárdi Jolán” között eltelt hét-nyolc év. Sajnos – hogy a szöveg egyik alapszavát bátorkodjam magam is igénybe venni. És hát persze ennek a vélekedésnek megint nincs köze ahhoz, hogy mennyire jó kötet volt a Szódalovaglás meg A hullámzó Balaton, hogy mennyire jó író Parti Nagy Lajos, ma az egyik legjobb, akinek van értesülése arról, hogy mi a hivatása, csak hát ő is ebben a térben és ebben az időben él: „Én annyira próbáltam és tudtam ugyanaz lenni – nyilatkozza még a legutóbbi rezsimváltás előtt –, amennyire ez egzisztenciálisan lehetséges volt.” Egy hajóban ülünk – noha ez a tény semmi alól nem ad felmentést. (Még ha hozzá is tesszük: „fiúk” – ahogy ezt tette volt a szófordulatot oly kedvvel használó Aczél György.)

A Sárbogárdi Jolán: A test angyala című kötetnek ilyesféle ha nem is kíméletlen, csak egyértelműen elhatároló (bár a szerző esetlegesen másként minősítő önértékelésével és műhelytársai barátias méltatásaival azért nem nagyon számoló) megítélése természetesen nem jelenti azt, hogy alkalmasint ne volna ez ilyen-olyan privát érzelmeket kiváltó „mű”, ahogy az is: mulatságos (nyelv)kritikai termék egy értelmiségiekhez forduló kabarétréfa tónusában és minőségében. Olyasféle esztétikai élmény kiváltója, amely ahhoz hasonlítható, mondjuk, mintha evés közben olvasnánk a Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára című könyvet (önkéntelenül azonosulunk a rejtői szüzséből fejlő világértelmezéssel és létmagyarázattal…), s közben olykor-olykor kínosan megcsikordul az eszcájg. Egy olyan bohózat, blődli, amelyen jót röhöghetünk, míg hirtelen a pironkodás erőt nem vesz rajtunk, magunk sem tudva, miért.

Ha magyarázatát kívánnám adni (amint az elemi kötelességem és érdekem) ennek az irodalmi életünk (álságos) illemtanához oly kevéssé illő sarkított vélekedésnek, hadd induljak ki stílszerűen az okos és érzékeny Szilágyi Márton Parti Nagy-értelmezésének egyik mondatából, amely szolid, de határozott feladatkijelölés az író kritikusai számára: „nyelviség és világszemlélet egyidejű, egymásra utalt figyelembevételének igénye kívántatik meg az interpretációban…” Idefordítva a bölcs tanácsot: egy leírható és értelmezhető, kreált nyelvi szerkezet miért nem eredményez „nyelvileg konstruált világszerűség”-et? Ez a kérdés. És ez a kérdés még akkor is, ha az író odanyilatkozik (sok-sok társához hasonlóan a múlt század közepe óta, hiszen a regény válságának kezdete pontosan egybeesik a polgári regény megszületésének pillanatával): „nem hiszek a világ elmesélhetőségében.” Pedig hát – azért – minden epikus műalkotás annak megkísértése, hogy a világ talán mégis elmesélhető, ha így-úgy, ha ilyen-olyan hatásfokkal, ha töredékeiben is, s a „felhasználható” valóságszilánkokat talán egybe tudja rendezni valami – indulat, morál, a művész önmutogató hajlama, életérzés, ráfogás, megmagyarázhatatlan ihletettség stb. Másfelől Parti Nagy Lajos nemegyszer hangoztatott ars poetikus öndefiníciójával szemben („ez a törmelékesség a világról és önmagamról alkotott véleményem”) most „véglegesített” szövege tudatosan kerekdedre szerkesztett, aggályosan óvja magát a „törmelékesség” látszatától is, vannak szereplők, akik kifejezik önmagukat és véleményüket a környezetről, van íve a cselekménynek, van konfliktus, létezik táj és idő. És legyen még itt egy-két karakteres mondat a szerzőtől, egyik hatásos és összeszedett nyilatkozatából, nem azért, hogy önmagával szembesítődjék (miért is kellene leleplezni?), hanem azért, hogy egy tudatosított írói művészetfelfogást (értelmezett világképet) egy alkalmi szöveg mellé rendelhessünk, amely szöveg (s ez azért egy kicsit zavarba ejtő) korábbi, mint maga a nyilatkozat: „Nem tűnik el a személyiség, csak tán közvetettebben van jelen a műben, az írói »én« bonyolultabban »Bovaryné«, s egészét, teljességét nem egy-egy mű, hanem, mondjuk, egy életmű hordozza… A történetmondáshoz való problematikus, ironikus viszony soha nem jelentette azt, szerintem, hogy az irodalom lemondana a történetről, hisz ha »más« nem, a nyelv, a mondat mindig szól valamiről. Ha önmagáról, akkor önmaga történetét mondja, a nyelvi történés válik a nyelvet használó személy történetévé.” Az álláspont világos, jóllehet ha nagyon „tűhegyre vennők”, inkább egy tradicionális lírai attitűd konfessziójához áll közel, s a „személy” szó is megkívánna egy pontosító mellékmondatot, ám mindezzel együtt s mindennek ellenére hogyan történik az meg, hogy egy történet minden megjelenített mozzanatával folyamatosan megsemmisíti önmagát, az, hogy a nyelv, ahelyett, hogy saját „történetének” elmondásával allegorikusan-szimbolikusan egy emberi történet létéről adna hírt, annak végbementéről, akár csak elképzelhetőségéről „keltene gyanút”, legfeljebb – és a nyelvhasználat leginvenciózusabb pillanataiban – „etimológiatörténeti” adalék? Semmi egyéb, ha jópofa is, tréfásan lédús, az esetek jelentős hányadában.

A megértés és értelmezés kiindulópontja (amit tudatosítanunk kell most is, mint minden zavarba ejtő, jelentésének, üzenetének nyilvánvalóságát ezért-azért titkoló elbeszélés esetében általában) az, hogy mi a viszonya az elbeszélőnek saját történetéhez, ha egyáltalán „övé” a történet, ha egyáltalán „valakié” az elhangzó mese. Mi a viszonya „jelölőnek” és „jelöltnek”, ez utóbbi sugalmazza-e vagy deklarálja azt, amit az író üzenetének tekinthetnénk?

Érdemes nyugtáznunk, hogy a kötetkiadás elhagyja azt a gyermekes és kidolgozatlan, de mégis legalább „megkísértett” fikciót, mely szerint egy „talált szöveg” vergődött itt létre és nyilvánosságra, hogy a régi recept szerint egy dilettáns elbeszélő maszkja mögül egy profi irodalmár fesztelenül vélekedhessen korról és helyről, meg mindarról, ami az emberi kreatúrák bizonyos halmazát arra érdemesítheti, hogy bizonyos cselekmény vagy mese szereplőjévé válhassék, esetleg alakítójává is, hogy egy története jelentéssel telítődjék stb. Itt és most a leírt szavak nem engedik, hogy lexikai jelentésük mögött érzékelhessük a fiktív elbeszélő markáns jelenlétét – az elbeszélő nem definiálódik a történet elmondása során, ezért tán illőbb a passzívum használata: a történet elmondódik. Ennek a beszélő „perszónának” – itt mindkét jelentésben véve a szót – léte csupán akkor érhető tetten, ha egy bizonyos módosító-minősítő szóval találkozunk a leíró szakaszokban. Ez a szó a „sajnos”, és a sajnálkozás mellett, mögött ott a megbocsátó jelentésárnyalat, mindenesetre jelezhetné a mesélő viszonyát saját szövegéhez, sugallhatná mese és a valóságként tételezett világ kapcsolatát, végül is az elbeszélő maszknak a világról való vélekedését, hiedelmeit, ám azért indokolt ebben a mondatban a feltételes mód használata, mert maguk a szereplők is gyakorta élnek a hangulati minősítésnek ezzel az egyszerű és naiv eszközével, hogy jelezhessék a maguk „ambivalenciáját” (ez is visszatérő divatszó): a világot készséggel elfogadom, magaménak tekintem, ha néha nem mindenben „értek is egyet” vele, ha nem értek egyet azzal, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok szeretni, amikhez ugyan nem horzsolódom, de puszta létüket sem tartom kívánatosnak. A létre igazából nem keltett perszonális előadó egybemosódik a szereplőkkel, azok egzisztenciáját is igencsak kérdésessé téve, de mindenképpen szigorúan definiálva a szerző, az auktoriális elbeszélő terét, beszédhelyzetét.

Ha ezt megkíséreljük körülhatárolni, mindenekelőtt el kell hárítanunk azt a magyarázatot (azaz: mentségét a szövegnek), mely szerint szimpla persziflázsról van szó, egy műfajéról esetleg, egy emberi magatartáséról vagy bármiről. Nem beszélhetünk erről az ironikus formáról, hiszen ebben a szöveg(i) környezetben nincs tere az iróniának, hiányzik annak a megnevezése (egy műfajé, egy magatartásé stb.), amit az irónia ki akarna fordítani, nincs megjelölve az ironizáló elbeszélő pozíciója, s – ez volna a legfontosabb – nincs értesülésünk a tétről, arról, hogy mi végre mindez. A beszédtér itt úgy definiálható, mint egy virtuális szótár játékos jelentéstani jegyzetgyűjteléke. Itt is érdemes felidézni az író vélekedését az irónia érvényesíthetésének határairól, úgy lehet, magamagát is óva: „a szövegnek tudatnia kell, mihez képest vagyok ironikus.” Ez azt jelenti, hogy az ironikus beszédmód nem leplezheti az értékek meglétét, tudatosítását és kinyilvánítását. Azaz mindközönségesen hagyni kell, hogy „felvetődjék” a műben úgy, hogy ezt a mindenkori befogadó is észlelhesse: ilyen a világ. Milyen a világ – itt és most? A kérdés ott lebeg az olvasóban, de Parti Nagy Lajos úgy szervezte meg könyvének szövegterét, hogy radikálisan kiiktatta a „mihez képest” elemét. Egy szövegtenyészetet hozott létre, amely képtelen befogadni a kívülről jövő kérdéseket, amin semmi nem kérhető számon, azaz minden számonkérhetetlen. Mi ez a „semmi nem”, ez a minden? Azok az alkotó (technikai és morális) tényezők, azok a szervező és konstituáló elemek, amelyek az irodalmi elbeszélést bevonnák ama „nagy történetbe”, amelyről természetesen Parti Nagy is tud, hiszen attól író, amiről nem lehet nem tudni. Amiről csak „Sárbogárdi Jolán” nem tud, ami persze nem olyan nagy baj, hiszen ő nincs is. Azért nem botrányos ez a Sárbogárdi Jolán” teremtette tér és befogadói helyzet, az őtőle inspirált (Istenem, szegény…) „interpretációs” csapdahelyzet, mert ő, mint tudjuk, nincs. Ami van, az csupán játék és kísérlet arra, hogy ez a könyv is kivonja magát (Esterházy Bevezetéséhez hasonlóan) a hagyományos befogadó-ítélkező horizontról(-ból?). Hogy maga a kreált szöveghalmaz teremtsen befogadói terepet is, azaz: egy legyen a kettő. Ez az autonómia itt – mondani sem kellene – nem valamiféle filozofikum önérvényesítő igénye, hanem egy következetes tréfa nyelvi tája. Itt kellene tehát beszélgetni. Csak kérdés, bár könnyen eldönthető, hogy kik diskuráljanak és miről. Közhely és leírva csúf vaskalaposság: semmiféle művészileg teremtett „világegészen” nem lehet számon kérni saját létét, az nem lehet önmagáért való, külön léte csak a létezéssel szemben tételezhető. „Súlmajszteri” merevség, Gyulai Pál és Lukács György ízetlen elegye? Vagy megtagadása „mindannak”, amit posztmodern korunk elvár tőlünk – ha olvasók vagyunk, ha nem? Mindenesetre állítsuk szelíden, ha megmosolyogtató gügyeségnek tűnik is: a világ nem ilyen, Magyarország nem ilyen, a kilencvenes évek Magyarországa és a Váci utca sem ilyen, s nem azért, mert a főhősnő itteni munkahelyéről odalátni a Tihanyi Apátságra. Ez még lehetne elementuma egy sültrealista víziónak…

Ebben a szókevercsben és mondatszövődményben nem fontosak az alakok, nem az a történet sem, nem fontos se a helyszín, se a kor. A szereplők valami leírhatatlan primitívségű mai fiatalok és idősek a Belvárosból és a társadalmi „top”-ról, nem osztály-, hanem fogyasztás-, helyzet- és státusfüggő bábalakok. A sztori a hajdani leányregényekbe oltott mai szerelmes regények históriája: meglátni, megszeretni, ezután következik néhány, nehezen azonosítható darabszámú konfliktus, részben alkalmi félreértések (!) következményeként, majd végezetül a boldog végkifejlet, ahol nemcsak a két fiatal, hanem egy-két család és reprezentánsaival képviselt baráti kör is egymásé leend – mintegy ívet képezve a tetszetősen egyeztető kezdőmondattal: „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi.” A táj az a magyar világ (kulisszáiban), amelynek középpontja a Váci utca, a mellette lévő, jelentékeny magyar költőről elnevezett tér (nevét a könyv sajátosan merész helyes[!]írással közli) meg a permanens kiküldetések egzotikus helyszínei. Az idő az, amikor még van Karl Marx Stadt (mint szó, természetesen) és Lumumba utca, kétforintossal lehetett telefonálni, ám már uralg az aerobic-mánia. XIX. századi érzelgősség és XX. század végi életlihegés valami elviselhetetlen odőrje leng föl a szövegből, finomkodás és bugrisság geil elegye a szavakból. Ha van szociológiailag értelmezhető szó, ami esetleg leírható e könyv kapcsán, az legfeljebb a „sznobéria”, már ahogy ez a jövendő magyar polgárosodás zálogát jelentő mai szocialista elkötelezettségű vállalkozói társaságra alkalmazható. (A könyv szereplői állami alkalmazottak, ha nem, akkor is oda kötődnek, nem mintha ez fontos volna, ám nem a rendszerváltozás előtti kor végóráit jelenítik meg – ha egyáltalán valamit –, hanem a mostani idők nyelvbe záródott high society-mentalitását.) Itt mindenki dr., és mindenkinek a vezetékneve y-ra végződik, Andor, Edina, Mercedesz, ilyenek a keresztnevek, a boltosné Maryka, a büfés Korinna, a szanatóriumi recepciós Elisabeth, a kézbesítő unokája Ronaldka névre – hallgat? Nem tudni, mindenesetre így van írva a nevük. A foglalkozások: festőművész, tévérendező, főorvos, „marketing-manager”. Az itteni mai fiatalok mitől sem utálkoznak jobban, mint az italtól, mitől sem idegenkednek inkább, mint a házasságon kívüli nemi élettől…

Ebben a könyvben nem fontos semmi más, csak a szó. Igazából az sem fontos, csak van, abból az egyszerű tényből következően, hogy szóhasználat nélkül – hacsak valami kivételes avantgárd gesztust nem tud produkálni a szerző – elég bajos az írásbeliség gyakorlására vállalkozni. Ez a könyvbeli beszéd nem törekszik arra, hogy üzenet hordozója legyen, önmaga jelentésébe van zárva, amely jelentést az idő és a társadalmi nyelvhasználat alakított olyanra, amilyen, s amely az írói ihletettségnek, mondhatni, egyetlen célpontja: a szó és főleg a frázis (mindkét jelentésben értve) leleplezése. Kifordítása, többnyire a jelentések szembesítése vagy elcsúsztatása által. Sőt, az írói cél a helyesírással leleplezni… Mit is? Nos, erre a kérdésre éppúgy nem ad választ a könyv egyetlen „elbeszélője” és többi „beszélője” sem, ahogy az egyéb feltoluló talányokra sem.

A nyelv vadászterület és játszótér. Nem irodalmi, hanem magán-írástudói kéjelgés tája. Minden szó, minden „felhasználásra kerülő” szókapcsolat, metaforikus klisé „kézbe vétetik”, annak bizonyítására, hogy a szavak a szóhasználat közben (során) kiürülnek, megkopnak, jelentésfogyottan használódnak, és elhasználódnak. Szavak életrajza rekonstruálódik, ha jelentéseiknek változásait felismerjük, csak éppen a jelentések hálója, maga a „jelentés” nem látszik érdekelni azt, akinek a legtöbb köze van a szöveghez. Miközben a mindennapi beszéd során a mondatok bizonyos csoportozatával, a szöveggel valami „globális” jelentést kívánunk közvetíteni, az egyes szavak értelme felszámolódott, az eredeti jelentés elhalványult, meghasadt, s ami mégis jelentéssel „rendelkezik”, az csak némi szemantikai és etimológiai hezitálás után és eredményeképpen. Ez a felismerés nem tragikus az író számára – hol vagyunk már azoktól az őskori fájdalmaktól (1970–80-as évek), amikor azok a valóban katartikus felismerések határozták meg a magyar költészet és esszé jellegadó áramlatait, hogy a nyelv ki van szolgáltatva a hatalomnak, hogy a nyelvet miként torzítja el a magyar beszélők mintegy harmadánál az, hogy természetellenes létformába kényszerült (emigráció és kisebbségi helyzet), kizárult a tömegkommunikációból és a magaskultúrából, bezárult önmagába, a familiaritás mindennapjaiba. Nem, most és itt a nyelv játszótér – kopott mászókák, csikorgó hinták, gaz a kavicsok közt, kevés gyerek, kutyák nációi, forgácsokra szakadó padok és egy nagy-nagy homokozó.

A szöveget rendező „epikus előadás” különböző elemei teljes egységben vannak, mivel nem beszélhetünk meghatározóan személyes(ített) narrációs médiumról, felismerhetetlenek és grammatikailag lényegében elkülöníthetetlenek (még „helyesírásilag” is) a különbözésre ítélt szólamok – a leírás, a párbeszéd, a belső monológ. Egy magyartanár vagy egy magyarul nem régen és jelesen érettségiző ifjú számára egyszerre lecke és kéjmámor elpiszmogni a nyelvi tébolyulatok és lelemények gazdag mezején, egy-egy agyzsibbasztó blődségen vagy ihletett szófaragványon kuncogni és ámuldozni. Olykor, kellő olvasói empátiával, a grammatikai és lexikai bolondériákba még magyarázatot is tudunk csempészni. Mondjuk, a kifejezés vulkanikus erupciója mondhat ilyent: „rámosolygott… mosolyogva”, „könnyeivel küszködve sírt”. Vagy ezt: „sápadt, napbarnított arca” – hiába, minden jelzőre szükség van. Az értelmetlenségig és tovább. „Tanúk nélkül, valamint négyszemközt”, ilyesfélék. A leírások kedves őrületei közé tartozik, amikor a szereplők között megszűnik a tér, s ők fantasztikus gimnasztikára vetemednek. Telefonálás közben az egyikük „barátja kezére téve a kezét”, mondja. A könyv egyik utolsó mondata: sétálás közben „Dénes Edina kezét fogta és viszont. Másik kezükkel egymás vállát karolták át, és így az arcuk is egymáshoz simult, akár a messzi útra készülő Sirályok.” Van, amikor csak a tudálékos elvétés ad fölvihogási alkalmat: szieszta helyett „fieszta”, a deákos ováció helyett a borzongató „ovuláció”. Olykor az írott nyelv komikszos látványkliséi: „beh”, „11 há”, „ha-ha-ha”, „hm, hm” (félreértés ne legyen: itt így beszélnek). A szimpla helyesírási hibák közül azok a hercigebbek, amelyek mögé odaképzelheti a viszonylag művelt olvasó a szövegszerkesztő tűnődését, teljes hasonulás volna ez, jelöletlen részleges, ragaszkodjunk a betűejtéshez, az affrikáta két hangból olvadt össze…? Van itt „Bonbay” és „bombon”, „nemkülömben” és „inyjekció”. E nemben talán a legszebb a „Rátsz” ponty. A „szeszéj”-nél gyanakodhatunk a szesz + éj naiv etimológiájára, a csekély jelentésű „sekély”-nél arra, hogy ennek a szónak is van értelme, a „Rigó Jancsi”-nál és a „Vörösmarthy Gerbaud”-nál arra, hogy a leíró szerint valós személyként kell ábrázolni a népszerű cukrászati végterméket, illetve magát a patinás találka- és nassolóhelyet. (A nassolás ebben a szövegkörnyezetben természetesen „nasholás”-ként jelenítődik meg.) Egyfelől a vegytiszta bugrisság járja itt boszorkánytáncát („méllyesztve”, „szerbusz”, „nem-e”, „el-e”, „beugranák hozzád” stb.), másfelől a még irritálóbb választékossági túlzások: „mondottam idő”, „fogol”, „síezni”, „hibát vét”, „hosszúdadú”, „neved-mondási tréfád”, „DR Havasnaki kávé”, „lányi boldogság”, „felfázásoktóli józan ész”, „leéve”. Olykor a szórendi sűrítményektőli inverziók vihogtatják meg az olvasót („»papi« kackiás bajúsza, midőn kapáját megpedrése közben a küszöbre teszi”, „kicsit hányaveti modora mögött nagyon melegszívű barátnő dobogott”, „összefutó számban szinte érzem az ön forró feketéjének zamatos ízeit”), másutt az apróhirdetések csökött nyelvezetére valló ügyefogyottságot és negélyt tettető rájátszás („feltűnően kulturált, sőt szépnek mondott” – mondja valaki), vagy a vonatkozó névmások diabolikus használata („végtagjaik, mely elzsibbadt”), ahol semmit nem számít, hogy élő vagy élettelen, egyes vagy többes szám kapcsolódik össze. Van ezekben a nyelvi viccekben korjelző árnyalat, de nem több, mint mindennapjaink egyéb eszement jelenségeiben, a legerőteljesebben sugallódik ez talán az idegen nyelvű-nyelvi tudálékosságokban. Nem túl nehéz fogalmazási lecke e téren a figurázás, és Parti Nagy meg is tesz minden tőle telhetőt: „sítoura” és „Éther”, „Ropy” és „orwul” és „Wolks Wagen Mikro Busz” és „Sandwich” (a nagybetűk is az idézetekhez tartoznak!) és az ámor meg a l’amour kombinációjának gyászos terméke, az „Ámour”. Egyik helyen „fotöy”, másutt a szereplő „az előcsarnok kellemes foayé-ibe merült”. „Ferihegy Two” „hangzott el” (!), amit „Edina »szinkronban« le is fordított rögtön”, az a leányzó, akit hol „Yambó”-sapkában látunk, hol meg akkor, amidőn ily szavakra nyitja ajakát: „inkább talán juice-t fogyasztok”, ha éppen nem esik „chómába”.

Röhögtető, viháncoltató, heherészésre, fölvakkantásra és nyerítésre késztető, csikorgó kacajt kiváltó, megvihogtató (stb.) a szerző lubickolása a szegény gyanútlan klasszikusok irataiban és életrajzában mint ihletforrásokban: „én jöttem el hozzád szerelem miatt, mint Tatjána Puskinhoz a Kútvölgyibe”, avagy „szeretlek… mint a vérpadig”, avagy „Széna vagy szalma sóhajtott a nép ajkán”. A macskakörmöknek szintén van stiláris szerepük, hol kiemelnek valami kiemelésre teljesen érdemtelen szót, hol a szereplők elhatárolódását jelzik az olyasféle csúnya szavaktól, mint: „»teszemazt«”, „szívesen fogadta a fiú »csínyét«, melyet az érintésével tetőzött be…”. Az epikai állandóságot meg a világkép egyneműségét és jellegzetességét a „kisportolt” jelző szavatolja: „miközben kisportolt, rövid körmű ujjaival a kávét kavargatta”, „kisportolt, de intelligens alkatú fiú”, „Mikor… a karcsú, alaposan kisportolt Mikulást meglátta”, de akad itt „kisportolt arcú” fiatalember éppúgy, mint „ruganyos kinézetű”.

Ez a képtelen képképzetekben tobzódó nyelvi viselkedésmód legszaglóbb virányaihoz a magyar fráziskincs radikális felülvizsgálatával jut el. A tipologizálással talán ne is bajmolódjunk, beszéljenek önmagukért az író (szerintem: Parti Nagy Lajos) szókombinációi: „még sok szépet rejtegetett számára az élet marsallbotja”; „az ősz meleg fénye minden arcra kicsalt 3-4 mosolyt, mely a lélek indián napsütése”; „a földig és tovább érő nagy estélyi s köröm-cipő utolérhetetlenül feszült karcsú alakján”; „Nem szeretnék »bunkó« illetve porcelánbolt lenni”; „sápadt, majd tűzpiros liliom lett”; „elárultad a fogad fehérjét”; „arca alól kiszaladt a »talaj«”; „Nadrágbani térdei egymáshoz koccantak, mint a kocsonya”; „Ezután lassan egymáshoz közeledett az ajkuk, ami egy mágnes hevességével megcsókolta egymást”; „könnyein keresztül szinte sírva így felelt”; „Bökte ki az elpiruló teremtés mosolya fátylát”; „nyakát szemmel alig látható vastag aranylánc övezte körbe”; „szolid férfikopogás verte fel a párnázott ajtó csendjét”; „hiba csúszott a kréta köré”; „A szombat esti Budapest halk csendjét csak a Világváros lüktető zaja törte meg” és tovább és tovább.

Parti Nagy Lajosnak ezt a régebbi szövegéből továbbsarjaztatott iratát háromszor olvastam el. Az első heveny élmény hatására azt gondoltam helyénvalónak, hogy egy veretes traktátusban világosítom föl őt arról, amit természetesen tud. Jelesül: hogy az igazi művészet eredendően tragikus, hogy a lét is csak a pusztulást tudomásul véve ábrázolható, hogy az idill sem gondolható el katasztrófa nélkül, hogy mit is jelent a világ műalkotásban való újrateremtése, uram bocsá’, néhány bekezdést szántam volna a szociális referencia és az epikus információ összefüggésére, különös tekintettel a kelet-európai kisnemzeti frusztrációkra mint a tematikát és a narrációfajtákat alapjaiban meghatározó historikumra és így tovább. Optimistán oda futtatva a szót, hogy szatírjáték ugyan ez, ám „szerzőnk” is tudja, hogy a dionüszoszi játékokon a szatírjáték csak a tragédiával együtt… Ám nem sokáig kellett győzködnöm magamat (hagyni, hogy meggyőzzön ez a szöveg): nem illik ez a bírálati tónus az ilyesfajta beszédbeni tobzódáshoz, amely nem akarja művészetnek tekinteni magát. Tét nélküli élvezkedés a magyar nyelvben, így és csak ennyiben közérzeti jelzés ez a könyv. Nem egy irodalmi ripők tetszelgése, hanem egy irodalomban, közéletben megfáradt férfi kedélyeskedése, szolidan frivol viháncolása.

A címben leírt „nyelvhús” természetesen Parti Nagy leleménye, jó szaftos szó, önkéntelenül kínálkozott mellé most a „vegetárius” – ellentétként és halk vélemény gyanánt. (Jelenkor, 1997)