Tüskés Tibor

Csorba Győző Illyés Gyula-képe

1937 decemberében egy magyar, vidéki, dunántúli városban egy huszonegy éves joghallgató fiatalember, Csorba Győző, aki egyetlen magyar írót személyesen nem ismer (még azokat sem, akik környezetében, a városban élnek), s akit költőként ugyancsak senki számon nem tart, József Attila emlékének szentelt verset ír Egy halott költőhöz címmel. A verset beilleszti a következő évben megjelenő első önálló versesfüzetébe, a Mozdulatlanságba, majd vállalja A lélek évszakai című, 1970-es válogatott versgyűjteményében is. Csorba úgy tudta, hogy „ez az első versek egyike volt, ami megjelent József Attila halála után. A költő december 3-án feküdt a vonat alá, és az én kötetem a következő év legelején jelent meg. De ezt a verset még 1937 decemberében megírtam. Lehet, hogy valaki más is írt búcsúverset a költőről, mindenesetre én az elsők között voltam.” A megszólalás súlyát nem kisebbíti, hogy a Megtartó varázslat című antológia (1980) tanúsága szerint (mely költők lírai vallomását tartalmazza József Attiláról) mintegy húsz magyar költő írt még a gyászévben verset, köztük ketten ugyancsak vidéken – Debrecenben –  éltek (Gulyás Pál és Oláh Gábor), valamint ketten ugyancsak fiatalok voltak (a Csorbával azonos évjáratú Zsigmond Ede és a nála egy évvel fiatalabb Devecseri Gábor). Csorba figyelme a diákkori Ady-rajongás, „Ady-fertőzés” után fordult József Attila költészete felé. „Közben megkaptam valahonnan, most már nem tudom, hogy honnan, József Attila egy kötetét – emlékezik vissza. – Amikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, hogy ezt nekem, illetve helyettem írta a költő. Utána minden József Attilát, amihez hozzájutottam, elolvastam. Úgy emlékszem, hogy egyszer a rádióban is hallottam őt. Nagyon-nagyon megragadott... Benne éreztem a legnagyobb tisztaságot.”

Ha most visszatérünk a fent említett, Egy halott költőhöz című vershez, azt látjuk, hogy Csorba vonzalmát alapvetően két ok motiválta. Mindkettő személyes jellegű. Az egyik: Csorba Győző, a kilencgyermekes család tagja, a MÁV betűíró félkarú gyereke, aki jórészt instruálással kereste meg a kenyérre valót, maga is jól ismerte a szegénységet, a nincstelenséget, az alulról jöttek küszködését és nyomorúságát. Ez a társadalmi sorsközösség könnyen ráhangolta József Attila ugyancsak nagy szociális érzékenységgel átitatott költészetére. Visszaemlékezésében mondja: „gyerekkoromban nem is egyszer voltak olyan időszakok, amikor szabályosan éheztünk. És József Attilát azért is értettem meg úgy. Amikor valaki úgy van, mint József Attila volt, nézd meg az utolsó képét, abból látszik az, hogy min ment keresztül. Én ezt úgy vettem tudomásul, mintha velem történt volna.” Az 1937-es verset pedig így indítja: „Eddig nem szólhattam veled, / mert nem találkoztunk soha, / s nem láttam, csak fényképedet, / s csak verseid sok hű sora / esőzött rá szívemre.” A másik ok talán még elemibb erejű. Ez a korai Csorba-vers már megpendíti azt a hangot, amely Csorba egész lírájának egyik alapvető motívuma, versindító élménye: az elmúlás, a halál gondolatát. Csorba teljes költészete ismeretében mondhatjuk, hogy ennek a motívumnak a megidézése a huszonegy éves költő versében sem ifjúkori szenvelgés, póz, kölcsönzés, hanem mélyen megélt élmény. Bár az önként vállalt halál tényéhez Csorba sosem jutott el, de annak kísértését már fiatalon megismerte, és a sorsazonosságot József Attilával ebben is vállalta: „Sokan talán nem értenek; / én igen: s ha szólítalak, / bizalmasan megkérdelek: / milyenek arra az utak? / Igen menős a kedvem.” Ezekkel a sorokkal zárul a vers.

A Mozdulatlanság, Csorba első verseskötete meghozta a költő számára a nyilvánosságot, a különféle irodalmi kapcsolatokat, Várkonyi Nándor megismerését, a részvételt az 1931-ben alakult Janus Pannonius Irodalmi Társaság munkájában, a bekapcsolódást az 1941-ben indított Sorsunk szerkesztésébe s – talán a legfontosabbat – Weöres Sándor barátságát is. Ez a barátság több volt, mint két ember kapcsolata, rokonszenve: Csorba Weöres költészetében modellt, esztétikai normát, követésre méltó példát látott. A negyvenes évekre emlékezve mondta: „akkor már Weöres Sándor is erősen hatott rám. Az ő teljesen friss hangvételét nem tudtam elkerülni. Weöres Sándor úgy robbant be a magyar irodalomba...” Csorba új verseiben, A híd panasza (1943) és főként a Szabadulás (1947) darabjaiban egy egészen új versfelfogás nyilvánul meg. A korai versek portréi, tájképei, a külvilág jelenségeit regisztráló pillanatfölvételei után a meditatív, önelemző hang erősödik föl, a befelé fordulás lesz a hangsúlyos, s a szürrealisztikus látásmód jellemzi új verseit. Ars poeticájának megváltozása egész irodalomszemléletét befolyásolja, s amikor a Sorsunkat szerkesztő Várkonyi a folyóiratot az ún. népi irány felé kívánja fejleszteni, és a sorskérdésekre, a magyarságismeretre, a társadalmi problémákra, a közművelődés kérdéseire fordítja figyelmét, a lap szerkesztésében közreműködő Csorba – másik két szerkesztőtársával, Weöres Sándorral és Makay Gusztávval együtt – 1942 nyarán kiválik a szerkesztőségből. Bár a történet jelentőségét később mindkét oldalról kisebbíteni szerették volna – Várkonyi csupán „összezökkenésnek”, egy pohár vízben kavart viharnak nevezte, Csorba pedig Apa-sirató címmel írt verset Várkonyi halálára –, az esetet eléggé jellemzőnek találhatjuk arra, hogy jelezze a távolságot, ami Csorbát akkor az ún. „népi vonaltól” elválasztotta. Visszaemlékezésében mondja: „Amit Erdélyi vagy Illyés művelt, nem tetszett.” Furcsa módon Illyéstől való idegenkedését ugyanúgy életténnyel, életrajzi adattal indokolja, mint ahogy József Attila iránti vonzalmát is alapvetően ez motiválta. „Most már Illyésről is elmondhatom, hogy hozzájárultak ehhez [ti. az idegenkedéshez] életrajzi dolgai is. Hogy például mit csinált József Attilával a moszkvai írókongresszus kapcsán.” Csakhogy amíg József Attila rokonszenvet kiváltó szegénysége valóság volt, addig Illyés semmit sem „csinált József Attilával a moszkvai írókongresszus kapcsán”, azaz semmi része nem volt abban, hogy ő és Nagy Lajos (és nem József Attila) kapott meghívást, ami persze nem akadályozta meg Illyés ellenfeleit és rosszakaróit, hogy ennek ellenkezőjét terjesszék.

Nagyjából abban az időben, amikor kijegecesedik Csorba Győző költői világképe, amikor tudatosodik benne a kapcsolat a Nyugat harmadik költőnemzedékének tagjaival (elsősorban Weöres Sándorral), amikor líraeszménye egyre inkább a tárgyi világ és a szubjektum között harmóniát teremtő szintézisvers lesz, amikor a sorskérdések helyett a létkérdéseket emeli költészetének középpontjába, amikor a távolság egyre jobban nő közte és az ún. népi líra képviselői között, nos, akkor találkozik először személyesen Csorba Győző Illyés Gyulával. A naptár közvetlenül a háború utáni időket, 1946 tavaszát mutatja. „Szekszárdon valamilyen Babits-ünnepséget tartottak” – emlékezik Csorba. Arra a Pécsen élő írók is átmentek. Köztük Csorba Győző is. „Én ott találkoztam Illyés Gyulával először... De még az is előfordulhat, hogy már korábban is találkoztunk, de azt hiszem, ez a biztos, amire most emlékszem.” A szekszárdi ünnepséget követte a májusban Pécsen megrendezett művészeti hét, amire Illyés is hivatalos volt. Az ünnepi hét eseményein részt vett Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Berda József, Zilahy Lajos, Keresztury Dezső (akkor kultuszminiszter) és Illyés. Az egyik délután a társaság, a vendégek és a vendéglátók (köztük a fiatal Csorba Győző, a vendéglátó város egyik rendezője) Keserü János irodalomszerető alispán Szent István téri házának kertjében találkoznak és beszélgetnek, s másnap a dómban a székesegyházi énekkar műsorát hallgatják meg közösen.

Csorba Győző más alkalommal is találkozott Pécsen Illyéssel. Például amikor „Illyés egyszer a Parasztpárt képviseletében Kodállyal idejött egy választási gyűlésre. Kodály akkor nem beszélt, szótlanul ült az asztalnál, csak Illyés tartott beszédet...” Talán – ez idő körül  – még személyesebb volt az a találkozás, amikor Illyés egy könyvvel ajándékozta meg Csorbát. „Illyés Gyulának az a kis kötete, amit nem is nagyon ismertek akkoriban az emberek, az Egy év 1945-ben jelent meg. Abból egy példányt nekem személyesen Illyés adott. Nem írt bele ugyan dedikációt... Kanyaréknál lakott, hozzánk nagyon közel. Együtt mentünk haza, és amikor elváltunk, kezembe nyomta ezt a kis kötetet.”

A személyes találkozások, az ajándékozás gesztusa sem oldották föl Csorba idegenkedését Illyéssel szemben. Amikor 1947-ben megjelent Illyés Szembenézve című verseskötete, a Sorsunkban Csorba Győző írt a könyvről kritikát. 1941 és 1948 között, amikor a Sorsunk megjelent, Csorba neve a folyóiratban gyakran szerepelt kritikák alatt. Főként lírikusokról írt, s ezekből a kritikákból indirekt módon esztétikai nézeteire is következtethetünk. Elítéli az irodalom polarizálását, szembefordul a népi–urbánus ellentét kiélezésével. Legtömörebben Gombos Gyula Álom az országról című tanulmánykötetéről írt bírálatában fogalmazza ezt meg: „Lassan odajutunk, hogy kritikánkban egyetlen a priori szempont lesz a döntő: az író népi-közösségi vagy pedig polgári-individualista vonatkozásainak számbavétele. A legtöbbször előre tudjuk...” Csorba elveti az egyoldalúságot, az elfogultságot. A gyakorlatban azonban ez azt jelenti nála, hogy nagy fenntartással szól Erdélyiről, Sinkáról, Németh Lászlóról, s osztatlan elismerésben Weörest részesíti.

A Szembenézve című Illyés-kötet szerzőjéről ezt írja: „Aligha van még egy írónk, akinek egész műve annyira közösségi dokumentum lenne, mint az Illyésé. Versben, regényben s minden más felhasznált műfajban egyaránt... »A szemmel látható dolgok költői megnevezését«, egy-egy friss fogalom bevezetését a költészetbe a költői erő és bátorság legnagyobb fokának tartja. S ennek az erőnek és bátorságnak kevés költőnk van annyira birtokában, mint éppen ő.” Első pillanatban ezt akár dicséretnek is tekinthetnénk. De figyeljünk a folytatásra. „Mutat-e valami újat a költő arcából a Szembenézve?” – kérdezi a recenzens. Válasza: „Aki az Összegyűjtött verseket [Illyés 1940-ben megjelent kötetét] és az Egy évet [Illyés 1945-ben megjelent kötetét] ismeri, annak aligha.” Majd idézetek következnek a kötet verseiből, a Középszerből, a Hóesésből, az Áldozatból. A konklúzió: „E pár idézettel meg is találtuk a kulcsot a kötet tekintélyes részéhez. A folyton népben, nemzetben gondolkodó Illyés örömeit és bánatait, undorait és reménységeit szinte kivétel nélkül a közösségi sors eseményei motiválják.” A kritika végső ítélete: „Illyés költői oeuvre-je meglehetős nagy értékbeli hullámzást mutat.”

A jellemzésbe rejtett ítélet valódi tartalmát akkor érzékeljük igazán, ha elolvassuk a Sorsunknak ugyanebben a számában az Illyés-kötet kritikája után közölt másik írást, Bajcsa Andrásét, mely az új Weöres-kötetről, A fogak tornácáról szól. A kritika így indít: „Nincsen még egy költőnk, akinek működését jobban számon tartanánk, akinek minden dolgát várakozóbb figyelemmel kísérné a költőtárs és a hivatott vagy hívatlan bíráló, mint Weöres Sándorét. Ez az érdeklődés, amelyet eddigi kötetei állandó meglepetésekkel tápláltak, még fokozottabb manapság, mikor költőnk a maga egyedülálló, átható egyszerűségével, megközelíthetetlen költői igazságérzésével, társakat nem keresve és a kortársak jutalmát nem igényelve, hirdeti a költő-egyéniség tiszteletben tartását.” Ott: nagy értékbeli hullámzás; itt: egyedülálló, megközelíthetetlen teljesítmény tapasztalható. Illyés a közösség, a külvilág, a leírás, a pillanatnyiság költője, hangja a vox populi hangja; Weöres az egyéniség, a benső világ, a látomás, a maradandóság, a hitelesség költője, hangja a vox humani hangja. Nem kétséges, hogy Csorba versfelfogása melyikhez áll ekkor közelebb.

Amikor a két költő versben fogalmazza meg, mi indítja versre, Illyés így vall: „A tárgyakkal maradtam. Vélük / szólok végül, ha még beszélek. / Hang nélkül rajtuk át eresztem / magamhoz az emberiséget.”(A tárgyakkal) Csorba Győző költői programja: „Kimondani kimondani – – / Ismerni kell a rejtezőket / A köddel együtt eltűnnek a rémek // Miért örülnek szörnyeimnek? / Minek botránkoznak meg értük? / A saját szörnyeikre néznek // A pokol korhoz kötött Újra újra / alá kell szállni ellene // Fekete szavak szárnyán kél a nap” (Ars poetica).

Csorbában az idegenkedés Illyés személyétől és költészetétől sokáig megmaradt. Emlékezem arra a délutánra, amikor a hatvanas évek elején Illyés – Borsos Miklóssal és Bodosi Györggyel együtt – Pécsre látogatott, és feljött a Jelenkor szerkesztőségébe, hogy személyesen találkozzék a folyóirat munkatársaival, szerkesztőivel. Az üveggel fedett Bazár-udvarra néző szerkesztőségi szobában, ahol nappal is villanyt kellett égetni, az asztal körül többen ültünk. Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Lázár Ervin arcára emlékezem. Csorba minden társaságban percek múlva a beszélgetés központjába került, átvette a szót, mesélte (többször is) többnyire derűs történeteit, s a többieknek legföljebb egy-egy bólintás, halk közbeszólás, a nevetés jutott. Ezen a délután meglepő dolog történt. Csorba szokatlanul szótlan, tartózkodó volt, a társaságban jóformán meg sem szólalt. Talán az a régi Sorsunk-kritika járt a fejében? Nem tudom. Illyés mindenesetre nem hozta szóba, s Csorba is hallgatott. De Csorba fagyos, tartózkodó viselkedésének emléke megmaradt bennem. Csak akkor oldódott föl, amikor a vendégek elbúcsúztak.

Évek, sőt évtizedek teltek el. Megváltozott a magyar irodalom „csillagzatállása”, új lírai törekvések jelentkeztek, posztmodern és neoavantgárd programok születtek. Illyés megöregedett, s Csorba fölött is eljárt az idő. Hatvan év fölött a tizennégy évnyi korkülönbség, az idő, ami Illyést és Csorbát elválasztotta, már nem látszik olyan soknak. 1982 novemberében elérkezik az évforduló, Illyés nyolcvanadik születésnapja. S ami korábban, évekkel és évtizedekkel előbb elképzelhetetlen volt, Csorba Győző verssel köszönti nyolcvanéves költőtársát. Illyés magatartásának, szerepének jellemzésére alighanem a legpontosabb, a legkifejezőbb metaforát találta meg. A vers címe: A pásztor szava. Ajánlása: „Főhajtással a nyolcvanéves Illyés Gyulának.” A sorokban egyértelműen elismerő Illyés Gyula-kép rajzolódik ki. Csorba követi Illyés kedvelt versformáját: a költemény négysoros strófákból áll, ahol a strófákat rövid, szabálytalan szótagszámú, páros rímű sorok alkotják. (Ez a képlete az Egy mondat a zsarnokságról című versnek.) Csorba költeménye a „törzs”, a „nyáj” – a „törzs” is, a „nyáj” is, a „pásztor” is Illyés kedvelt, verscímekbe emelt szavai, a közösség, a magyar nép szinonimái – történelmi útját idézi. (A versben négyszer írja le a „törzs” szót!) Ez az út gyakran „zavart”, kanyarokkal terhes, a „nyáj” megtorpan. Ilyenkor van szükség „a pásztor szavára”, aki „messzebbre lát / s tudja hogy merre nem / s merre igen // s a törzs csoda- / szókincséből épp az oda- / valókat tudja ki- / választani // melyekkel a zavart / megoldva visszatart / vagy tenni ösztönöz / mi érdekül közös...” Illyés ilyen pásztor – mondja Csorba –, vagyis nemcsak egyszerűen költő, hanem közösségi ember, a közösség sorsát vállaló, neki irányt mutató („visszatart vagy tenni ösztönöz”) gondolkodó is, s ugyanazokat a kifejezéseket használja – a közösség szót, a „közös” érdekért „tenni ösztönöz” kifejezést – vele kapcsolatban, mint évtizedekkel korábban a Sorsunk-kritikában, ám most teljes elismeréssel, egyetértéssel és azonosulással: „ellene / a halálnak sincs fegyvere // mert végképp megmarad / mit hátrahagy”.

Mi történt a két költő viszonyában? Ki változott, s milyen irányban? Módosult-e egyikük vagy másikuk lírai világképe? – Ha a két életmű fölé hajolunk, azt látjuk, hogy Csorba versfelfogása mozdult el. Egyetlen hangsúlyos Csorba-versre hivatkozunk. A nyolcvanas évek elején, az idézett verssel egy időben, illetve valamivel korábban keletkezett. Ez is burkolt ars poetica, a címe: Költők, fiatalok. Ilyen önkritikus sorpárokat találunk benne: „mondtam igen hajdanta én is nagy szavakat / hogy így meg úgy hogy szentség nincs más a nap alatt”, „vagyis: csak írtam írtam s a szavak szerkezetek / a vers rámkényszerített mindig egy s más szerepet”. Az individuális verseszménytől, a nagy szavaktól, a szerepektől a költő az embert, a közösséget szolgáló, a tárgyi világot elfogadó költészeteszményig jut el, s a fiatalokhoz, az utána jövőkhöz fordulva – a költészet szentségét persze meg nem tagadva – már ezt vallja: „persze a költészet szent mást nem vallok ma se még / de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég”.

De csodálkoznunk kell-e azon, hogy egy, a Nyugat harmadik költőnemzedékéhez tartozó költő, akihez kezdetben József Attila állt közel, majd a szürrealizmus volt számára a viszonyítási pont, és Weöres Sándor igézetében ítélte meg Illyés líráját, pályája csúcsán eljut az egy nemzedékkel előtte járó költő, a Nyugat második nemzedékével induló, majd egyetemes érvényű, nemzeti költővé érett Illyés elfogadásáig? Valóban olyan nagy volt az eltérés a két költő ars poeticája között? Nem lehet megértés két nemzedék tagjai, az apák és a fiak között? Cáfolatul gondoljunk arra, hogy Weöres jelentkezésekor, a legelső Weöres-kötetről, a Hideg vanról, az újonnan jelentkező költőnemzedék legtehetségesebb, legígéretesebb, legkarakteresebb „urbánus” tagjáról ki írta a Nyugatban a legértőbb, legérzékenyebb és legelismerőbb kritikát? A népi írónak kikiáltott Illyés Gyula.

És a nyolcvanéves Illyést köszöntő verssel még nem merítettük ki annak vizsgálatát, hogy Illyés miképpen van jelen Csorba Győző életművében. Illyés 1983 tavaszán – nem sokkal nyolcvanadik születésnapja után – meghalt. Csorba Győző a halálhír döbbenetében, még a gyászévben három tisztelgő verset írt Illyés Gyuláról. Nem ismerjük keletkezésük pontos sorrendjét. Talán az alcímek adnak némi támpontot. Az Elmélkedés egy Illyés-dedikáció fölött alcíme: A költő halálhírére. A vers alatt évszám olvasható: 1983. Gyanítható, hogy közvetlenül a halálhírre Csorba kézbe vett egy korábbi Illyés-kötetet, melyet a költőelőd ajándékozott neki. Illyés írását, keze vonását nézi, „ahogy... a betűk együttese se” tudja fölidézni igazi valóját. A rövid, tizenhárom soros vers az első lírai reflexiót fogalmazza meg roppant tömören. Az életmű maradandó: „Nem múlik el ragyog”. És a veszteség miatti közvetlen, elemi fájdalmat fejezi ki: „Üvöltök s hallgatok”. – A másik tisztelgő vers érettebb, leszűrtebb vallomás. Címe: Illyés Gyula gondolatai; alcíme: A költő halálakor. A cím félrevezető. A vers nem szerepvers, nem Illyés lehetséges gondolatait fogalmazza meg, hanem Csorba véleményét Illyés gondolatainak jövendő sorsáról, melyek „Most váltak visszavonhatatlanul / öntörvényű s végképp felnőtt erőkké / gránit- sőt gyémánt-tábla-vésetekké / fém-domborítású törvény-lapokká”… – A harmadik gyászvers valójában a nyolcvanéves Illyést köszöntő vers „folytatása”, annak egyik gondolatát – „És ellene / a halálnak sincs fegyvere” – idézi keretként, s átveszi annak formáját, a négysoros strófaszerkezetet, a páros rímű, szabálytalan szótagszámú sorokat. Címe az idézet második sora: „… a halálnak sincs fegyvere”;  alcíme: Illyés Gyula halálára.

Ahogy Csorba Illyéstől való fiatalkori idegenkedését részben költészeti-szemléleti, részben személyes, költészeten kívüli okokkal magyaráztuk, azonképpen időskori egymásra találásuk is minden bizonnyal e két motívummal indokolható. A fiatal Csorba, akit a szürrealizmus vonzott, egyfelől nem találta eléggé mondernnek Illyés líráját, másfelől a József Attilát tisztelő fiatal költőt taszítottak az Illyés személyével kapcsolatos híresztelések. A nyolcvanas évekre a két költő viszonya megváltozott. Nem direkt hatásról, átvételről van szó, hanem belső átalakulásról, arról, hogy Csorba költészetfelfogása átalakult, kitágult, ars poeticájába a személyes, az esztétikai célok szolgálata mellett a morális értékeket is beépítette, a létkérdések megfogalmazása mellett a „csapat”, a közösség sorsát vállaló költő szerepét is elfogadta, ugyanakkor az újmódi modernség nevében jelentkező sokféle irodalmi „handabanda” egyre jobban taszította. Csorba költészetének egyik meghatározó élménye az elmúlás. Éveinek szaporodásával a lírai „téma” és a kor, a költő életideje egyre közelebb került egymáshoz. Ami korábban csak lehetőségként vetődött föl életében, egyre szorongatóbb valósággá vált. Ez az egyre mélyebben megélt közös elmúlásélmény megértővé tette az iránt a költőelőd iránt, aki maga is Kháron ladikjára várt, majd halálával a kérlelhetetlen tényre, a „Jaj, meg kell halni!” parancsára figyelmeztette. Csorba költészete mintegy megérett, ráhangolódott az illyési líraeszmény elfogadására; Csorba személyes sorsa, az idővel, a rátörő betegségekkel folytatott egyre elkeseredettebb harca fogódzót, reményt talált egy nyilvánvalóan jelentős életmű sorsában: a létrehozott érték nem múlik el nyomtalanul.