Rott József

Áldozókő

Mennydörgés morajlott, s mintha a vérébe fúlt napra hányna hantokat, felhőket hajszolt a hegyek közé a szélbe akaszkodó alkonyat. A mélyben őserdő nyögte a sziklahasadékokat kagylókürtként megszólaltató szélrohamokat; tépett tollú papagájok, leszakadt liánok, platán- és páfránylevelek örvénylettek a levegőben, a felhőgomolyagok hol letörölték, hol fölrajzolták az égboltra a kigyúló csillagokat.

A sziklapárkányok oltalmában azték falu dacolt az éledő viharral; az utcákon nem mutatkozott ember, a körbeállványozott építkezések elhagyatottak voltak, a fából ácsolt emelőszerkezetek nyikorogva hajladoztak a szélben. A szűk utcák kőlapokkal lerakott térbe torkolltak, melyen vörösre festett templom emelkedett, eltörpültek mellette az előkelő családok kőoszlopos házai, ahonnan a vacsoratüzek fénye ablak híján a résnyire nyitott ajtókon szűrődött ki az árkádos udvarokra. Az iparosok, kereskedők és katonák sarkos lakóházai védelmezőn fogták körbe a teret, ahogy a felsöpört udvarok és utak is az alaposság érzetét keltették. Kerek, sziklába vájt medence szolgált a csapadékvíz összegyűjtésére; hét jaguárfejet mintázó vízköpőn érkezett a simára csiszolt kövek közé Tlaloc isten áldása, s jutott belőle a túlfolyók által táplált fürdőmedencékbe is.

Emberkéz faragta, széles kőlépcsők vezettek az egyre gyérülő, zsombékos zacatonfűtől közrefogva a fennsíkra, hol fekhelyül szolgáló, vájatokkal ellátott padlatokra és öles kőkelyhekre esett a csillagfény; mértani pontossággal fogtak körbe egy öklöt formázó, irdatlan sziklatömböt, melyet a sziszifuszi munkát végző vésnökök kegyetlen leleményességgel tettek ingataggá: kuporgó, ugrásra kész fenevadként remegett a rátámadó szélben.

Villámfény cikázott át az égbolton, nagy csöppökben megeredt a zápor; verte, mosta a falut és a meredélyeket, s portól megsárgulva zubogott alá a hasadékokban. Az őserdő széthajló lombkoronái közül kivirító fatörzsek, mint áldozókés nyomán előbukkanó csontok, élesen elütöttek a villámfényben mélykék színt nyert vadontól.

A vihar szilajul ostorozta a fennsíkokat, az Áldozókő remegett, rázkódott, majd fülsértő reccsenéssel megmozdult, s ide-oda ingott a rászáradt vértől fekete, csontokkal körbevett padlatok fölött.

Párát oszlatott a vörös fényű virradat, a levegő mozdulatlan volt, a vadonban papagájok és majmok lármáztak, himbálózó ágak mutatták vonulásuk irányát. Az őserdőtől elhódított területeken chili- és babültetvények, valamint a zsenge, derékmagas kukorica táblái bontakoztak ki a ködből, a faluban tompán pufogtak a dobok. Harmadik napja szóltak kitartóan.

Elhízott, ágyékkendős szolga lépett ki az egyik házból, s fületlen agyagkorsóval a vállán vízért indult, a falak tövében szimatoló, rövid szőrű kutyák kitértek az útjából. Olajos fényű haja rátapadt a koponyájára, hájas testén annyit hajlított, hogy a korsó keskeny, ivásra alkalmatos szája az égbe nézzen.

Az egyik lakóház bejáratában törékeny, maszatos arcú asszonyt látott dísztelen, szorosra kötött ruhában ücsörögni; a dobszó ütemére ingatta felsőtesét, miközben fájdalmasan szűkölt: keskeny, vértelen ajka fehérlett a rászáradt habtól, fekete, egyenes szálú haja a port korbácsolta.

A szolga átvágott az építkezések között, majd rátért a vízgyűjtőhöz vezető ösvényre. A köd lassanként visszahúzódott a mélybe, az utak párologtak a napfényben. A faluszélen csupán egy-egy ajtón kinyúló, kutyáknak koncot vető kéz utalt emberi jelenlétre, valamint a szállongó füst édeskés illata. Kitágult az orrlyuka, szinte látta az agyagrostélyokon sülő, tenyérnyi lepényeket, a szájában, gyomrában érezte az ízét és bátorságot, biztonságot adó melegét.

A kukoricaföldek smaragdzölden pompáztak a megtüzesedő nap fényében. Letérdelt, és megmerítette a korsót. A medence szegélyéről éppen annak a háznak az udvarára látott, mely előtt a vonagló asszonnyal találkozott. Az árkád alatt megbontott sír tátongott, a kidobált kövek halomban álltak az oszlopok talapzatánál.

Elkapta tekintetét, mintha vétken érhetnék, s arra gondolt, hogy talán másnapra elcsöndesülnek a dobok, különben az idegtépő hang belerágja magát a húsába, csontjába, és egész testében reszketni fog: szótlanságra ítélve, lázasan, démonokkal hadakozva, verejtékezve. Már gyerekkorában is megrettent a dobok hangjától, a tanácskozni vonuló vénséges, fennhéjázó Hantahanton, valamint a vérszomjas, ünnepi díszeket öltött Arrabas látványától, mégis kívánta, akárcsak most, hogy a révületben eltöltött órák s napok múltán megereszkedett, kiaszott testük kibontakozzon a templombejáró homályából, s ütemet váltsanak a dobok. Másnap már kinyit a piac, találkozhat hordár testvérével, hírt kap a kereskedők útjairól, s be-bekukkanthat a borbélysorra is, míg úrasszonya megterheli a kosarát. Sóhajtva fölegyenesedett, a korsóról víz csöpögött csupasz lábszárára.

Más házakból is szolgálók léptek az utcára, és liánból font kosarakkal, agyagedényekkel igyekeztek a dolgukra. Az építőmunkások és a földművesek ugyanúgy otthon rostokoltak, ahogy tegnap és azelőtt, a kézműveseknek is tiltott volt a munkavégzés.

Fölszáradtak az utak, mire a harcosok megjelentek a házak között. Tarka, ujjatlan köpenyük térdig védte őket, pajzsuk és tollaktól ékes fejfedőjük hasonló színpompás változatosságot mutatott, kardjuk obszidiánpengéje csillámlott a napfényben. Testtartásukból hiányzott a paraszti alázat, izomzatukból és mozdulataikból a kőfaragókra és építőkre valló kötöttség, darabosság; festékkel hangsúlyozott vonásaik élesek, szemük tompa fényű és szenvtelen volt.

A vastag falú templom ajtaja fölül Huitzilopochtli hadisten kőbe vésett feje az erőre kapott nap fényében tündökölt. A faragott kőtömbök pontosan illeszkedtek egymáshoz, ablak gyanánt egy-egy keskenyre vágott szellőzőrés szolgált.

A harcosok úgy gyűltek félkörívben a bejárathoz, hogy a legközelebb állók árnya se essék a falra. Leereszkedtek a sarkukra, íjukat, kardjukat elhelyezték maguk mellett, és meredten nézték a napégette falakat, a dobok kitartóan szóltak.

Bódító pipafüst terjengett a sarkok felé sűrűsödő homályban; különös, nyugtalanító formákat öltve, lassú méltósággal gomolygott a szellőzőréseken beszúró fénypászmákban, melyek metszéspontjában, akár maga a testet öltött fény, csontos arcú aggastyán ült a szurukumadár zöldes tollaiból font, aranypántos dísszel a fején. Őszbe csavarodó haja, akár az avarba döntött fatörzsről lemálló kéreg, gyéren lógott  vállára, őzbőr kabátját nyakig begombolta, szemében a megpróbáltatásokon töprengő bölcsek évszázados révülete.

Karnyújtásnyira tőle három pompás öltözetű férfi foglalt helyet a kőlapokon, kezüket az ölükben pihentették, pipájukat ritkán emelték kicserepesedett ajkukhoz.

Az aggastyán, a hős Ixtaca dédunokája, Lumpulla unokája, Allinalco fia, Hantahanton, aki tucatnyi rabszolgát ajánl áldozatul a termékenységi ünnepeken, s akit megelőzve illetlenség megállapításokat tenni az istenek kegyelméből létező világra, időnként elnyújtott, kihívó hangon megszólalt.

– Akkoriban Aztlan népe a második földi paradicsomban, Tenochtitlán szigeten élt, úszó kertjeikre, égbe nyúló templomaikra, tereikre és palotáikra gyönyörködve néztek le az istenek.

A törzsi szokás szerint a jobbján ülő férfi, Arrabas, a harcosok vezére következett a szólásban. Ahogy a katonának szánt gyerekekkel tették, tízesztendősen őt is munkára fogták, majd fegyveres kiképzést kapott. Agávétövissel és éles obszidiánnal szoktatta magát a hangtalan tűréshez, hogy aztán pajzsvivőként átessen a tűzkeresztségen. Ha kellett, ölt, de inkább buzogánynak használta súlyos kardját, hogy az istenek kedvében járva foglyokat ejtsen. Első áldozata húsából evett a rituálé szerint, majd az újabb ellenségek leigázásával fizetett katonává vált: sarcok szedőjévé és élvezőjévé. Az ütközetekben szerzett sebekből visszamaradó mély hegek jellegzetessé tették az arcát. Hangját egy jaguárvadászat alkalmával hajdanán elvesztette. Félig kivérezve, övében azzal az obszidiánkéssel, mellyel elvágta a fejedelmi vad életgyökerét, a saját lábán tért meg, hogy aztán hetekig fetrengjen a kínok kínjai között. A jaguár bordacsontjait adták a szájába, s mire elroppantotta valamennyit, lábra kapott. Amikor évekkel később, egy dühkitörése alkalmával érdes, mély színt nyerve ismét feltörtek megmarcangolt torkából a szavak, bebizonyosodott, hogy legyőzte a jaguár lelkét is, s beleköltözött annak minden ereje és bátorsága.

– Huitzilopochtli, a hadviselés, a harcosok és a nap istene elfogadta Aztlan népének áldozatait – hörögte.

Szavai nyomán tovagomolygott álláról a füst.

A fölemelkedett kereskedőcsaládból származó, gazdagok között is gazdag Oitocha sokáig várt, mielőtt megszólalt volna.

– A messzi földekről érkező kelmék a szivárvány színeiben tündököltek a piacon – mondta elmerengve. – A nyers drágaköveken túl ólomhoz, rézhez, bronzhoz, ezüsthöz és aranyhoz is hozzájutottak Tenochtitlán ügyes kézművesei, ahogy az asszonyok a konyhára való galambhoz, papagájhoz, pulykához, nyúlhoz, őzhöz, szarvashoz, édesvízi és tengeri halakhoz, rákokhoz és osztrigákhoz, nem beszélve a párolni való gyökerekről, a fűszerekről és a mézédes gyümölcsökről. Edények, söprűk és kosarak között válogathattak, karkötők és nyakláncok vonzották a tekintetüket, kecses ujjaikkal selymet, pamutot és gyapjút tapintottak. A jóléttől, megbecsüléstől önmaguk számára is kedves arcukat pompás obszidiántükrökben látták viszont. Hajcsatok, fésük és kendők, gyógynövények, szerelemitalok, illatos kenőcsök és csodatévő balzsamok kerültek a kosarukba, míg uruk a borbélysoron időzött.

Imitticha, a pap, aki  jövőbe látott, lehajtotta fejét.

– Az istenek kegyelmét élvezték.

– Coatlicue földanya és Tlaloc esőisten kukoricával és babbal hálálta meg népe hűségét – mondta Hantahanton a pipáját szíva. – Aztlan fiai nem ismerték az ínséget, a testet és lelket megrontó betegségeket, és a dicsőségükre nemzettek utódokat.

Arrabas szárazon felköhögött.

– Vérből nyer életet a kukorica, s annak napszínű magvaiból az ember, hogy vérrel táplálhassa a földet.

– Kukoricalepény sült az agyagrostélyokon, az udvarok játszadozó gyerekektől volt hangos – mondta Oitocha.

– A dicsőségükre nemzettek utódokat – kántálta Imitticha. – Vérük, arcuk magasztos mását.

Elrévedtek az elörökölt emlékek fölött. A pipafüst a falak felé sodródott, körbelengte az isteneket megjelenítő szobrokat, és ködként telepedett a múltról mesélő, őserdő-burjánzású, bátor, napba néző sasokat, lopakodó, büszke jaguárokat, tollas kígyókat és kapzsi majmokat fölvonultató domborművekre, aztán megszaggatott fátyolként a szellőzőrések felé úszott.

Hantahanton fölemelte a hangját.

– Aztlan népe a tollaskígyó-isten, Quetzalcoatl megjövendölt hazatérését várva, a javaikra éhes, mohó idegeneket engedett Tenochtitlán falai közé, akik fondorlatos módon elveszejtették az uralkodót, és üldözték, pusztították eleinket, a templomokat kifosztották és fölgyújtották, a palotákat földúlták, és a földdel tették egyenlővé.

– Az idegenek úszó erődítményeken érkeztek – emlékezett a fájdalom hangján Arrabas. – Vasingben ültek a lovaknak mondott harci kutyákon, s ahelyett, hogy foglyokat ejtettek volna az istenek tetszésére, tüzet és halált szóró fegyvereikkel elpusztították, aki az útjukba került.

– Nagy öregjeink mindaddig azt hitték, hogy a lábbal taposható világ csupán a birodalom határáig terjed – jelentette ki Oitocha.

– A bátrak lelke visszatért a földre – kántálta Imitticha dülöngélve –, hogy pillangóvá, kolibrivé vagy sárgarigóvá változva szívják a nektárt a kertek és mezők virágaiból, röpködjenek.

A dobok tompa hangja összemosódva szűrődött be a homályba, mintha eső verné a falut kitartóan, árvízzel fenyegetve.

Hantahanton sokáig csak a pillái keskeny résén engedte szeméhez az erőtlen fényeket; vonásai megmerevedtek, kihúzta a pipát elvásott fogai közül.

– Az életben maradottakat szörnyűséges fekete ragály irtotta – szólalt meg fáradtan –, menekültükben hús helyett gyökereket rágtak, sokan nem bírták a nélkülözést.

Arrabas a fejét ingatta: arca a füstön keresztül félkész domborműre hasonlított, mély árkok és formátlan domborulatok foglalatára.

– Huitzilopochtli nem ismert kiválasztott népére – hörögte vontatottan. – Elfordította arcát a menekülők hátáról.

– Elszoktak a nélkülözésektől, és védtelenek voltak a himlővel szemben – mondta Oitocha.

– Sokan elhullottak – emelte föl a karját Imitticha. – Nem jutott sírhely a számukra, lelkük nem röpködhet körülöttünk sem sárgarigó, sem pillangó képében.

Felhőnek nyoma se látszott az égbolton, az árnyékok megkurtultak. A házfalak tövében kutyák hűsöltek, az őserdő csöndjét ritkán verte föl a menekülő majmok lármája. A felsőtestét dobáló asszony már el-elvétette a dobok ütemét, a nap a fejére tűzött, ruháját befedte a hajával fölkorbácsolt por.

A téren várakozó harcosok fölváltva, szabályos időközönként megmozgatták végtagjaikat, aztán visszaereszkedtek a sarkukra. A szellőzőréseken füst szivárgott ki a templomból, s föloszlott a remegő levegőben.

Odabent jelentőséget kapott az elcsigázott vezetők minden megnyilvánulása: a mozdulatok, taglejtések egymásutánisága, az arcizmok rángása s persze a hangnem; a nyomatékok, sóhajok és elhallgatások, no meg a csönd, melyben teret nyert a dobok esőcsöpp-kopogása, a koponyacsontot kívülről nyomó, belülről feszítő testetlen erő.

Hantahanton hangja ismét szárnyalt.

– A dicső Ixtaca vezetésével egy csapat a lenyugvó napot követve elindult, hogy megkeresse a harmadik paradicsomot, így vetődtek a hegyek közé, ahol esténként meghal a nap, hogy aztán vérrel telve föltámadjon. Templomot, házakat és szentélyeket építettek, feltörték és termővé tették a földet.

– Harcosokat neveltek, hogy ismét erősek és sebezhetetlenek legyenek – emlékezett Arrabas. – Foglyokkal és zsákmánnyal megrakodva tértek haza az ütközetekből.

– A kereskedők útra keltek – szólalt meg Oitocha –, és elhozták a léthez szükséges nyersanyagokat, szerszámokat és dugványokat, magokat.

Imitticha fölemelte verejtékező arcát a mennyezetre, éles hangja visszhangot vert.

– Az istenek dicsőségére.

– A legmagasabb hegycsúcson félelmetes sziklatömböt találtak – mondta Hantahanton –, mely által Huitzilopochtli emlékezteti őket a megpróbáltatásaikra.

– Az Áldozókövet – szólalt meg hörögve Arrabas.

Neszezés hallatszott, a szenvedésében is öntudatos ember ösztönös megnyilvánulása: festetlen arcú harcos kuporgott a füstös homályba veszve, szaggatottan lélegzett a kimerültségtől, szeme lázasan fénylett.

Oitocha összerezzent a mozgolódásra, majd gyöngesége újabb jeleként Hantahantonra vetette tekintetét. Fogalma sem volt, mi gerjeszti benne a sokszori uralomvesztést, csupán a vele járó, ijedelemhez hasonlatos érzést ismerte föl: a megütközést, hogy akaratlanul kiszolgáltatott helyzetbe sodorja magát. A fénypászmák alagútjában hömpölygő füstöt figyelte: ha meg akarná ragadni, megbolydulna, kicsúszna a markából, utolérhetetlenné válna. Valami megváltozott benne, valami, amitől nem úgy reagál a kihívásokra, ahogyan azt ezelőtt másoktól is elvárta. Valami, aminek csupán létezése homályos körvonalait sejti.

– Huitzilopochtli – préselte ki magából a szót.

Mindez a kétség talán már a dédapja idejében kezdődött, aki a kitartásának és szerénységének köszönhetően a fölmenői közül elsőként nyert piacbírói tisztet a városában. Értett a gyümölcsökhöz, kelmékhez, nyersanyagokhoz, a nefrit és zafír fölbecsüléséhez, ismerte a kereskedők praktikáit, beszélte a vásárlók nyelvét. Feladatához tartozott a csalók leleplezése, az árdrágítók megbüntetése, valamint a hitvány portéka megsemmisítése. Később Yacatecuhtlit isten védelme alatt, karavánvezetőként számtalanszor megjárta a Forróföldet; a többesztendős utak során jól bánt a hordárokkal, leleményessége folytán kivédte a rablótámadásokat. Olyan szakértelemmel és szerencsével forgatta az árut, hogy bőséges haszonnal számolhatott az adók kifizetése után. Már módos, elismert ember volt, a kereskedőnegyed közepén lakott emeletes palotában, mégis a fonnyadt csirimojo példáját emlegette, melynek tanulsága azóta is apáról fiúra száll a családban. Szép az árud? Tegyél a gyümölcsök mellé egy fonnyadtat, silányat, és meglásd, elkapkodják a többit abban a hiszemben, hogy kiváltsághoz jutnak. De neked a fonnyadt csirimojo legyen a kedves, és magad is ahhoz legyél hasonlatos.

Vagy talán akkor kezdődött, amikor útra kelt az apja oldalán, és a vulkáni lávával takart, füstölgő mezőkkel, áradó folyókkal és földrengések által elpusztított városokkal keresztezett úton meglátta a sorsukkal megbékélt inas, alázatos, verejtékező arcú forróföldi parasztokat sarcot fizetni, meg a viharokkal dacoló, fegyvert nem ismerő óceáni halászokat komótosan, alkudozás nélkül kereskedni... A virágzó kaktuszok pompája, henyélés az ágyas karjaiban, miközben a vesszőfonatú kunyhó résein beszüremkedik a fény, a tábortűz parazsa fölött sülő hal illata, a teherhordók léptekhez igazított, monoton éneke, izomzatuk éles rajzolata az átizzadt, töredezett ruhán megannyi kép, melyet ki se tudna vetni az emlékezetéből...

Vagy talán akkor, amikor az első önálló, sikeres útjáról hazatérve, ölelésre éhesen meglátta azt a gyönyörű azték szüzet; fényes fekete haja és szelíd tekintete akár a később választott asszonyáé; arca, mint termékeny dombok fölött a hold, léptei ruganyosak, virágszirom-lágyságú selyemruhában, körötte, mögötte a termékenységi ünnep menete haladt dobokkal, kagylókürtökkel, fuvolákkal, a papok megragadják, emelkedik az áldozókés, a lány arcán földöntúli félmosoly, aztán a szörnyű vágástól egyszeriben összerándul, már fénytelen, szürke fogyóhold-arc, kráter-sebhelyes arc, élettelen, akár a megégett kő, és Aztlan népe vigad.

Ismét Hantahantonhoz ért a szó. Az aggastyán mereven ült a fénynyalábok metszéspontjában, szurukutollas fejdísze aranyos színekben sziporkázott.

– Aztlan megmaradt népe fogadalmat tett a napistennek – mondta –, hogy a harmadik paradicsom földjét önnön vérével táplálja, és fölöslegesen nem bolygatja.

Betéve ismerte a szertartás emlékeket melengető, vontatott menetét, Oitocha mégis újból meghőkölt, ahogy a jelenhez érve a kövezeten kuporgó, agávétövissel már bűnbánást gyakorolt harcos vétke miatt köteles szólni. Az agya zaklatottan járt, kutatott a semleges válasz talmi szavai után, melyeket mintha kitörölt volna tudatából a félelem, ugyanakkor, akár egy öles kővéset, ott ágaskodott előtte az intelem: nem szabad, hogy szagod legyen, a veríték árulkodóbb minden szónál, a kimondottnál és elhallgatottnál.

Erőfeszítésbe került megszólalnia.

– A harmadik paradicsom földjét.

És bárcsak feledhetné! Magát is látta fiatalon; az erejétől, lehetőségeitől eltelve fölékszerezett, okos és hű szolgáját táncoltatta víg vendégei előtt, aztán fölkerekedtek, és zeneszóval kísérték a templomhoz...

Imittichának mintha hályog ereszkedett volna a szemére, szája vértelen, bőre seszínű, fejhangon kántált; hadonászó keze akár a csapni készülő kígyó.

– Most mégis hantolatlan gödör fölött járunk – folytatta valamivel később Hantahanton. – A halottnak hitt gyermek megmozdult, és kinyitotta szemét, mert szereti a fennsíkok éltető levegőjét.

Oitocha, a száján szedve a levegőt, szaporán lélegzett. Akkor, a templomba lépve, megcsapta a hűs levegő, elbizonytalanodott, lemaradt néhány lépéssel, ám szolgája nélküle is tudta az utat, a papok fürgén fölfektették az áldozóasztalra, megnyitották a ruháját, és pár határozott mozdulat után fölmutatták a szívét az ünneplő tömegnek. Aztán még néhány gyors vágás, fröcsögött a vér, és a csörgők és csengettyűk és kagylókürtök zenebonájában magára öltötte szolgája bőrét, hogy táncra keljen.

Közben ismét Arrabas torokhangját hallotta. Nyitott szájában a fogak, mint rágatlan babszemek, forradásos arca, akár a vésőcsapások nyomán formálódó szikla. Törzse arca ez, gondolta Oitocha, Aztlan megmaradt népének arca. Szorosabbra fogta a ruháját, Hantahanton figyelmét nem kerülte el a mozdulata. Valami megváltozott benne, valami, amiről másoknak nincs még tudomásuk, de ne is legyen, gondolta, mert szokatlan érzés ez, a védtelenség társa, mintha a bőréből kiforgatva járna... igen, a legszégyenletesebb bűn gyökerezett meg benne, a szánalom.

Az aggastyán az ölébe engedte a pipát, mielőtt megszólalt volna.

– Azt a sírt valaki oktalanul megbontotta közülünk – mondta aztán megfontoltan –, most mégsem indul, hogy szót váltson az istenekkel.

A dobok esőcsöpp-kopogása, árvíz-fenyegetése szüntelenül hallatszott. Oitocha úgy érezte, beszakad a koponyacsontja. Napokig tartó, eszméletvesztéses tivornyák se tudták emlékezetének sötét árkába taszítani azokat a párás, fojtó napokat, amikor a karaván portyázó hódítókkal került szembe. Mélyen belevésődött a fegyveresek rohama a nyerítő harci kutyák hátán, melyek megdübörgették a földet; a vasingek és pajzsok zörgése, csörömpölése, a kardok, dárdák villogása, az emberéletet semmibe vevő tekintetek vagdalkozása. Menekült tébolyult félelemmel, miközben tudta, hogy fogoly így is, kiszolgáltatott, az élni akarás foglya: menekült reszkető inakkal, hörgésekkel és sikolyokkal a fülében. Megsebezték, menedéket keresve forgott, zihált, szeme előtt morajló, üvöltő kavargásban csaptak össze a csapatok, véres arcát törölgette, és átgázolt az őt védelmező katonákon. Föl se véve a fájdalmat, a sűrűség felé menekült, ágak verték a testét, lába elmerevedett, száján kicsapott a nyál, lerogyott, meggyőződött róla, hogy nem hall üldözőket, s csak utána veszítette el az eszméletét...

Megszokott, erőt adó érzés kerítette hatalmába. Föllélegzett, s arra gondolt, hogy míg a hadakozások, megpróbáltatások a nemzedéki lánc és hagyomány részeként jutnak az eszébe, addig az élvezetekről csupán egyetlen emberöltőn belül képes gondolkodni. Hány emléket és beteljesületlen vágyakat feledtető, gyönyörben megfürdetett éjszakát ígér még neki a sors a rákövetkező meggyötört, kiábrándult, öngyalázó másnaposságokkal? A patolli játék izgalmát vágyta, az erjesztett italok mámorát, hogy akár a vagyonát is kockára téve, belehajszolja magát az izgalmak izgalmába.

– Az Áldozókő várja – hörögte Arrabas.

Oitocha belenézett a hömpölygő füstbe. Akkoriban, a forróföldi asszonyok kunyhóiban könnyűvé vált, akár a hamu, manapság csupán a nyár végi hajnalok és elhízott, buja ágyasok olyan nyirkosak, hogy ne érezzen mellettük szomjúságot.

– Mégsem indul – mondta sértetten.

A harcos fojtott hangon rákezdett halotti énekére: búcsúzott az ütközetektől, a fegyvereitől és harcostársaitól, az asszonyától és a gyümölcsöt termő lankáktól. Imitticha keze lehanyatlott, szemgolyói fátyolos fénnyel forogtak.

– Elindul – kántálta élesen. – Elindul, hogy beszéljen az istenekkel.

Az egymásnak felelgető dobok hívó szavára ágyékkötős szolgák sereglettek az utcákra; fonott szandálos, fásult arcú öregek hunyorogtak a leáldozó nap fényében a homályban töltött napok után. A faluszélen gyerekek ugrándoztak, a magasabban fekvő épületek közében kevés szó esett; feltűzött hajú, festett arcú asszonyok indították útra szolgálójukat, a harcosok fölegyenesedtek a téren, és csoportokba verődve, összefont karral társalogtak, időnként szenvtelen tekintettel a hegyre pillantottak: a bozóttól megtisztított ösvényen, papok kíséretében fegyvertelen, lefésült hajú harcos kapaszkodott az Áldozókő felé. A szurdokok, sziklahasadékok árnyéktól feketén tátongtak, a falu alatt az őserdő állatai lármásan köszöntötték a közelgő éjszakát.

A harcos félúton lehetett, amikor a lomha, pocakos szolgák menete rálépett az ösvényre; egymástól szabályos távolságra, leszegett fejjel haladtak; a hátukra vett kosárban kukoricalepényt, párolt babot meg pálmalevélbe göngyölt húst cipeltek, s italt agyagkorsókban, melyek kellemessé teszik az utazást.

Az első csillagok már ott sziporkáztak az égbolton. A hegy az Áldozókő felé tekergőző ösvénnyel az alkonyat áldozata lett, a faluban tüzek gyúltak, lángok ugráló fénye vetült a falakra, a vonagló, haját csapkodó asszony eltűnt az ajtóból, a dobok elnémultak.

Párafoszlányok suhantak el a csillagok alatt, levelek zizegtek, és száraz ágak nyikorogtak, a megélénkülő szél bele-belekapott a kiszögellésekbe. Az utcákon gyülekező emberek némán fülelték az éledő neszeket, csupán a házakban sürögtek az asszonyok, szolgálók, hogy fölkészüljenek a vigalomra.