Pécsi Györgyi

Tóth Erzsébet: Ismeretlen könnyű szívvel

FELSŐMAGYARORSZÁG, 1997

Van, aki ha nem teljesen hibátlan verseket ír is, elemi módon szólít meg. Tóth Erzsébet költészete ilyen. Hogy pontosabban milyen is, azt elég nehéz a hivatalban lévő kritikai zsargon terminusaival körülírni. Az alanyi, a vallomásos jelzők pedig elidegenítenek verseitől, a „fontos szerepet kap lírájában a szerelem, a drámaisága szuggesztív, szürrealisztikus képekben jelenik meg”-féle leírás, jóllehet jellemző, mégis semmitmondó. A csak szöveget vizsgáló módszerek meg azért elégtelenek költészetéhez, mert legalább annyira fontos verseiben a világ, mint a szöveg maga. Mindenekelőtt: rejtélyes, titkokkal teljes és paradoxiális, s ezek a titkok oszcillálnak, finom rezgésben, vibrálásban jelennek meg. Költészete bajosan sorolható be irodalmi irányzatba, iskolába, valamiképpen idegen test a hazai kortárs irodalomban.

Paradoxiális egész költői, közéleti jelen(nem)léte is. Szép és látványos volt indulása, az arctalan nemzedék tagjaként üstökösként robbant be a hetvenes évek végén az irodalomba és az irodalmi közéletbe, „vízügyeket” is magára vállalt (l. szentendrei találkozó), ismert és szeretett volt, aztán látszólag ok nélkül eltávolodott az irodalomtól is meg a közélettől is. Egy évtizedig nem írt, társaságokba nem járt, mintha menekült volna. Kivonulását eleinte találgatások lengték körül. A túl magasra tett léc előtt torpant volna meg? A maga számára is nehezen viselhető szuverenitását féltette? Érzékenységét, törékenységét? Vagy egyszerűen csak elborzadt az élettől, a tisztátalanság, a tompaság, a rutinosság valószínűségétől? Végül is: a versek szempontjából indifferens, ámbár a visszavonulás jelzés értékű szigort mutat. Ahogy második kötetének borítóján vallotta: „S mert azt hiszem, a költészet a legnemesebb viszony ember és társadalom között, egyre szenvedélyesebben szeretem a költészetet. Hiszen rajta kívül nem találtam hitet, szabadságot.” Első köteteit (Egy végtelen vers közepe, Gyertyaszentelő) ünnepelte a szakma és az olvasók, a harmadik (Arcod mögött május) észrevétlen maradt. Nemcsak hallgatása, költészete mellől is elkanyarodott a világ, másfelé fejlődött. Tény, nem ironizál, nem játszik a szavakkal és a nagy szavakkal, nem von kétségbe hagyományos értékeket, nem demitizál, nem törekszik látványos újításokra stb. Költészete spiritualizáltan lebeg az ezredvég kiábrándultsága és hitevesztettsége fölött. És különösségében, hallgatásában is jelentőssé növekedett ez a líra, ámbár a költő technikája alig változott, inkább csak finomult, tagoltabbá vált indulása pillanatától.

Indulásakor Csoóri Sándor, Kormos István, Nagy László vallomásos, szürrealisztikus, balladisztikus világához állt közel, aztán Lorcát és Jeszenyint idézte a költő maga is, a szerelmek, eszmények, elérhetetlen magasságok és vonzó mélységek sóvárgóit. Motivikusan és formakultúrában persze hozzájuk lehet kapcsolni, csakhogy Tóth Erzsébet megszólalása sokkal személyesebb, s valójában épp ez a személyessége különbözteti meg másoktól. A népi irodalommal inkább az élmények s főleg érzelmek közvetlen, áttételek nélküli megjelenítése rokonítja, semmint valamely szociális irányultság. A csak kevesekre jellemző, valamifajta civilizáció előtti, közvetlen érzékiség (érzékenység), illetve az érzelmek manipulációmentessége, reflektálatlansága – amit olykor „kendőzetlen őszinteségnek” neveznek. Az érzelmek manipuláltságtól való mentessége miatt lesz zavarba ejtő Tóth Erzsébet személyes, hangsúlyosan egy én köré szerveződő költészete. E szálon pedig két másik nő költő, Sylvia Plath és Hervay Gizella költészetével mutat erősebb rokonságot.

E mostani válogatott kötetéből elhagyta az aktualitáshoz kapcsolódó verseit, s nagyon szigorú rostával valóban csak legjobb darabjait tartotta meg, könyvét pedig egyszólamúra szerkesztette. A belső világ, a lelki történések szólama ez a kötet, ezért akár „nevelődési regénynek” is nevezhetjük, hiszen másról sem szólnak versei, mint önmagáról, kizárólagos hőse a költő személyisége (még halálvonzalma is gyöngéd, az intim szférához tartozik), mely egyre erősebben szorul defenzívába. Maga a kötet pedig egy folytonos öndefiníciós kísérlet dokumentuma, azé a folyamaté, ahogy egy világra nyitott, érzékeny nő – főleg érzelmi, érzéki alapon – megkísérel kapcsolatokat találni, s ezek a kísérletek, próbálkozások vagy rövid életű eredménnyel járnak, vagy eleve kudarccal végződnek. Ez a viszonylag egyszerű történet, szűkre szabott tematika azonban nem sodródik sem a manír, sem a túlzott önstilizáció felé, mert mindig konkrét a vershelyzet is meg az élmény is. A pillanatokban rögzülő én meghatározása történik meg verseiben, s attól lesz az egész izgalmas, hogy az érzelmeket, érzéki tapasztalatokat, tudat alatt beúszó szürrealisztikus képeket nem értelmezi a költő, hanem interpretálás nélkül jeleníti meg. Médiumként közvetít, de nem keres oksági összefüggéseket.

Lírai és női ez a kötet. S a női jelzőnél meg kell állanunk, mert valóban nőnemű költészet a Tóth Erzsébeté. Negatív definícióval tudnám a jelenséget meghatározni: férfi író által nem imitálható. Nem a motívumaitól lesz sajátosan női, hanem talán az értelmezésnélküliségtől, a médiumszereptől, illetve a közvetítés, a tapasztalat, a világhoz való viszonyulás irányultságától. Egyik szép versét Hervay Gizellának ajánlotta. Hervayról is elmondható, hogy sajátos női (tragikus asszonyi) lírát művelt, lét- és sorstapasztalata pedig utolsó köteteiben ragyogott fel tragikus fénnyel: az ember elpusztítható és megerőszakolható. S ezt a megrázó alapélményét közvetítette verseiben, szintén reflektálás nélkül. Sylvia Plath írásművészete pedig a nő társadalmi szerepében történő eredendő kiszolgáltatottságát, „megerőszakolhatóságát” fogalmazta meg. Egy fiatalkori naplójában ezt írja: nő vagyok, „mindig kitéve a támadás, a bántalmazás veszélyének”. Hervayt főként történelmi, társadalmi tapasztalatai juttatják következtetésére, Plath, az amerikai polgár részben társadalmi szerepe miatt, részben pedig látszólagos ok nélkül, zsigerileg érzékeli az ember kiszolgáltatottságát nőként jobban. Tóth Erzsébet költészete valahol e kettő között van, nem a nemek harcát fogalmazza meg (ellenkezőleg), nem a férfitársadalomnak kiszolgáltatott nőt jeleníti meg, hanem a brutális kornak kiszolgáltatottat, s nála a kor okozati tényezővé is válik, noha lényegesen kisebb súllyal, mint Hervaynál. Tóthnál a szelídebb, tündéribb gyöngeség a kulcsszó. Pascal híres metaforája szerint: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná is a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.” Tóth Erzsébetnél a törékenységen, az összetörhetőségen van a hangsúly, arról szól, hogy nincs eszköze a külső világ durva vagy rafinált erőivel szemben belső világát megvédeni. De a maga saját, tudott vagy megsejtett világában nem kételkedik.

Sylvia Plath, Hervay mellett Tóth Erzsébet nem az általa is többször megidézett József Attila, hanem – Ady rokona. Az, hogy az ember fenség, különös és lényeges nóvum verseiben, hiszen az ezredvég sokkal inkább az ember lefokozását, deszakralizálását mutatja, és a művészet is szívesebben jeleníti meg a romlást, a szétesést. Főként első kötetében az istenit, a királynőit is megérzi magában. Magát a kisded Jézushoz hasonlítja, s nagyon gyakran a megfeszítetthez. A méltóság, a szakrális kreatúra öntudata Tóth Erzsébet költészetében emelkedett hangütéssel társul: „imádságszerű minden szavam”, és „mint a királyi palástot, úgy / hordom már a gyöngeséget”. Verseinek tragikus-balladás feszültsége abból ered, hogy az emberi fenség a mindennapok valóságában védtelen, gyöngeségének ereje nem ér célt. Költészetének finoman oszcilláló ritmusa a felemelkedésé és a lezökkenésé, az élet és halál, szépség és romlottság, a királynői lét és a borospohárlét közötti sodródás, vagy olykor egyszerűen csak az ellenállás nélküli áramlás („azé leszel aki magához ragad / arra úszol amerre úszni sem kell / amerre visz a sodrás” – Őszi testhelyzetek). Az első könyv tisztasága, kontúros tragikuma, illetve a külső világ romlottsága lassan kezd egymáshoz közelíteni, olykor egymásba mosódni, a korábbi hatalmas olló nagyon lassan csukódni. A költő nem szuverenitását adja föl, nem kompromisszumokat köt, hanem érzelmei, reakciói fáradnak az állandósult és egyre reménytelenebb ellenállásban („de az évek / alattomos szürke kis állatok szétrágták / mondataimat arcomat / mint egy Picasso-kép szétgurultak vonásaim / szétgurult régi szép bátorságom is / szétgurult sírásom nevetésem” – ha nem fájna úgy).

Különösen korai verseiben kap hangsúlyos szerepet a gyermekkor, az archimedesi kor, ontologikus léttapasztalatának origója: a boldogság állapota; a tájban élt, az egy nyelvet, egy világot egyképpen megélők között. A gyermekkor az éden megtapasztalása volt, játékhalállal, de igazi misztériummal, érintetlen emberekkel (főként a nagymama alakja szeretetteljes), kiknek csak szegénységük és nyomorúságuk volt evilági. A gyermekkorban megélt éden később a szerelemben, illetve a szerelem lehetőségében jelenik meg – innen, hogy jószerével csak szerelmes verseket tartalmaz könyve; ám idő múltával a szerelem is, a barátságok is, tehát az éden esélyei is megromlanak. A költő tragédiája, hogy az ártatlan gyermekség melegét felváltó félig lányos, félig biztonságra vágyó, elszánt nőies szerelmet a maga korában – a kései Kádár-rendszerben – nehezen tudja kezelni. Nehezen, mert a szerelem és a fiatalság biológiai ereje, szabadsághite egyszerre szólal meg verseiben. A szerelem és barátságok birtoklásának önbizalmával szállt szembe a diktatúrával, de hogy sem a barátság, sem a szerelem nem erősebb a kornál, annak fájdalmasan szkeptikus belátása jelzi az említett olló lassú csukódását. Több verse is ifjúságának szép korszakát idézi, egyik különös darabja, a Hogy virágozzak, nemzedéki szerelmes vers Csoóri Sándorhoz: számára/számukra Csoóri morális, szellemi, mentális hitele, intranzigens személyisége képviselte a szabadság esélyét a hetvenes–nyolcvanas években. A hit bizonyságát, hogy valamit lehet tenni ezért a „kis ország”-ért.

Hogy mennyire modern költői megformáltságában ez a líra? Úgy fogalmaznék, hogy nem modern, hanem átível az időn, s ily módon sajátos klasszicizáció jellemzi. Nagyon kevés szabályos verset ír, nem is törekszik erre, mert versei valójában lírai érzelemfutamok, addig tartanak, amíg az érzelem, az élmény kifutja a maga lendületét. Szinte mindig érzelmi történésekről, érzelmi állapotról tudósítanak, ürügyük, versindításuk konkrét, sokszor hétköznapi, banális, esetleges. Kezdettől a képek hordják a vers terheit. Késélen táncolnak, a képzavar és a közhely határát súrolják, de ezekről a kritikus pontokról föl tudja lendíteni a verset. Képszerkesztése némiképp rokonítható Csoóriéval, de míg Csoórinál a kép miniatűr drámákat, egész tragédiákat, Tóth Erzsébetnél csonkoltakat idéz meg. Legszebb képei nehezen értelmezhetők, de – amint az avantgárd képépítkezésére is elmondható – minél kevésbé érthetők, „lefordíthatók”, annál erőteljesebbek, szuggesztívebbek és pontosabbak. Az egyik: „állok mint egy merénylet / kés a délután hátában” (Békeidő), csonkolt dráma, csak a feszültséget, a tiszta tragikumot jeleníti meg, a költő pedig médiumként magát a tragikus aktust közvetíti. Ezek a súlyos képek viszont emelkedett, de az élő nyelv pongyolaságára is hajazó, érzelemmel dúsított, szentenciákat és epikus mozzanatokat egyként tartalmazó lazább sorok közt helyezkednek el, illetve szeszélyes rapszódiában oszcillál e két ellentétes stíluselem.

Tóth Erzsébet nem a mindenre kérdező, inkább a maga világát pontosan kijelölő költő. Azt a világot, amelyet csak ő tud megfogalmazni – s e költői terrénumban par excellance költő.