Olasz Sándor

Széles Klára: A létté vált hiány; Közelebb a remekműhöz; Van-e értelme a műértelmezésnek? Ha van, mi az?

FELSŐMAGYARORSZÁG KIADÓ, 1995; FELSŐMAGYARORSZÁG KIADÓ, 1995; PANEM–MCGRAW–HILL, 1996

Legutóbbi könyvét Széles Klára mint „megátalkodott műértelmező” – „sorstársi sors-értelmezéssel” – a következőképpen dedikálta recenzensnek: „Kedves Olasz Sanyi, hát mondd, van értelme? (Vagy már késő?… s hátha van…)” Mondjuk, hogy a kérdés valójában álkérdés? Ha nemmel válaszolunk, több tucatnyi irodalmár munkálkodását en bloc kérdőjelezhetjük meg. Valójában a kérdést soha nem volt olyan időszerű föltenni, mint éppen napjainkban. A pozitivista, életrajzi, tényföltáró módszertől a heideggeri–gadameri–derridai megközelítésekig sokféle tudományos magatartás zsúfolódik össze. Vannak, akik nem mondtak le arról, hogy az irodalomtudomány várában dúló harcok szüneteiben a falakon kívülre is tekintsenek. Miben tudnák segíteni a diákot vagy éppen az egyszerű olvasót, aki nem irányzatok vitájáról akar hallani, hanem a műveket kívánja jobban érteni? Akadnak, akik megelégednek azzal, hogy szűk baráti kör olvassa és tömjénezze írásaikat.

Széles Kláráról már régóta tudjuk, olyan irodalomértő, aki irodalomszerető is. Hogy melyik iskolához, elméleti irányzathoz tartozik, nehezen megválaszolható kérdés, de talán nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy többféle irodalomvizsgálat nézetei, fogalmai találkoznak írásaiban. A hazai és nemzetközi irodalomtudományban való tájékozódást egy népszerűsítő, ismertető szereppel is egybeköti, és minden elméleti érdeklődése ellenére sem hatalmasodik el rajta a „módszer-furor”. Az irodalomelméleti kutatásnak elsősorban azért tulajdonít nagy jelentőséget, mert benne az eltanulni-, hasznosítanivalót, a gyakorlati alkalmazhatóságot nézi. Központi kérdésnek tartja: „miként, milyen módszerekkel tudjuk úgy újrafelfedezni irodalmi értékeinket (hagyományainkat és napjaink új alkotásait), hogy a leíráson át ezentúl érvekkel tegyük követhetővé ezeknek az értékeknek létét, esztétikai lényegét, történeti szerepét. Miként lelhetjük meg és mutathatjuk fel a művek látható jegyei segítségével a mögöttük létező, nem látható, alapvető összefüggéseket. Mi módon tehetjük ezt, annak tudatában és tiszteletben tartásával, hogy bármely fajta érvényes interpretációnak – hol kimondott, hol ki nem mondott – előfeltétele: alfája és ómegája mű és olvasó valódi találkozása, fogékonyság és megfoganás termékeny létrejötte.” Széles Klára tehát – sok „elméletésszel” ellentétben – nem riad vissza attól, hogy olvasói élményeiről is beszámoljon. Elméleti munkáját nem véletlenül kezdi Nemes Nagy Ágnes-idézettel: „… aki még sosem állt villámütötten egy mű, a művészet ténye előtt, az nem tudja, mi a művészet”. Széles Klára úgy látja, hogy ennek a „villámcsapásnak” igenis köze van az  irodalom teóriáihoz. A megrendítő, életre szóló élményekről is hitelesebben beszélhet valaki, ha gazdag elméleti ismeretanyagának egyéni, gyakorlati felhasználására törekszik. Ha a tudomány komolyságával, felelősségével és „az őszinte ember természetes kíváncsiságával” kérdez: „Mi teszi a műalkotást műalkotássá? Mi különbözteti meg egymástól a még nem irodalmi firkálgatást az irodalomtól? A fércmunkát a műtől, a művet a remekműtől? A »tetszik«, »nem tetszik« magánvélemény miként válhat érvekkel alátámasztott ítéletté? Milyen érvek és hogyan hitelesíthetnek? Miért és hogyan tekinthető személyes vélekedésünk szakszerű (vagy nem szakszerű) állításnak?”

Széles Klárát már a hatvanas évek végén a fenti kérdések foglalkoztatták. Igaz, akkor még a New Criticism szellemében próbált – a „deformálást”, az „átcsoportosítást”, az áttételesség fokozódását alapul véve – különbséget tenni magasabb és alacsonyabb rendű mű között. (Előbbiben az entrópia, a hatásintenzitás magasabb, az utóbbiban alacsonyabb fokát fedezve föl.) Hogy ez a megközelítés akkor milyen újszerű és sikeres volt, azt Nemes Nagy Ágnes visszajelzése is igazolja. A költőnő a modern líra védőirataként olvasta e tanulmányt. Logikus, áttekinthető, táblázattal is szemléltetett gondolatmenet mutatja be a nem-esztétikai valóság (nem-művészi alkotás) és a remekmű közötti hierarchiát. A remekmű különleges struktúrával rendelkezik, a nem-remekmű különféle fokozatai csak sematikus építménnyel jellemezhetők, míg a nem-mű még ezzel sem. A fizikai valóság pedig „nyersanyag” csupán. Széles Klára szerint minél sajátosabb jelleme, formateremtő elve, egyedi egysége, kompozíciója, „kompaktabb kötése” van egy alkotásnak, annál közelebb áll a remekműhöz. Ennek a tételnek az igazolására József Attilától Ingardenig sokféle érvet sorol föl, s mindegyik a belső szervezettségre, a résznek az egészben elfoglalt, szigorúan meghatározott helyére vonatkozik. Kérdés, hogy az organikus műalkotás elvéről lemondó, a bricolage-jelleget fölerősítő posztmodern tükrében miként módosulnak a művet művé tevő folyamat kritériumai. „A műalkotáshoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet…” – mondja József Attila. A tapéta mintáihoz bármit hozzárajzolhatunk, legföljebb nem tetszik, de tapéta marad. Ugyanakkor jó néhány mai mű a szövegkoherencia átértékeléséről árulkodik, a puzzle-jelleg, a folyamatosság megszakításának eszközei (narratív design), az ide-oda tehető „vendégszövegek” mind arra mutatnak, hogy a fókuszt („az elemzett mű lényege megragadásának alkalmas pontját”) ma talán még nehezebb megtalálni. A mű szervessége nemritkán illúziónak bizonyul, az organikusságot a konstrukció váltja föl.

„A műelemzés egyféle archimedesi pont az irodalomelmélet és kritika számára – írja Széles Klára –, próbája a műnek. Az értő analízis a mű értékének vagy értéktelenségének bizonyítására a legelfogadhatóbb érv. De próbája az elemzőnek is. Vizsgázik a kritikus vagy teoretikus, esetleg egy-egy teória, itt, a szembesítésnél, az alkalmazásnál. Kettős próbakő, sajátos, kölcsönös függvény: a kritikus próbára teszi a művet, mű a kritikust.” A létté vált hiány és a Közelebb a remekműhöz c. kötetek e sikeres próbatétel eredményei. Az már honi könyvkiadásunk furcsaságai közé tartozik, hogy itt valójában egy könyv anyaga válik ketté. Az írások keletkezési dátumára pillantva azon meditálhatunk, hogy Széles Klára tanulmányírói, kritikusi műhelyének újabb darabjai miért jelenhettek meg korábban a Szeged–Kolozsvár 1955–1992 c. kötetben (Pesti Szalon, 1993). Most ugyanis mindkét könyvben jobbára a hatvanas–hetvenes évek termése olvasható. Bertók László költészetével például három kritika is foglalkozik. A szonettíró Bertók műveit elemző új, nagy tanulmány viszont már négy évvel ezelőtt megjelent kötetben. Milyen jó lenne ezeket egy helyen látni… Tanulmánykötetek megítélésénél visszatérő kérdés, hogy mikor kell, mikor érdemes régi írásokat kiadni. Az igaz, hogy az 1959-ben született Nagy László- és Németh László-tanulmánynak nincs egyetlen olyan megállapítása, amit a szerző ne vállalhatna. Módszerben, szemléletben, sőt – a dolog természeténél fogva – a megírás színvonalában eltérések lehetnek. „Ezzel együtt vállalom egyes írásaim, alkalmazott fogalmi és más kifejezésbeli eszközeim különbözőségeit.” Rokonszenves magatartás: az ismert és elismert irodalmár már csak azért is vállalhatja régi írásait, mert semmit sem kell eltitkolnia, megtagadnia. Pályakezdőként is az értékre és nem az érdekre figyelt, fércmunkát – ideológiai jópontok kedvéért – nem dicsért meg, a marxista esztétika és a szocialista realizmus hegemóniáját nem hirdette.

A Nagy László-líra mai bírálóinak is figyelmébe ajánlhatjuk Széles Klárának azokat az írásait, amelyek még szokatlan, értelmezésre váró feladatként mutattak A „Hóharmat” költőjének műveire. Az 1967–68-ra datált Nagy László és Kondor Béla ma is a módszer újdonságával hat. „Bizarr kísértés: olyan Nagy László-sorokra bukkanni, amelyek Kondor-rézkarcok lehetnének, s olyan rajzokra, amelyek a költő sokértelmű vízióival rokonok.” Hogy ez nem is olyan bizarr dolog, azt az intertextualitás felől közeledve is könnyű belátni. A szövegközi kapcsolatok ugyanis – a tudomány mai állása szerint – nem korlátozhatók az irodalmon belüli viszonyrendszerekre. Kiterjedhetnek a művészet nem diszkurzív műfajaival való kapcsolatokra.

Széles Klára kortárs kritikusként hangsúlyosan a „nem végleges”, „nem tévedhetetlen” vélemények megfogalmazására törekedett. Tudta, hogy a kritikus nagyon sokszor csak a „szimatából” indul ki, s gyakran egy emberöltő sem elég ahhoz, hogy ítéletét igazolja az idő. „… a kevés, általánosan elfogadott kritikusi játékszabályokhoz tartozik az, hogy az élő művet boncoló ítésznek két, ellentétes magatartást illik egyesítenie. Az ihletett, megértő interpretátorét, aki átéli, újraéli az alkotások lényegét, tehát az ideális olvasóét – másfelől a hivatásos ellenség magatartását, azét, aki ádázul keresi kákán a csomót – és meg is találja. Egy személyben kell képviselnie védelmet és vádat – végül a bírót is. Csupán az esküre emelt költői és kritikusi ujjak alatti »Biblia« azonos: a felsőbb bíróság, az idő, a történelem – itt az irodalomtörténeti utókor majdani ítélőszéke.” Talán nem véletlen, hogy ezek a mondatok éppen az Egy talált tárgy megtisztítása c. Tandori-kötet kritikájában olvashatók. Az idő a kritikust igazolta, s nem azokat, akik még a hetvenes évek első felében is hajdani „tűztáncosokat” láttak a magyar költészet csúcsain. Tanítani lehetne, ahogy a szerző a „Tandori-szigetcsoportról” első személyű s „e személyben vállalt felelősségű” véleményét megfogalmazza. Ráadásul háromféleképpen: „nem tandoriul”, „tandoriul” és „szakbarbárul”. Érezzük, maga is küzd kételyeivel, az új beszédmód szokatlanságaival. Ugyanakkor tudja, hogy minden olyan művészi megszólalásnak megnehezednek a recepciós esélyei, amely a föl nem idéző tagadásformával jellemezhető. („Az Egy talált tárgy megtisztítása valóban meghökkentő kötet. Megdöbbent, mint minden előző példáktól eltérő költői mű, amikor ez az eltérés olyan fokot ölt, hogy nem fér bele semmiféle hasonlításba.”)

A tanulmánykötetek olvasója arról is meggyőződhet, hogy Széles Klára nemcsak a hajdani és mai új beszédmódok, „hangzatrendszerek” értő interpretátora. (Noha – többek között – Kassák hosszúversének mesteri elemzésével is bizonyítja az újító törekvések iránti affinitását.) A Közelebb a remekműhöz  kötetben a klasszikus magyar irodalom kutatóját három tanulmány is képviseli. (Aranyról, Komjáthy Jenőről, Lovik Károlyról.) Móra Aranykoporsójának elemzésében meggyőzően fejtegeti, hogy regénnyel és nem „régiségtannal” van dolgunk. Vonzódik a méltatlanul háttérbe szorított írókhoz; Békési Gyuláról, Rozgonyi Ivánról, Solymos Idáról írt kritikája az elfeledett értékek fölmutatásának tiszteletre méltó szándékát jelzi. A létté vált hiányban több írást is olvashatunk Galgóczi Erzsébet prózájáról. Szembetűnő, hogy az írónő mai megítélőinél jóval toleránsabb. Igaz, nem titkolja, hogy például a Vidravas „határozott, bátor, szükséges és becsületes társadalmi tett… De vajon milyen mint regény, mint művészi alkotás?” Érzékeny elemzése után is nyitott kérdés: ennek a tárgyias, olykor a dokumentumok pontosságára, hűségére törekvő, a klasszikus történeti realizmussal semmiképpen sem azonosítható elbeszélésmódnak mi az epikatörténeti helye, sorsa? Hogyan ment veszendőbe az utóbbi évtizedekben? Hosszan sorolhatnánk még a továbbgondolásra váró megállapításokat. Mindez csak azt bizonyítja, hogy Széles Klára tanulmányai, kritikái – olykor évtizedek messzeségéből – mennyire inspiratívak.