Koczkás Sándor

Ady Endre, a „vízválasztó”

Már felnőtt volt – zilahi érettségije tizedik évfordulós évébe lépve – Ady Endre, amikor maga is sejteni kezdte, hogy szellemi „vízválasztója” lesz ennek az országnak, ennek a népnek. Akkor még persze arra várt, hogy Új Versek című kötetét néhány napon belül „gyomrából” kivesse „a Pallas gépe”, de újabb verseket is közreadott már akkori törzslapjában, a Budapesti Naplóban. Itt kapott először nyomdafestéket ez a strófa is:

Miért ez a röptető, szárnyaltató lírai kedv, s miért a vers fölött az érvényesülés, az élre törés szorongását sugalló Halálfutás cím, amely csak majdnem két év múlva, a kötetkiadásban  „enyhült” – nevezzük meg pszichológiailag is pontosan: vált egyértelműen is öntudatossá – a Dalok tüzes szekerén címváltozattal. Mert az időben, 1907 vége táján semmi belső kételye, semmi kétsége nem maradt, hogy „Hol jár már akkor / Az új daloknak ifjú Apollója”. A csúcson, a csúcsokon, a „szűz ormok” fölött.

A poétikai önmagára találás, a szellemi erőfeszítés által elért elégedettségtudat további szárnyalásra, szellemi hódításra ösztönzi-készteti Adyt. Nem a megnyugvást, nem a meglévővel való kibékülést, nem a körülmények, az állapotok elfogadását választotta, hanem a lázadást, az előremozdulás lendületét. Mintha a nietzschei-zarathustrai mámor kerítené hatalmába: „Új utakat járok, új igém támad; meguntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni. – Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!” (Nietzsche Frigyes: Imígyen szóla Zarathustra. Ford. Wildner Ödön. Bp., 1908. 111.) Mint minden analógia, ez is csak részlegesen jelzi azt a hatást, amit a poétikus német filozófus magyar és világirodalmi kortársaihoz hasonlóan Adyban kiváltott. A bátorítás volt itt a lényeg, a bátorítás arra, hogy az eredeti gondolkozásra és az érzelmi megújulásra képes intellektus kora avítt, megrögzötten hiteltelen értékrendjével szembeforduljon, sőt perbe szálljon vele. Nem a felületi, külső látszatot volt itt érdemes átvenni, nem a kinyilatkoztatói, prófétai, zarathustrai maszkot, pózt adaptálni, hiszen azt követve csak a „gonoszkodó” fönnhéjázás epigon útját lehetne járni – hanem a lényeget, a gyökeres lázadás szükségességét kellett fölismerni, a morális ítélkezés öntörvényű magatartására összpontosítani.

A század első évtizedében nem Ady volt az egyetlen, akit e bátorítás arra ösztönzött, hogy a kiüresedett értékeket pellengérezve új igények hangoztatója legyen. Így utasította el az „aranyos középszer” merev normáit In Horatium című költeményében Babits Mihály, és „dallotta” himnuszát a „soha-meg-nem-elégedésnek”. S szállt szembe az „elbízott erény” korabeli szószólóival az Óda a Bűnhöz című versében, állítván azt, hogy az igazi, kezdeményező Bűn „bűnnél százszor rokonabb [az] erénnyel”, mert „új és bátor”, mert villogó fejszéjével „a sűrűn járatlan új utakat tör”. Amire azonban Ady és Babits – majd a nyomukban hosszabb-rövidebb idő után a Nyugat más szerzői – vállalkoztak, az fokozatosan egyre nagyobb mértékű szakítást jelentett a kor intézményesített életszemléletével és hagyományosan elfogadott poétikai elveivel, gyakorlatával. S mindez letérést is eredményezett az irodalmi „Siker” szokványos pályáiról: érvénytelenítette, meghaladta – Ady fordulataival szólva – „a tilinkós álparasztok”, „a nyafogó ifju-vének” és „a finom kulturlegények” esztétikáját, lírai modorát.

A döntő fordulatot persze végül is Ady Endre érlelte meg. Mivel és hogyan? Azzal, hogy a magyar líratörténet századfordulós szakaszának lapályos, elsekélyesedett állapotát fölkavarta, hogy dinamikus és drámai sodrást teremtett a látszatra csak állóvizek és holtágak fedte „szellemi” terepen. Szinte tektonikus, vulkanikus mozgások, átrendeződések révén Ady gyökeresen megváltoztatta minden „szittya magasság” ellenében e mocsaras medence képletes vízrajzi helyzetét, mert az általa emelt szellemi magaslatok hatására új „vízválasztó” jelent meg a magyar művelődésben, irodalomban, költészetben. Olyan gondolati-érzelmi erő, amely képes volt sodrást adni az ereknek, patakoknak, folyóknak, folyamoknak, hogy beteljesedjék a „világ csodája”: „Valaki az Értől indul el / S befut a szent, nagy Oceánba”. Mindezért magának a költőnek is meg kellett küzdenie, szenvednie: túllépni neveltetése kész formuláin, a sokfelől áradó előítéleteken, személyes, vallási és nemzeti elfogultságokon. Joggal és indokoltan állíthatja az erdélyi Kányádi Sándor – Dosztojevszkij mondásának analógiájára, mely szerint az új orosz irodalom „Gogol Köpönyegéből bújt elő” –, hogy a huszadik század bárhol élő és alkotó magyar költői Ady szárnyai alól nőttek magasba. Ki úgy, hogy az inspirációit követte, ki úgy, hogy ellenpólust kívánt alkotni vele szemben. Senki sem kerülheti ki vagy meg a múlt század végén még inkább csak újságíró Ady Endre „galléros köpönyeg”-ét.

Megismételni mindazt még egyszer, amit Ady csinált, amire életműve kiteljesítéséhez szüksége volt, aligha lehet. Sőt: nem is szabad. Elegendő csak az érlelő összefüggéseket tisztán, valóságos működésük és hatásuk felderítésével észlelnünk, tudatosítanunk, értelmeznünk. Mert így lehetségessé válik, hogy régebbi és újabb közhelyeket, félreértéseket, torzításokat távolítsunk el az életmű mérlegelésekor. Hiszen a mai befogadó – akár egyszerű olvasó, akár irodalmi utód – csak arra lehet fogékony, amit korszerűen közvetítenek neki. E korszerű közvetítésben pedig – bármennyire terjedelmes az Ady-szakirodalom, és bármilyen jelentős eredményeket mutathat fel az eddigi, de egyelőre még befejezetlen Ady-életmű-kutatás – még sok a hiány, a megoldatlanság, a következetlenség.

Szükség van mindenekelőtt az irodalmi szakma konszenzusára abban, hogy a teljes Ady érvényben van. Ami nem esztétikai vagy aktualizáló megkülönböztetést, privilégiumot igényelne személyének vagy műveinek. Csak Nagy László szavaival szólva  „a darabolók, a koncolók” működésének végét. Annak a szemelgető-kirekesztő módszernek a befejezését, amely – tisztelet a kivételnek – a költő életében elkezdődött és utóéletében folytatódott: érvénytelennek, erkölcstelennek, dekadensnek minősítik különböző monolit világnézeti pozíciókból – így dogmatikus marxista, elfogultan nemzeti, illetve konzervatívan vallásos alapról – lírájának több motívumát. S ami ebben a kirekesztős műveletben a mából nézve leginkább komikus, az az, hogy az ellenkező előjelű „kiátkozók” más-más érveléssel majdnem ugyanazokat a motívumokat próbálják az életműből kitessékelni, zárójelbe tenni: a gátlástalan szerelemfelfogást, a kacérkodást a halállal, a tiszteletlenséget a nemzet, a haza fennkölt megítélésével szemben, a profanizáló istenességet, a korlátozatlan életmohóságot. Milyen leleplező, hogy e morális fensőbbséggel föllépők mennyivel többre becsülik a képmutatást, mint a valóságos tényeket, érzéseket, a jelenségek megnevezésében mutatkozó őszinteséget!

Fitymáló és a poétát az irodalmi folyamat margójára állító közhelyes megjegyzések, néha szándékos elmarasztalások is kísérték-kísérik az Ady-életművet. Ilyen észrevétel a „megkésettség” tétele, illetve a „divatjamúlt Baudelaire-utánzás” vádja. Olyan állítás az ilyen, amely igaz is meg nem is. Igaz belőle a formális felszín, de nem a meghatározó lényeg. Igaz az, hogy a francia szimbolizmus kezdetei fél évszázaddal korábbiak, és igaz az is, hogy az Új Versekben Ady Baudelaire- és Verlaine-magyarításokat is publikál. De nem igaz az, hogy a szimbolizmus e század elején már túlhaladott, hiszen Közép- és Kelet-Európában ekkor szárnyal föl valójában, s a franciáknál is új hullámai jelentkeznek az irányzatnak. S ugyancsak nem igaz, hogy Ady egyszerűen Baudelaire-utánzó lenne, mert szimbolista hajlamai már újságíróműhelyében fölfedezhetők, s a nagy francia költőpéldák inkább csak bátorítást adtak saját lírai szimbolizmusának kialakításához, amely nem csak öntörvényű, hanem a század eleji hazai és európai valóságból kinövő.

Ady életműve közvetítésében rengeteg zavart okoz az az elavultan iskolás és a köztudatból is nehezen kiiktatható szokás, amely a költészetről csak tematikusan képes szólni és gondolkozni, és kerüli a poétikai megközelítést. Ezért oly gyakori a Léda-, a magyarság-, a pénz-, az istenes,  a halál-, a Csinszka-versek és egyéb témacsoportok emlegetése. Pedig Ady költészete egyáltalában nem így született: nem témákat vonszolt magával, hanem motívumaiban igyekezett megélni és kifejezni az Időben folyton változó és alakuló világot. Önmagára találásától kezdve a maga identitásának, szellemi kilétének lírai megválaszolása, körülírása volt számára a meghatározó indíték. A falusi származású és e származáshoz tartósan kötődő Ady Endre a századelő városias vonzódású, modern világképű személyiségének arculatát törekedett megeleveníteni. Az új személyiség jogának, autonómiájának érvényesítése programjával lépett fel új hangú köteteiben, ami annyit jelentett, hogy különböző lírai válaszokat kellett megfogalmaznia az őt körülfogó kapcsolatok szövevényében: ki is ez a lírai én a szerelemben, a magyarságban, Párizsban, a Jövő és a Pénz vonzatában, az Élet és a Halál végleteiben, az Istenhez és a tömegekhez való kapcsolatában, a falu és a város iránti változó kötődéseiben, a történelmi sors és az emberi létezés gyűrűzéseiben, meg az önmaga meghatározottságainak fölismerésében.

Életműve érlelődésének folyamatában – a kezdetektől, illetve a továbblépések során – Ady három sarkalatos meggondolás jegyében járt el és alkotott. Először is az egyes érzéstartományokat – amelyek köteteiben ciklusformában jelentek meg – eleve komplex összefüggésben fogta fel és kezelte. Mind a szerelmi kapcsolódást, mind a magyarsághoz tartozást, mind a szembesülést a halállal, az Istennel és más motívumok esetében is nem statikusan, nem egyszólamúan  fogalmazta és komponálta meg, hanem többszólamúan sűrítette egységbe: harmónia és diszharmónia, feloldódás és kétely, panasz és perlekedés drámai ellentéteiben foglalta össze. Másodszor egyes motívumait a változás, az idő függvényeiként – tudatosan vagy öntudatlanul is a bergsoni „teremtő fejlődés” elvét követve – élte meg: új motívumokat – lírai ciklusokat – alkotva, majd szüntetve meg, egyes motívumai áthangolódását, illetve osztódását kezdeményezve a maga és a környezete átalakuló mozgása szerint. Harmadszor különböző motívumai és az azoknak megfelelő lírai ciklusai sohasem szerveződnek áthághatatlan válaszfalak mögé: átjátszanak egymásba, közvetve vagy közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz: a halál része az életnek s az élet a halálnak, a szerelem olykor függvénye az önmegvalósításnak vagy a társadalmi küzdésnek, és metaforikus rokona a halálnak, az Istennek. A kötődés a magyarsághoz nemcsak személyes elégedetlenség és nemcsak Széchenyihez hasonlatos perlekedés az elmaradottsággal, de a „magyar jakobinus” tudatos választása is a maga fajtája mellett, amelyet a történelmi kihívások sodrában az eszményi emberség és tolerancia magaslatára szeretne fölemelni. De ugyanígy keverednek más költői indítékaival istenes és pénz-, plebejus seregléseket biztató és falusi, természeti nosztalgiákat hordozó motívumai.

Nemcsak tudatos kötetkompozíciók, hanem végiggondolt életműépítés is jellemzi Adyt. Erről vall 1909-es önéletrajzának következő mondata: „Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket.” Ady életművében nem csupán egyes ciklusainak versei feleseltek egymással, nemcsak a különböző ciklusok pereltek egy-egy köteten belül oda-vissza, hanem az egymást követő kötetek is bontották-módosították a korábbi lírai látleletet. A „mindent elmondás” igényét sohasem lehetett csak egy-egy verssel, egy-egy ciklussal kielégíteni, de lehetőség volt ehhez közelíteni egy-egy kötet egészével, majd kötetekkel kötetek után. Az életművel, ameddig erre módja volt. A prózapoétikából vett analógiával – hiszen még a költő életében kibontakozott, illetve elindult a regényfolyamra táguló két vállalkozás (a Romain Rolland-é és Prousté) – Ady költői törekvése, eszménye a lírai folyam megvalósítása, folytonossága volt.

Az egész életmű irodalomtörténeti jelentőségének, máig ható érvényességének, korszerű újjáélesztési lehetőségének észlelése, érzékelése természetesen meghaladja az átlagos befogadó felkészültségének és fölismerőképességének szintjét. De akadnak ebben a terjedelmes életműben olyan állandó sugárzású állócsillagok, amelyek segíthetik a tájékozódást abban, hogy micsoda költői energia áradt a világba Ady lírai műhelyéből. Ki tudta nála pontosabban kifejezni azt a modern életben támadt szorongató konfliktust, amely élet és művészet, öntudatlan mindennapiság és intellektuális lényeglátás között feszül, mint ő Az Illés szekerén című kötet címadó prológusában? A bibliai alaphelyzetből szimbolikusan általánosított Illés-nép egyszerre „sújtott és szeretett” kiválasztottságáról, Ég s Föld között, bús-hazátlanul száguldó sorsáról akadt-e valaki – Ibsent, Thomas Mannt és másokat is beleértve –, aki teljesebbet, többet mondott, mint Ady? A Szeretném, ha szeretnének bevezető verse pedig nemcsak Ady nagyváradi felolvasása nyomán váltott ki zokogó rezonanciát Gulácsy Lajosból, de a húszas évek első felében gyönge német fordítása nyomán Franz Kafka is fölkapta a fejét. S barátjának szóló levelében így rögzíti benyomását: „... az egész belém világít, és boldogít a tudat [...] hogy [Ady]  itt volt, és ma is velünk van, és ezért rokonunk is valahogyan. – Nem vagyok rokona senkinek – mondja ő, ebben is rokon velem.” Válthatott-e ki más hatást akkor és most ez az emberi magárahagyottságról, létbedobottságról és szeretet iránti áhítozásról olyan megrendítően beszélő lírai vallomás:

Az 1900-as és 1910-es évtizedváltás különös légkörkülönbségét Ady is érzékletesen megélte, miként ezt – többek között – az 1910-es A föltámadás szomorúsága című költeménye kifejezi. Ez a vers – ahogy ezt ösztönös költői lényeglátással Nagy László is sugallta – sok vonatkozásban rokonítható az identitásváltást ugyancsak érzékelő Guillaume Apollinaire 1912-ben publikált Zone (Égöv) című költeményével. Mindkét műben meghatározó szerepe van Krisztus húsvéti föltámadása költői allúziójának és a világ elemi erejű változásaira utaló szimultaneizmusnak: Apollinaire esetében nyíltabban, Adynál rejtettebben. Micsoda szorongásokkal, reménykedő illúziókkal és apokaliptikus látomásokkal léptek be mindketten az első világháború emberiséget megpróbáló, fenyegető éveibe! Meglepő-e, hogy az „1914 július derekán” keltezésű Torony az éjszakában című versében Ady az emberiség végveszélyét vizionálja?

Az önmaga elpusztítására képes – atom- és hidrogénbombákkal játszadozó – emberiség évtizedekkel későbbi pánikérzetének is tudatában lett volna már? Nem. Csak a költői lényeglátás révén azt is fölfogta, elképzelte, ami a kezdet logikai végigpergetése nyomán a dologban eleve benne rejlett. Nagy gondolkodók, nagy költők: az Ady-félék így szokták már.