Kiszely Gábor

Hubay Miklós: Törtaranykor

ÖRÖKSÉGÜNK, 1997

Hubay Miklós azon kevesek egyike, akik akkor is megmaradhattak a kortárs nyugat-európai szellemi élet eleven áramkörében, amikor az a magyar irodalomnak nem adatott meg. Svájci tartózkodása idején 1942-től ’48-ig, akár 1974 és ’88 között, a firenzei egyetem tanáraként kivételes helyzetben óvhatta és ápolhatta otthonról hozott s a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztőségében csiszolt európaiságát. Mindezt azonban – s erről egy életmű tanúskodik – soha nem tekintette holmi privilégiumnak, hanem feladatnak és egyben szolgálatnak, amit abban az időben is vállalt, amikor a kritika nyakra-főre osztogatta az irodalmi pályafutásra nézve könnyen végzetessé váló „burzsoá” jelzőt. Mindazonáltal Hubay valóban polgár – magyar polgára a kontinensnek, a klasszikus örökség s a modern maradandó értékének letéteményese. Olyan szellem, aki pontosan tudja, új keletű szólam, merő szócséplés az Európába vezető út ajánlgatása, hisz a magyar kultúra a kereszténység felvételét követően minden ízében európaivá vált, s nincs az a barbárság, amely ezt megváltoztathatná, bárha a politikai hatalom diktátumaival, szelekcióival majd fél évszázadig elsorvaszthatta azokat a kapcsolatokat, amelyek útján az ország szellemisége ihletet, impulzusokat, ösztönzőerőt kaphat a kortárs áramlatoktól.

Nincs külön európai s külön a magyar sorskérdések közt őrlődő Hubay; életműve egészében, sziporkázó sokoldalúságában tanúságtétel a folyamatosság mellett. Most, néhány hónappal nyolcvanadik születésnapja előtt maga szerkesztett belőle válogatást Törtaranykor címmel. Az életrajzi mozaikok, elmélkedések, beszédek s a Balogh Józsefről és köréről szóló interjúrészlet alkotja a kötet kisebb s tizenhárom színmű legmarkánsabb jelenetei a nagyobb felét.

Hubay kezdettől fogva végzetes kalandként éli a drámát, istenekkel, s ha kell, magával Istennel perel, számon kérve rajta a megváltást, választ sürgetve a lét végső kérdésére, arra, miért nincs irgalom. Magabiztos eleganciájával – s ezáltal könnyedebben, mint O’Neill – halad a lélek legmélyén rejtőző pokol labirintusaiban, rendületlenül újra és újra farkasszemet néz a torz iszonyattal. És megsemmisülnek a Tüzet viszek ön- és egymást pusztítói, a zseniális parasztszínész és a világ peremére sodort zsidó lány; a Túszszedők esetlen anyagyilkosai, a farmeres Elektra s Oresztész, a pszichopata Nero eszmeileg úrrá lesz a kereszténységen, a Zsenik iskolájának rabjai rettenetesek esendőségükben, a világot rég a lehallgatóközpont beteg lelkű roncsai, a Párkák irányítják, a Magnificat hőseinek önfeláldozása fölösleges, a vénkorára kiürülő Szophoklész legszívesebben engedne az agyelszívás kísérletének, hisz Athén, amelyet a perzsák napokon belül feldúlnak, benne már rég elpusztult, a mindenkori magyar tragédia pedig megbukik a Színházban, a Cethal hátán.

Hubay, egy életmű rá a bizonyíték, mindent tud a lélek s a hatalom gyilkos mechanizmusáról, a legszebb eszmék, legnemesebb törekvések végső hiábavalóságáról. Hősei rendre elbuknak. Szophoklész, Berlioz, Bornemisza, Freud, Nizsinszki, mindahányan. Nincs kiút, a dolgok pillanatnyi értelme nem azonos a lét értelmével, hisz olyan valóban nem létezik. A leghazugabb pedig a sanyarú önvigasz, hogy mégis, mindennek ellenére megpróbáltuk. A megváltás nem sikerül, nem sikerülhet, ember nem képes rá, Istent nem értjük. „Olyan századot ígértünk a világnak, amelyet érdemes lesz végigélni 1999-ig”, mondja Nizsinszki, legutóbbi drámájának hőse, és a tébolydát választja. Hubay nem bölcselkedik – Goethének és Madáchnak még volt min –, nem prédikál, nem hiteget, nem csal, nem ígér többet, mint amennyit lehet. Világtragédiát ír kezdettől fogva, s ennek katarzisában megtisztulhat a néző és az olvasó. A szerző tudja ezt, hisz ízig-vérig színházi ember, aki emésztő nyugtalansággal törekszik a legtökéletesebb megalkotására. Alighanem e nyugtalanság ösztönzi darabjai folytonos újjáírására. Aki a Törtaranykor jeleneteitől megérintve kedvet kap egy-egy teljes mű újraolvasásához, ugyancsak könnyen elbizonytalanodik a bőség láttán, hisz nagy Hubay-ismerőnek kell lennünk ahhoz, hogy tudjuk, a kötetben található jelenet az 1957 óta többször is megírt, majd újfent átdolgozott Tüzet viszek 1971-es változatából származik, nem pedig az 1974-esből. Való igaz, Hubay nem tartozik ama drámaírókhoz, akik beérik egyetlen, végleges művel. Nála számtalan azonos című verziót találunk, továbbá különböző variációkat egyazon témára. Lefegyverző tartózkodással bízza a közönségre annak eldöntését, melyik a jobb, s hogy az auktort alkotói lelkiismeretessége, teremtő nyugtalansága, avagy tehetsége hiányosságai miatti elégedetlensége, önkritikája serkinti-e a folytonos újraírásra.

Hubay természetesen tudja, hogy mire vállalkozik az, aki a nyilvánosság előtt végzi el önnön viviszekcióját. S természetesen tudja azt is, hogy a freudizmus – amint ezt maguk a neofreudiánusok szintén jó ideje vallják – legnagyobbrészt elavult, s a világ és az ember lelke már rég nem redukálható kizárólag a mélylélektani megfigyelések gyűjteményére alapozott elméletekre. Ha viszont a páratlan empátiával megírt hősök – s épp az egyik legparádésabb színjáték, a Tüzet viszek figurái – nem sokkal színre lépésük után egy-egy freudi tézis megtestesítőivé, kisvártatva pedig egyenesen szócsöveivé válnak, méltán támadhat kétely a drámai hitelességet illetően. O’Neill valóban súlyosabb, s ezért olykor nehezebben emészthető, ám mélyebbre is hatol, nála a komplexusok determinálta alakok hús-vér emberként szenvednek, s gyilkolják egymást és önmagukat.

A könnyed elegancia – Hubay maga „franciásan tiszta vonalvezetésnek” nevezi egy előszavában – kevesek erénye, s minden újabb műben ki kell állnia a próbát, különben annak gyanúját kelti, hogy a valóságban súlytalanságot takar, s a szerző megannyi figurája jobbadán csupán egyetlen – jóllehet varázslatos – ötletre épül, nem pedig a belső tartalomból származó feszültségekre, konfliktusokra, igen: a drámára. A szerző annak a nagy nemzedéknek a tagja, amely tudta, ez utóbbit nem helyettesítheti semmiféle szerzői ékesszólás, hisz, színházi nyelven szólva, dráma híján „leül a darab”, következnek a hosszabbnál hosszabb üresjáratok, a mondvacsinált helyzetek, a funkciótlan szövegek, a fárasztó szószaporítássá, végül rögeszmés semmitmondássá fajuló haszontalan karafintyálás, más szóval a dramaturgia szabályainak semmibevétele. Hubay számtalanszor bizonyul életművében a szerkezeti váltás mesterének, bátran nyitva utat az irreális elemnek, hogy betörhessen a valóságba – annál meghökkentőbb olykor a mértékvesztés: az egy-egy ötletből kisarjadt figurák felszínességük vagy éppenséggel túlírtságuk folytán csupán mesterkélt feszültséget hoznak létre, a csúcspontokat szinte egyvégtében parádés effektusok helyettesítik, s mihelyt kilobbannak, az űrt új ötlettel kell betölteni. A dráma magabiztos kibontása helyébe lépő dramaturgiai túlhabzás okáról – ismerve Hubaynak az utóbbi évtizedekben a hazai színpadoktól való megfosztottságát – csak sejtéseink lehetnek, s méltán sajnálkozhatunk. Ám az egész életmű sokszínűsége kárpótol mindezért.

Ott van például a nyelv, amelyet Hubay töretlenül őriz: minden mondata gondosan megformált, feszes ívű, erős sodrású. S egyetlen szótag erejéig sem rontja meg nyelvezetét a sajtó széltében-hosszában szajkózott, lassacskán már az irodalmi berkekbe is befészkelődő, férgesen primitív szókincsű média-magyarja. Hubay következetesen kitart erényei mellett – s a nyelv iránti alázattal szól akár Ferenc József spermáiról is, amelyeket a Freud-darabban Schratt Katalin feladata napvilágra segíteni egy spanyolfal mögött. (Más kérdés, vajon dramaturgiailag indokolt-e az aktus, avagy netán a páratlan életművet alkotó szerző idős fejjel beállt amaz irodalmi úrigyerekek közé, akik számára, mert ilyen a világ, most vált lehetővé, hogy a nyilvánosság előtt éljék ki minden obszcenitásukat, amelyet hajdan társadalmi konvencióik következetesen a négy fal közé szorítottak.)

Mindazonáltal bizonyos: Hubay nem a karzatnak ír. Ez ellentmondana ízlésének, tudásának, egész világának, annak a mélyen gyökerező európaiságnak, amely egész életművét áthatja, tematikában, felfogásban, a legnemesebb hagyományok jegyében fogant ábrázolásmódban.

A Törtaranykorban szerencsére teljességében megtalálható a remekbe szabott Ők tudják, mi a szerelem. A kiégett s elhasznált Berlioz és Estella első és utolsó találkozása negyven év múltán: az éltető reménnyel való szembenézés iszonyú hiábavalóságának drámája. Figurái izzásukban, értelmetlen szenvedésükben s szenvedélyeikben, megírtságukban, drámájukban az Anouilh-darabok világában is otthonosak lehetnének. Kár, hogy a nagy francia drámaíró színjátékait csak módjával játszották Magyarországon, kötetben is csupán 1977-ben jelent meg egy válogatás, az életművet a közönség, néhány kiváltságostól eltekintve, nem követhette nyomon. A mester hatása szintúgy lemérhető Hubay egyik legragyogóbb tragédiájában, az Euripidész nyomán készült Túszszedőkben. Itt a dráma teoretikusa s egyszersmind lényegének ismerője páratlan hozzáértéssel hagyja meg a feszes euripidészi alapkonstrukciót, s ízléssel, szájbarágó, durva aktualizálás nélkül modernizálja, amint azt Jean Anouilh is tette az Antigonéval.

Egyenletes, szüntelenül tetőpontokon izzó életmű szerencsére nem létezik. Így megeshet, hogy az olvasó a Törtaranykorban felelhető Magnificat avagy a hősiesség iskolája pontos, feszültségtől vibráló, megragadó egységet alkotó első felvonása után felütve a másodikat, némi csalódást érez a folytatásban felbukkanó funkciótlan párbeszédek, időhúzások, olykor elnagyoltságok láttán. Elgondolkodtató, hogy a kiválogatott részletekben Hubay csaknem szüntelenül tündöklik: biztos kézzel bontja ki a drámát a Nero játszik-ban – a jelenet különben a világirodalom Nero-feldolgozásainak egyik legjobbját ígéri –; a protestáns prédikátor-író Bornemisza Péter és a felvilágosult reneszánsz Oláh Miklós érsek, azaz a tiszta odaadás és a cinikus igazságbitorlás párbeszéde a Színház a Cethal hátán-ban valóban „egy dráma drámájának” felülmúlhatatlan tetőpontja: mestermű, megismételhetetlen, a darab maga azonban túlbeszélt, s dramaturgiai félresiklásokon fut zátonyra. Az életmű visszatérő kísértése ez.

Hubay huszonnégy esztendősen írt első drámája s a Törtaranykor, illetve az agg kori darabok között keletkezett életműve az egyetemes európai kultúra magyar nyelvű kincse. Veszedelmes és hazug a közhely, mely szerint majd az idő kiválogatja belőle a maradandót, mert ezt csak akkor bízhatnánk a művészet természetes önkiválasztására, ha az ehhez szükséges irodalmi és szellemi élet nem szűnt volna meg 1948-ban Magyarországon. Ha nem lennének kihalóban a folyamatosságot, a folytonosságot őrző szellemek, az olyanok, mint Hubay Miklós. Akinek életművéből a maradandót épp ezért tudatosan kell kimentenünk.