Czigány Lóránt

Nálunk már tavasz van

Elmúltak a sztalinizmus legszebb évei, ha nem is nyomtalanul. Gáll Barna magánkívül volt, amikor apámmal közölte, persze még mindig visszafogott hangon, hogy az ÁVÓ rettegett fejét, Péter Gábort letartóztatták. Joszif Összevisszaszarjonovics Sztalin (ahogy egymás közt hívtuk) után ő is eltűnt a süllyesztőben. Az új amerikai elnök, Eisenhower (nálunk: Ejzenhaver) egyik beszédét a Szabad Nép közölte teljes terjedelemben. Talán ez volt az első olyan politikai cikk, amit önszántamból, összpontosított figyelemmel olvastam el. A beszéd félre nem érthető formában foglalkozott a rabnemzetek (captive nations) helyzetével, a reménységet táplálta bennük. Eisenhower síkraszállt a mi jogainkért is, ezt olvastuk ki belőle, óriási jelentőséget tulajdonítottunk neki, vágyaink távolába néztünk. (Most, utólag újraolvasva, úgy látom, nem voltunk naivak, ha ettől az elnöktől azt vártuk 1956-ban, amit hiába vártunk: „… minden országnak elidegeníthetetlen joga az, hogy saját választása szerint alkossa meg kormányzati formáját és gazdasági rendszerét… nem igazolható egyetlen országnak olyan kísérlete sem, hogy kormányzati formát kényszerítsen más országokra… a kelet-európai országok teljes függetlensége Európa mai, természetellenes kettészakítottságának végét jelentené.” Eisenhower beszéde természetesen a Pravda vezércikkben adott, teljesoldalas válaszával kezdődött: „Az elnök beszédében megkülönböztetett figyelmet szentel Kelet-Európa népeinek. Szavaiból az következik, hogy a kelet-európai országok kormányzati formáját kívülről kényszerítették rájuk, bár ez ellentmond az általánosan ismert tényeknek…” Még azt sem volt hajlandó beismerni a Pravda, hogy „Joszif Sztálin halálával véget ért egy korszak”.

Tudtam továbbá, hogy most éppen „olvadás” van, s hogy ez jót tesz majd az irodalomnak. Ennek kézzel fogható példája az Olcsó Könyvtár megindulása volt. Háromforintos egységáron végre olvasni való könyveket is lehetett vásárolni. Az Olcsó Könyvtár „olcsó” fogással élt: ugyanolyan méretben és sárga borítóval jelent meg, mint a Pesti Hírlap 28 filléres ponyvaregényei a háború előtt (csak a borító rosszabb minőségű papírból készült). Ezzel a jó ügy érdekében elkövetett ravaszkodással igyekezett a kiadói apparátus átnevelni a ponyvaregényhez szokott magyar kispolgári rétegeket. „Nemes ponyvát” adtak a kezükbe, Heltai, Karinthy, Mikszáth, Verne Gyula, H. G. Wells, igaz, suttyomban közéjük csempészték Illés Bélát, Howard Fastot is, de hát aki tudott válogatni, az nem vette meg mindegyik kötetet. (A tiszta búzába ocsút keverni fontos taktikai húzása volt a kulturális politikának, így osztották a Kossuth-díjat is: egyet Horváth Jánosnak, egyet Gergely Sándornak.)

Mindnyájunkat megcsapott az új szakasz frissítő szele, bár nem hiszem, hogy Nagy Imre nevét már akkor megjegyeztem volna. Bizakodó hangulat lett úrrá tanáron, diákon. Azon vettem észre magam, hogy egykettőre nyakamon az érettségi, maturandus gimnazista lettem, ahogy mondani szerettem volna, idejétmúlt kifejezéssel. Már rég beletörődtem, hogy bár a piarista gimnázium falai közt, de egy másik világban fogok érettségizni.

Némi változás a tanári karban is történt, bár nem politikai jellegű. Visszakaptuk Harasztos Gyulát, ő tanította az ábrázoló geometriát, amit nagyon hamar megkedveltem, és könnyen boldogultam vele. „Van térlátásod” – mondta Harasztos tanár úr. Mivel a dicsérettel általában fukarkodott, nagyon örültem a megjegyzésének. Talán már említettem, hogy az első világháború vége óta tanított a gimnáziumban; ő képviselte a folytonosságot, és majdnem dinasztiát alapított. Lánya 1950-ben érettségizett, és nem sokkal később hozzáment Mátrayhoz. Fia, Harasztos Öcsi Dely Péter osztálytársa volt, és igencsak lekezelően viselkedett a fiatalabbakkal. Nem tudom, felvették-e egyetemre, de amikor 1959-ben Heidelbergben látogattam a nyári egyetemet, megérkezésem után az a szomorú hír járta a magyar egyetemisták között, hogy Harasztos Öcsi szívszélhűdés következtében belefúlt a Neckarba. Sajnáltam, hogy csak meghalni jutott ki Nyugatra.

Mátrayt sikerült rábeszélnünk, hogy néhányunknak tanítson olaszt mint rendkívüli tárgyat. Nagy lelkesedéssel tanultam, a latin sokat segített. Ám a legizgalmasabb mégiscsak az volt, hogy új magyartanár, Csuka Andor vitt bennünket érettségire. Első pillantásra ellenszenvesnek találtam a zárkózott, motyogó tanárt. Hamar kiderült, irodalomból egyedül Ady Endre költészete érdekli, ha Adyról beszélt, mérsékelten tűzbe jött. Adyt persze én is nagyon szerettem, ő volt nekem a költő. Szerb Antal leszólását, miszerint sok a rossz, „muszáj Herkules”-verse, afféle intellektuális nyafogásnak tartottam. (Hangulat kérdése, hogy melyik Ady-verset mikor tartja valaki jónak vagy rossznak.) Nem értettem, hogy mit nem lehet érteni A fekete zongorán. Főként Adyról beszélgettünk Konstantin Jóskával, a hosszú, unalmas vasúti zötyögések alatt, amikor sakkversenyre utaztunk valahova. Csodáltuk ezer arcát, szerepeit, a fenegyerekeskedéseit, azt, hogy az én menyasszonyom „mit bánom én, ha utcasarkok rongya, de elkísérjen egész a siromba”. Ki mert volna ilyesmit írni akár harminc-negyven évvel később is? Az eltévedt lovas vak ügetését hallottam Kaliforniában, a sivatagban, a forró nap után hirtelen lezuhanó estében, kristálytiszta ég alatt, de hallottam Londonban is az utcánk-végi parkban, a Hampstead Heath-en, amikor a frissen nyírott, méregzöld gyepre ködfoltok települtek, vagy Oktoberfest után a Bajor-erdőben: „Volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak”. Ady mítoszteremtő ereje páratlan a világirodalomban, mégsem becsüljük kellőképpen, s könnyen feledjük, hogy állandóan idézzük, könyvcímekben, beszédünk fordulataiban.

Pedig Csuka tanár úr buzgósága következtében majdnem megcsömörlöttem Adytól, ahogy színtelen hangon öntötte ránk a versekből vett idézeteket. Nyilvánvaló, őszintén szerette Adyt és lelkesedett érte, mégis lepergett rólunk, amit mondott, csak arra kaptuk fel a fejünket, ha másról volt szó, és végül mégis Adynál kötött ki. Írtam is egy szatirikus Karinthyádát két színben róla:

„A PUSZTÁBA KIÁLTÓ SZAVA”
avagy
MAGYARÓRA A NÉGY ÁBAN
Színmű
kétszáz tanítási napban és azon belül számtalan
verejtékszagú magyarórában.

Mottó: A magyar irodalom Ady
A többi az nem irodalom, tehát a tanár nem adi.

I. Szín:

(Diák szobája. Kellékek: több bukott diák bőrébe kötött, nehézsúlyú Ady-kötet. A falakon Ady-idézetek, Ady-fényképek és Ady-festmények. Az asztalon egy Ady-dolgozat. A mellékhelyiségben szögön Révai Ady-tanulmánya.)

Diák  (ül a középen, lábát mossa egy lavórban, amiben szimbolikus költemények áznak. Kezében Ady-kötet, és magol. Tudatalattija Révai tanulmányát emészti, bal kezével verselemzést, jobb kezével dolgozatot ír, lábaival egy Ady-breviáriumban lapoz. A levegő Ady-szagtól terhes, a sarokban a Disznófejű Nagyúr számolja az aranyait, a távolban Halál-tó országa látszik, s közben magol):

Hogy ragya verjen, marjon mindenütt,
Hogy jöjjön a döghullák varja

(itt megáll, magyartanárjára gondol, hiába no, nagy költő volt Ady… magol tovább):

Hogy tébolyodva lelje meg eszét…

(megint megáll, s megint a magyartanárjára gondol és dühöng, hogy nem tudja mind a 9237 verset egyszerre megtanulni. Magol tovább):

Hogy fussanak rá minden nyavalyák

Hogy a törés jó kedvvel törje…

(Megint megáll, mint fent… Közben hajnalodik. Félájulva, haldokolva, fuldokolva magolja):

Ez a gazember még lakolni fog.

(Igen, igen, érzi ezt ő is. Közben megéhezik és elfogyaszt három darab frissen szervírozott irodalmi tanulmányt Adyról, körítésként pár százat az új versekből. Nagy kortyokban dekadens, individualista víziókat iszik rá és krákog. Gyorsan kiköp néhány szimbólumot, metaforát és alliterációt, megnézi az óráját és siet az iskolába.)

II. Szín:

(Szabályos osztályterem, benne 28 diák. Szemükben rémület, kinek adi a tanár Adyt.)

Tanár (bejön. Hóna alatt makro Ady-kötet. Ruhája Ady-újságcikkekből varrva. Kedélyesen megszólal):

No, fiúk, mi volt feladva?

Első Eminens (feláll, előkapja mind a huszonnyolcezer oldal jegyzetét, és hadarja):

Ady forradalmisága, Ady szimbolizmusa, 197 költemény memoritere, 19 Ady-dolgozat, 53 verselemzés, 6 irodalmi tanulmány Révaitól, 318 méter Ady-strófa, 57 gramm metafora és 27 pár Ady-versláb szimboleum-nadrágba dugva.

Tanár (bólogat):

Igen, igen, de elfeledkeztél az ismétlési anyagról: Ady hatása a költészetre a mohácsi vésztől napjainkig. (Elégedetlenül csóválja a fejét, majd elkezd magyarázni): Hát, kérem szépen, Ady verseket írt (könyvbe les), olyan szimbolista verseket. De nem ez a lényeg (már nem les a könyvbe), Adyt ismerni kell, Adyt szeretni kell, Adyt imádni kell, Adyban gyönyörködni kell, Adyt érteni kell, Adyt tanulmányozni kell (belejön, egyre nagyobb pátosszal): mert ha nem ismerjük, nem szeretjük, nem imádjuk, nem gyönyörködünk benne, nem értjük, nem tanulmányozzuk, akkor mondhatjuk, hogy Ady dekadens volt, magyartalan volt, erkölcstelen volt, istentelen volt, ködös volt, zavaros volt, marha volt, hülye volt… (megáll, a felhevüléstől levegőért kapkod, elveszíti a gondolat fonalát és szórakozottan ismétli önmagát) igen, marha volt… (közben csengetnek) No, nem baj, a jövő órán folytatjuk…

Nem tudnám megmondani, miért kaptunk új magyartanárt, vajon Győr Anna teljesítménye elégedetlenségre adott-e okot, politikai vétséget követett-e el, vagy pedig egyszerűen csak túl volt terhelve magas óraszámmal. Csuka Andortól nem hiszem, hogy sokat tanultam. Mindenesetre jól megvoltam vele, gyakran megtörtént, hogy a házi feladatot az éppen kezem ügyébe eső füzetből olvastam fel, matematika-, biológia-, mindegy, hogy mi, folyamatosan és rutinnal olvastam, s mivel nem szokta láttamozni a füzeteket, soha nem derült ki, hogy a dolgozatot ott, a helyszínen költöttem. Baráti társaságunkat akkoriban már „Czigány-kollégiumnak” hívták, nem pedig „bringabandának”. Nem mondhatnám, hogy az osztály legjobb tanulói tartoztak oda, de mivel az osztályfőnökünknek, Mátraynak megígértem, hogy senki sem fog megbukni közülünk, elnézte, hogy az osztályban van egy vagánykodó társaság, azzal a feltétellel, hogy ha bármelyikük megbukik, abból a tárgyból nekem is lerontatja az osztályzatomat. Megúsztam: senki sem bukott meg az érettségin sem.

Már az első félévben komolyra fordult a helyzet a pályaválasztással is, nem lehetett már tovább halogatni a színvallást, hogy mi akarok lenni. Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy a Külügyi Akadémiára jelentkezem. Mérhetetlen naivságomban arra nem gondoltam, hogy semmi esélyem, hiába igyekeztem nyelveket tanulni, minden disztitkárkodásom ellenére nem a megfelelő háttérrel rendelkezem. A Külügyi Akadémiára való jelentkezés önmagától megoldódott; már nem emlékszem, hogy még az előző tanév végén vagy most, az 1953/54-es tanévben szüntették-e meg az intézményt, de az biztos, hogy felvételre jelentkezni már nem lehetett. Ezért, némi habozás után, újságíró szakra adtam be a kérvényt.

Az egyetemi jelentkezésekkel kapcsolatban az egyik fő foglalatoskodás az önéletrajzok írása. Mielőtt nekikezdtem volna, apám magához rendelt, hogy beavasson az önéletrajzírás műhelytitkaiba, bár egyáltalán nem tetszett neki pályaválasztásom. A jó önéletrajz három részből áll, kezdte, az első részben a családi hátteret ecseteled, hangsúlyozva, hogy az elmúlt népelnyomó rendszerben mennyit kellett küszködniök nagyszüleidnek, hogy apádat iskoláztassák, és hogy apád már akkor is haladó gondolkodású ember volt. Néztem apámat, ezt a volt m. kir. tartalékos tisztet, aki fogságból hazatérve magával hozta a rendfokozatát jelző aranycsillagot, a vállpántot és a sapkarózsát. Néha megjegyezte: „én már elolvastam az élet könyvét”. Azt olvasta ki belőle, hogy meg kell tagadnia a múltját, örülhet, hogy állása van, hogy nem firtatták, hol esett fogságba: hogy neki is lyuk van az életrajzában. De most rólam volt szó, az én életrajzom szépségtapaszairól beszéltünk. A második részben, folytatta, részletezed a tanulmányaidat az elért eredményekkel. Itt kell megemlítened, hogy a szocializmus építésében fizikai munkával is részt vettél, a te munkád is beleépült a Sztalin Vasműbe. Ezenkívül részletezed a tanulmányi versenyeket, a társadalmi és a mozgalmi munkát, és az érte kapott jutalmakat. A legfontosabb a vége: ott kell hangsúlyoznod, hogy ha megszerezted a képesítésed, abban a szakmában állod meg a helyed legjobban a munka frontján, ahová jelentkeztél; ott leszel a társadalom legnagyobb hasznára. Ez a mérvadó: akik olvassák, lássák, hogy a társadalom hasznos tagja akarsz lenni. És még valami: az életrajz ne legyen szószátyár, egy-másfél oldal a kívánatos terjedelem. Nem beszélt ugyan róla, de mégis tudtam, marhaságnak tartja az újságíró szakot. Nem tetszett, amit apám mondott, nem tetszett, ahogy kioktatott. Az életrajz műfajában én is, mint kortársaim, egyedül József Attila Curriculum vitaejét ismertem, s abban tényleg az életről volt szó, nem pedig arról, hogy a vas- és fémgyűjtés terén elért eredményeimért megkaptam Sztalin elvtárs „válogatott beszédeit a békéért”, piros bársonykötésben.

Elkezdtem tehát az életrajzokat gyártani. Az első fennmaradt önéletrajzom 1953. december 20-i dátumú. Gondolom, ez még a Külügyi Akadémiára beadott (fölösleges) felvételi kérvényhez készült bejlágnak. Olvasom: „Apám a múlt rendszerben mint szegény szülők gyermeke csak nehéz körülmények között tudta középiskoláit elvégezni.” Íme, a gondosan megválogatott szavakkal való fogalmazás bája. Mert a piarista gimnázium is középiskola, nemdebár? Minek akkor részletekbe bocsátkozni? Középiskola, passz. (Bár szerintem érdemes lett volna beírni, hogy a klerikális reakció hittanból megbuktatta apámat a piarista gimnáziumban. Apám nem találta eléggé humorosnak ezt az ötletet.) Apám most „pénzügyi dolgozó”, és szerényen eldicsekedtünk vele, hogy „jó munkájáért több alkalommal jutalmat kapott”. Ezzel letudtam az egyenes ági felmenőmre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. Most következtem tehát én. „Általános iskolát Sátoraljaújhelyben végeztem, kitüntetéssel.” Ez a megfogalmazás nem sikerült tökéletesre, mert ha „végeztem”, akkor ott végeztem mind, ami nem elég szabatos megfogalmazás. De minek itt belekeverni, hogy Gyöngyösön kezdtem? Hogy évet veszítettem a háború miatt? Egy pillanat, és felfeslik az egész gazdagon hímzett szöveg.

Egy következő változatban (1954. április 8-i dátummal) már csiszoltabb a megfogalmazás: „Az általános iskolát Sátoraljaújhelyben fejeztem be 1950-ben, kitüntetéssel.” Ez már döfi. Ha ott „fejeztem be”, a kezdés helyszíne nyitva maradt. Mert abból, hogy ott fejeztem be, nem következik sem az, hogy máshol kezdtem, sem pedig az, hogy ott kezdtem volna. Hogy hol kezdtem, különben is nevetségesen fontoskodó apróság, mi szükség van rá az egyetemi felvételi kérvényhez? Megtudjuk továbbá, hogy „élénken részt veszek az iskolai DISZ-szervezet munkájában”, valamint még továbbá, hogy „A DISZ-en, szemináriumokon kívül önképzéssel fejlesztem magam, nyelveket szeretek tanulni, előadóképességemet fejlesztem, és úgy érzem, népköztársaságunkat ezen a munkahelyen tudnám legjobban szolgálni”. Mármint, ugye, diplomáciai szolgálatban. Távol Moszkvától, persze. Mégis túllőttem a célon. Mi az ördögnek akartam „a DISZ-en, szemináriumokon kívül” még „önképzéssel is fejleszteni magam”? Elvégre azért voltak a szemináriumok, hogy ott mindent megtudjunk a világról, amire egy népköztársaságban szükség van. Apám is felelős, engedte, hogy flancoljak. Amikor elkészült az egyeztetett változat, bevitte a hivatalba, és valamelyik titkárnővel legépeltette. Profi munka, hibátlan gépelés, másfeles sorközzel éppen egy oldal. Semmi szükség most utólag azon morfondírozni, hogy életem legnehezebb fogalmazási gyakorlatán estem túl, ahol a szavaknak súlyuk volt, és nem maradhatott elvarratlan szál. Megint csak nincs jogom panaszkodni, az Elbától keletre milliók tanultak meg önéletrajzot írni, sokkal kacifántosabb háttérrel magyarázták a bizonyítványukat. Megtanultak szisszenni minden kis szilánkhoz, mint József Attila favágója.

Az említett második változat, mely, gondolom, az újságíró szakra készült, már áthelyez némely hangsúlyokat: „sokat olvasok, és – mint a magyar szakkör vezetője – élénk figyelemmel kísérem az irodalmi eseményeket”. Így, utólag megint csak nem tudom, helyes-e, ha valaki a világ végén „élénk figyelemmel kíséri” az irodalmi eseményeket. Tehát nem a DISZ munkájában veszek részt „élénken”, hanem az irodalmi eseményeket követem „élénk figyelemmel”. Kitűnő szó az „élénk”, melléknévi formájában éppen úgy, mint határozószóként: „élénken”. Nincs benne túllihegés, mint ha azt állítanám, hogy „odaadó figyelemmel”, nem is komolykodó, mint a „fokozott” vagy lapos, mint a „nagy figyelemmel”, eleven, friss, mozgékony, virgonc szellemi érdeklődést árul el. Erre van szükség az újságíró szakon.

Mert való igaz, hogy az irodalmi eseményeket figyeltem. Az Irodalmi Újság olykor a kezembe került a városi könyvtárban, és a nyanyák mindig felhívták a figyelmem, hogy mit olvassak el, bár én csak tömény unalomra emlékszem, üzemlátogató írók jövőbe néző riportjaira, „épülő-szépülő” hazánk legújabb eredményeit lihegve ajnározó versekre; ezeket lehetetlenség lett volna élénk érdeklődéssel olvasni. Igaz továbbá, tényleg értesültem egy „irodalmi eseményről”, ami ugyan nem az Irodalmi Újságban, hanem a Művelt Népben látott napvilágot; erre is a nikotintól sárga körmű nyanyák hívták fel a figyelmem. Ez az esemény Márai verse, a Halotti Beszéd volt, Tamási Áron válaszával. A nyanyák néhány évvel korábban Márait is kiselejtezték, most mégis azt mondták: „a Márai verse”. Tamásit jól ismertem az Erdélyi Szépmíves Céh nagyanyáméknál meglevő (nem halinakötéses) munkáiból, bár első sikertelen ismerkedési kísérleteim óta nem vettem a kezembe műveit, modorosságait nem szenvedhettem. Márait pedig mint afféle „nőírót” könyveltem el; anyám és barátnői egymásnak kölcsönözték A gyertyák csonkig égneket meg a Válás Budánt. Erre a szintre azért mégsem ereszkedhettem le, mindennek van határa ugyebár. De, ettől függetlenül, mindkettejüket igazi írónak tartottam. Hogyhogy Márai verset ír? – töprengtem. Nincs ebben valami csalafintaság? Tamási Áron szép, aggódó írásán érződött, nagyon-nagyon meggondolja, mit ír. Az ő írása győzött meg, hogy a Márai-vers hiteles. Máraival kapcsolatban az lepett meg a legjobban, hogy él, hiszen özönvíz előtti időkből, egy elsüllyedt Atlantiszból bukkant elő. Érdekes módon ez volt az egyetlenegy irodalmi esemény, amiről mindenki tudott Újhelyben, izgatottan suttogtak róla Márai titkos hívei a városban.

Más irodalmi eseményt tehát nem tudnék felhozni, amivel életrajzomban kérkedhettem volna, de hát, gyarló az emberi elme, bizony, azt sem tudnám megmondani, hogy mit is csinálhattam mint „a magyar szakkör vezetője”, illetve mivel töltöttem időmet a szemináriumokon (alap- és középfokú); hiszen a brosúrák nyelv(ezet)ét nem értettem meg. (Lukácsot sem értettem, még egyetemista koromban sem, csak Londonban, angol fordításban. Mikor nagy divatja lett Lukácsnak a hatvanas években mint az új baloldal gurujának, a frankfurti könyvvásáron összes műveinek német kiadója keservesen panaszkodott, hogy igazán jobb német fordítót érdemelne, mert így, ahogy van, németül nagyon nehézkes olvasmány.)

Szemben velem, Pavka továbbra is elolvasott mindent, ami a kezébe került. Amikor bejelentettem neki, hogy „lapot kéne alaptani” (à la Karinthy: „Ó Hatvany, ó Hatvany, lapot kéne alaptani”), felcsillant a szeme. „Címe már van!” – jelentettem ki diadalmasan, hiszen tudtam, hogy az ige akkor lőn testté, ha megnevezik. – „Lámpaláz, mit szólsz hozzá”? Tele voltam tervekkel, írok például egy önéletrajz-paródiát a tökéletes káderről. Meg is írtam. Hangsúlyoztam benne, hogy mindig  tervszerű életet éltem, először megszülettem, s csak később fogok meghalni. Születésem a Kilenchónapos Terv keretében történt, miután a Szaporodási Hivatalban lekonkretizálták helyzetemet a fölém eső szervek. Négyéves koromban vezércikket írtam a Proletár Kisded című, haladó szellemű, illegális sajtótermékbe. Mivel beoltottak proletárgőggel, újraoltásom idejére már teljesen immunis voltam a rothadó kapitalista világrend csábításaival szemben. Elismeréssel emlegettem nagy tanítómat, Sztalint, aki időközben jobblétre szenderült, s Rákosit, aki még nem… Szóval ömlöttek belőlem az ötletek, csak azt nem értem, honnan vettem a bátorságot, hogy elmerészkedjek az igazgatóhoz lapalapítási tervemmel. Annyi eszem azért volt, hogy nem részleteztem, miket akarunk humoros formában megjelentetni, csak annyit mondtam nagy óvatosan, hogy a „diákélet fonákságait kívánjuk kipellengérezni”, meg hogy magunk állítanánk elő a lapot az iskola házi sokszorosítóján.

Szegény Bodnár Imre úgy hallgatta terveim, mint ha azt jelentettem volna be, hogy a Szabad Európa Rádiónak kívánok helyszíni tudósításokat küldeni Újhelyből. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy akkoriban a magánkézben lévő írógépeket a rendőrségen be kellett jelenteni, s ugyanúgy csak az engedélyezett tulajdonosa használhatta, mint a lőfegyvert, s hogy a gimnázium őskori stencilmasináját hét lakat alatt őrizték, akkor tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a dirinek teljesen igaza volt, amikor azzal küldött ki a rövidre sikerült audiencia után az igazgatói irodából, hogy meg vagyok őrülve, elment a józan eszem, s még napokig csóválta a fejét, ha a folyosón véletlenül találkoztunk.

A Lámpaláz tehát halva született. Pavka, közös terveink ellenére zárkózott maradt, mindig magános sétái közben találkoztam vele, illetve egy idő után nemcsak vele, hanem Gabival is, akit aztán feleségül vett. Hogy mit írt volna a Lámpalázba, soha nem tudtam meg, erről nem nyilatkozott, csak lelkesen bólogatott mindenre. Az érettségi bankett idején derült ki, mekkora szatirikus véna lapult benne ugrásra készen. Az osztály minden egyes tagjáról ő írta a csasztuskát, ezek találóak voltak, metszően gunyorosak, de egy-egy kedveskedő fordulattal mindig helyrebillentette az egyensúlyt, senki sem sértődött meg. A Mitlényiről szólóra a mai napig emlékszem, nyilvánosan talán ebben hangzott el először az ÁVÓ neve, legalábbis a gimnázium épületében: „Egyszer volt egy krumpliszsák, / Mucuskára ráhúzták. / Rendőr, ÁVÓ nyomozott, / Míg a tettes bujdosott…” (Ad notam: Egyszer volt egy kemence…). Egy ideig még beszélgettünk elvetélt szellemi gyermekünkről, s mint önjelölt „főszerkesztő” óra alatt papírgalacsinokon üzengettem Pavkának: az e havi fizetéséből is levonok ötven dollárt, mert továbbra is Sztyepanov világhírű regényét, a Port Artur ostromát olvassa.

A virágforradalom idején Kaliforniában tanítottam: a kellős közepén, Berkeleyben. Még az orosz szakos hallgatók is haladni kívántak a korral, s az egyik tanszéki értekezleten radikális képviselőjük bejelentette, hogy ők a hétköznapi orosz emberek életét és gondolatait kívánják megismerni, s ezt a klasszikusokból nem lehet. A hétköznapi, szürke emberek csak a másod- és harmadrangú írók műveiben hitelesek. Ilyesmiket akarnak olvasni. Tanszékvezetőnk hápogni sem tudott a forradalmi követeléstől, de (az akkor még nem Nobel-díjas) Czesław Miłosz hirtelen felnézett bozontos szemöldöke alól. „Olyan könyvekre gondol, mint Katajev: Belejet parusz ogyinokij” (Távolban egy fehér vitorla)? Zajos tetszésnyilvánítás. Ebből nem maradhatok ki. „Vagy ott van Azsajev: Daleko ot Moszkvi”  (Távol Moszkvától) – mondtam. Összevillant a szemünk Miłosz-sal. A busa szemöldökű költő licitálni kívánt: „Kravcsenko: V sztaroj Dubrovke”  (Az új legyőzi a régit). „Polevoj – védekeztem – Poveszty o nasztojascsem cseloveke” (Egy igaz ember). Miłosz tűzbe jött: „Bek: Volokalamszkoje sossze” (A volokalamszki országút). Görögtüzes párviadal kezdődött. A végén mégiscsak sikerült kivágnom az adut: Sztyepanov: Port Artur, igaz, kínomban, mert A gyár épül az őserdőbennek nem jutott eszembe a szerzője (Sztrokovszkij) és az orosz címe sem. Hála Pavka jártasságának a Nagy Szomszéd irodalmában, megérdemelt sikert könyvelhettem el. Az értekezlet után mint két csínytevő gyerek nevetgéltünk: „Csak hadd olvassák, ha ez kell nekik!” Orosz szakos kollégáinknak a lengyel–magyar barátság jegyében nem árultuk el különleges ismereteink forrását.

Végül is belenyugodtam első irodalmi ambícióm gyászos kudarcába, ez a világ rendje, gondoltam, nem is sejtve, hogy vannak országok, ahol nem tiporják el azonnal azt, aki úgy érzi, a tehetség kukaca rág benne. Akkoriban láttam egy tanulságos csehszlovák mesefilmet, melynek az volt a csattanója, hogy a holvolt, holnemvolt ország lakói boldogan és békességben éltek igazságos és jóságos királyaik alatt, csupán nevetniök nem volt szabad, még a saját házukban sem. Ha rájuk jött a nevethetnék, nem volt mit tenni, gyorsan átszaladtak a határon túlra, könnyesre hahotázták magukat, s komoly ábrázattal hazatértek. Nekünk nem volt hova kiszaladnunk nevetgélni (gondolom, a cseheknek sem, ezért készítették a filmet), még az olvadás idején sem. Lám, lám!, mégis belőlünk lett a legvidámabb barakk a béketáborban.

Szóval belenyugodtam a lapalapítás kudarcába, de azért eléggé elkedvetlenedve kóvályogtam az utcákon, a sakkcsapatversenyeken se szerepeltem ragyogó eredménnyel, az intéző egyre lejjebb rakott az erőlistán, hetedik-nyolcadik táblán játszottam, nehezen koncentráltam, pozícióelőnyös állásban elnéztem a győzelmet jelentő gyalogot, vagy rossz sorrendben egyszerűsítettem. Kétszeresen bosszantott, ha a mérkőzés után Bokorstein (aki, mióta Dely leérettségizett, gyakran az első vagy második táblán játszott) kimutatta, hogy döntetlent azért kicsikarhattam volna, ha nem nyugszom bele eleve a vesztésbe.

Legszívesebben Schopenhauert olvastam, meglepett, hogy milyen egyszerűen tud írni, és az összes klasszikus szerzőt idézi – görögül és latinul. A sztoikusok után (Seneca, Marcus Aurelius, akiket főként csak magvas idézetek formájában ismertem) Schopenhauer volt az első filozófus, akit rendszeresen olvasgattam, s meg kell mondanom, Madáchabb volt Madáchnál. Őt ugyanis nem lelkesítette semmi, még pillanatnyilag sem, mint Ádámot, kegyetlenül rámutatott, hogy a biológiai lét szükségletei és a fejfenntartás vastörvénye határozza meg cselekedeteinket. (Életbölcselet volt az egyik kötet címe, Szerelem, élet, halál a másiké.) Noha ilyen imponáló arzenálját még nem láttam a filológiai felkészültségnek vagy a világirodalmi tájékozottságnak, mégis voltak eszmefuttatásai, melyeket nem bírtam elfogadni, vagy nem tartottam igaznak, illetve nem eléggé általános érvényűnek. Minden deprimáló pesszimizmusa ellenére, most, visszatekintve, tőle tanultam a legfontosabbat, azt, hogy mindent kritikusan kell szemlélni; ha valaki szellemi pályára készül, a kritikai szemlélet, magyarán a szkepticizmus az első és legfontosabb parancsolat, még akkor is, ha az ember olykor túllő a célon ítélőképességének kiforratlansága vagy felkészültségének elégtelen volta következtében. Hiszen ha az előttünk járó tekintélyek soha nem tévedtek volna, azokat a témákat, amelyekkel foglalkoztak, csak megtanulni lenne érdemes, továbbgondolni nem. Fontos felfedezés volt ez egy olyan világban, amikor tudományos tálalásban hirdették az egyedül érvényes igazságot, amit kötelező volt elfogadni azzal, hogy minden más eleve ostobaság vagy legalábbis tudománytalan. Pedig nagyon szerettem volna én is (mint mindenki) abszolút, kétségbevonhatatlan igazságokra szert tenni, melyeknek ismeretében helyesen és okosan cselekszem. Szilárd világképre csak azok tesznek szert, akik képesek elnyomni magukban a kétkedés hangját, melyről az egyház azt állította, hogy az ördögtől vagyon, az új vallás pedig „téves polgári nézet”-ként bélyegezte meg, ami hát végső soron szintén az ördögre való utalás. Nietzschéről is hallottam, bár gimnazista koromban egyetlen munkájához sem sikerült hozzájutnom.

A karácsonyi szünet alatt összefutottam Edittel, aki hazajött a vakációra. Meghívtam egy feketére, tele volt tervekkel, egy ismeretlen, távoli világból hozott üzenetet, izgatottan kérdezett, mi foglalkoztat, miket írok, milyen szakra jelentkezem. Alig tudtam valamire felelni, mikor váratlanul megjegyezte: „Rossz bőrben vagy, el vagy kámpicsorodva! Testmozgásra van szükséged! Nekem sem ártana egy kis mozgás, jársz-e még sízni?” „Igazad van, Gretchen, tűzre a fóliánsokkal, ki a szabadba, ki az életbe!” – idéztem fejére szabadon és erőltetett iróniával Ádám/Keplert, de úgy, hogy Faustot is belekeverjem.

Elkezdtünk sízni járni a hegyekbe. Edit persze soha életében nem sízett (bár váltig bizonygatta, hogy leckéket vett a Normafánál, mielőtt hazajött volna), így tehát fölényeskedhettem kedvemre. Megadóan (odaadóan?) tűrte, a leírhatatlan zöldességű szemek lámpása szabadra volt állítva. Most kezdtem ráébredni, mennyire hiányzott a társasága, mióta elment. Magunkban voltunk a világgal, a délutáni alkonyban sejtelmesen fehérlő hegyekkel, csak a hó csikorgott a síbakancs alatt, ha lecsatoltunk, hogy beüljünk egy pohár forralt borra a turistaházba. Ott sem volt senki rajtunk kívül. Egyáltalán, csak mi ketten voltunk az egész világon. Az örökkévalóságig tartó karácsonyi vakáció mégis pillanatok alatt eltelt, hallgatagon kísértem ki a pesti gyorshoz. Pár nappal később felmentem a magas-hegyi kilátóhoz. Igen, a frissen lehántott kéreg helyén ott volt a tintaceruzás felirat a fenyőfa oldalában: „Itt járt két bősz turista”.

Az utolsó, rövid félév azzal kezdődött, hogy megint tanulmányi versenyre kellett jelentkezni. Osztályfőnökünk fennhangon megsúgta, hogy az egyetemi felvételihez jót tesz, ha a választott szaktárgyból jelentkezünk. Megadóan jelentkeztem magyarból, és oroszból is, mert nem akadt elég jelentkező, s mint osztálytitkárnak példát kellett mutatnom. Alaposan készültem József Attilából. Kijegyzeteltem Bóka László tanulmányát, bár közben zsebemben egyszer-kétszer kinyílt a bicska. Fontoskodó, líraian elmélyült, de ugyanakkor tudományosan megalapozott szenvelgést írt. Otthon megvolt a Magyar Szemle, átlapoztam az utolsó évfolyamokat, hogy mit írtak benne József Attiláról. Mert ugyebár azt tanultuk, hogy a Horthy-rendszerben nemcsak a halálba kergették, de költészetét „a hivatalos körök” nem vették tudomásul. Megint csak hazugságon kaptam a rendszert. (Először a Mindszenty-per idején értem tetten a rendszert. Dörzsöltem a szemem a Janika [1949] című film vetítése alatt [Turay Idával a főszerepben], amikor az Amerikából hazatért [-látogató?] újságíró [Szabó Sándor] hangulatos éjféli mise után kinyitja noteszát, és a „nincs” oldalra beírja: vallásüldözés, a „van” oldalon pedig azt látjuk: árubőség.) Mert a legkonzervatívabb folyóirat, a Magyar Szemle is többször írt József Attiláról. Szép, értő tanulmány jelent meg költészetéről halála után. Azt is kijegyzeteltem, hogy legyen valami többlet a tarsolyomban. Ha emlékezetem nem hagy cserben, a Külvárosi éjt kellett elemezni. Ezúttal sem arattam sikert, dolgozatomat nemcsak hogy nem küldték tovább a megyei döntőbe, de még a dicséretet kapottak között sem említették a nevem. Ez fölöttébb bosszantott, hiszen sokkal többet tudtam az anyagról, mint egy átlagos jó tanuló. De hát senki sem tudja a saját árnyékát átugrani. Annyira még nem lehettem érett, hogy tudjam, egy tanulmányi versenyen nem a sokféle vélemény latolgatása számít, hanem a helyes véleményt kell félre nem érthető módon képviselni, amiből kiviláglik a mi társadalmunk felsőbbrendűsége, és amellyel leleplezem az elmúlt rendszer fondorlatait, ahogy meghamisítják a legnagyobb proletárköltőt. Ez nyilván nem világlott ki eléggé dolgozatomból. Nem volt érzékem a bemagoltatott igazságok szóvirágokba öltöztetéséhez. Kilógott a lóláb, s tanáraim nem kívánták megyei szinten blamálni magukat velem.

De nem ezért emlékszem ilyen részletekbe menően erre a (nekem legalábbis) utolsó tanulmányi versenyre, bár a Magyar Szemle-incidens miatt is megmaradt volna örökre az emlékezetemben. Ez a szemtelen hazugság egy életen keresztül elkísért, s kedvenc példáim közé tartozott, ha az élenjáró marxista tudomány objektivitásáról esett szó. Eddig is kritikával fogadtam mindent, amit a katedráról vagy a tankönyvből kaptam, de ez volt az utolsó csepp, amitől kicsordul a pohár; még a ténybeli hamisítás is megengedett, nemcsak az elhallgatás vagy a mellébeszélés. Szóval éppen töltőtollam fedelét csavartam vissza, és megadóan vettem tudomásul, hogy megint minden ujjam tintás, mint mindig, amikor belibegett az igazgató, és egyenesen hozzám jött, széles mosollyal: „Szerelmes leveled van!” – mondta behízelgő csúfondárossággal. Szélütötten álltam, nem tudtam, milyen tréfát eszelt ki. De hamar megoldódott a rejtély. Apró névjegyborítékot adott át, azonnal megismertem rajta Edit hosszúkocsányú mákszembetűit. Közömbösséget mímelve felbontottam: apró, négyrét hajtott cédula esett ki belőle, „Nálunk már tavasz van és rengeteg Karinthy-könyvet olvasok, irigyelhetsz! Edit”, és egy igazolványkép méretű fénykép a levél írójáról. Hát tényleg korán érkezett a tavasz Pestre, 1954. március 8-át írtak a naptárak, mivel Rákosi pajtás születésnapja előtti napon rendezték a Rákosi tanulmányi versenyt.

Felgyorsult az idő, azt még engedélyezte az igazgató, hogy Karinthy jelenetét, a Visszakérem az iskolapénzt! előadjuk. A szereposztásnál arra ügyeltem, hogy a darabbeli tanárokat úgy-ahogy igazi tanárainknak maszkírozzuk, a rendezésnél pedig arra, hogy modorosságaikról is felismerjék őket. Az igazgató csodálatos ívű Jávor Pál-bajuszt kapott, és állandóan a kulcscsomóját csörgette. A számtantanár a szakállát markolászta, mint Harasztos. A tanári kar elértette a tréfát, senki sem haragudott meg érte. Az igaz, hogy Karinthy eléggé közvetlen hangú aposztrofálásaiból a próbák alatt egyet-kettőt kihagytam; Wasserkopf nyelvezetét a színpadon, iskolában túl erősnek találtam. Karinthy, mint mindig, egyetlen ötletre építette a bohózatot, s most, hogy majdnem fél évszázad után újraolvastam, egy fél tucat szóviccet leszámítva eléggé kidolgozatlannak, darabosnak tűnik a jelenet. Ez Karinthy legnagyobb hibája: ragyogó ötleteit általában nem volt kedve vagy ideje kidolgozni, és a jelen esetben a hatásos slusszpoénról is megfeledkezett. Iskolai előadásban persze mindent kárpótolt a darab aktualitása, főként érettségi előtt.

Az igazgató mégsem engedte, hogy a szokásos május éjszakai vigalom keretében, melyet a színházban rendezett a gimnázium minden évben, s melyet táncmulatság követett, szintén bemutassuk. „Így is másfél órás a műsor – mondta –, a közönség nem élvezné, iskolai humor.” Látta, hogy elszontyolodom, kis habozás után hozzátette: „Jól van, te fogsz konferálni.” Tényleg rengeteg számot adtak elő, talán mintha Kégl Gazsi is hegedűszólóval lépett volna fel, szavalatok, énekszámok. S mind nagyon komoly. A közönség ünnepélyes, elég borsos belépőt fizettek, s ráadásul a május éjszakai mulatságra a bálteremben külön belépődíjat szedtek. Jót tett volna az ünnepélyességnek Karinthy.

Megint tanultam valamit. A közönség elvárása a döntő. Nem lehet oda humort csempészni, ahol merev szertartásossággal várakozik a közönség, mert valami felemelőben lesz része. Erre konferálás közben rájöttem. Gondosan készültem a szereplők bemutatásával, s azt is tudtam, rövidnek kell lennem. Eleinte igyekeztem valami élénkítő humort csempészni szövegeimbe, de mikor láttam, hogy nem ülnek a poénok, a közönség halálosan komoly kíván maradni, abbahagytam.

Az ünnepélyeskedés minden szinten jelen van a mi társadalmunkban. Voltam akadémiai előadáson is, ahol a külföldi professzor élénkíteni szerette volna előadását; nem sikerült neki: a közönség merev arccal hallgatta. Nem erre volt felkészülve. Annyi ünnepélyesen átszellemült arcot soha életemben nem láttam egy rakáson, mint magyar költők szerzői estjein. Nem arra gondolok, hogy tragikus sorskérdések tárgyalása közben szellemeskedni kellene, vagy ezoterikus verseken kacarászni, hanem arra, amit Albert Pál, párizsi kritikus úgy fogalmazott meg, hogy „a magyar költő minden lében ünnepélyes kanál”. Bár a ló másik oldalára sem kellene átesni. Többször vettem részt angol temetésen, s mindig akadt olyan gyászszónok, aki a megboldogult humorát kívánta példákkal szemléltetni, melyen a nem közvetlenül érintettek, tehát akik nem az elhunyt hozzátartozói, kedélyesen nevetgéltek. A nemzeti jellegben alig hiszek, de minden társadalomban kialakulnak a rituális viselkedési normák, melyek áthágása szigorúan tilos. Jól ráérzett erre az asszimiláns családból származó Petőfi: „Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.”

Edit is itthon volt, vele mentem májuséjszakázni. Méghozzá az osztály költségére jött haza, mi fizettük a vasúti jegyét, hogy a tablónkat megtervezze és kivitelezze. Nagyon erősen élt bennem az általános iskolai tabló megszégyenítő emléke, s annyi ízléstelen, giccses tablót láttam évről évre, hogy sikerült rábeszélni az osztályt, vele terveztessük meg, legyen profi munka. Editen báli ruha volt (nem tudom, hol szerezte), erősen dekoltált (no, nem a mai értelemben), és a kontyba tűzött rozsdabarna hajtól kecses ív vezetett a váll fedetlen vonalán a ruha ujjáig. Mérgelődtem, hogy nem láthatta rendezésemet (mielőtt nekikezdtem volna, több, színjátszóknak készült brosúrát áttanulmányoztam), Edit pedig társalgott, érdeklődött. Szemmel láthatólag jól volt tájékozódva az újhelyi ifjúság intim ügyeiről. Valicáról érdeklődött legfőképpen, a párhuzamos osztályba járó, fekete hajú, formás lányról, a legutóbbi, sok rosszmájú megjegyzést kiváltó hódításom tárgyáról. Valica ugyanis hosszabb ideje a tornatanárral járt, akinek komoly szándékai voltak mindaddig, amíg én meg nem jelentem a színen. Edit kérdései nem számonkérőek voltak, nem is lehettek azok, de eléggé kényelmetlenül éreztem magam. Miután kiélvezte, hogy mindenféle átlátszó hazugságokba kevert, hirtelen hangot váltott, megjelent a csinos gödröcske az állán, és a zöld szempár mélyére lehetett látni: „Ja, el is felejtettem, hoztam neked egy apróságot ajándékba, egy Robert Burns-vers, Szabó Lőrinc fordításában. Biztosan tetszeni fog!”

Ezt nem lehetett félreérteni. A tabló ürügyén sülve-főve együtt voltunk. Főként náluk. Volt egy nagyon szeplős, kissé ellenszenves, de szintén csinos nővére, Kaláris, aki állandóan a húgát igyekezett leégetni, vagy legalábbis kellemetlenkedni neki. Apja, Barcsay Szabó bácsi, aki nevét a demokratikusabb B. Szabóra rövidítette, joviális öregúrnak tűnt nekem, bár nem hiszem, hogy apámnál idősebb lett volna. Szóval nagy gonddal készült a tabló. Edit több vázlatot hozott magával, a legegyszerűbbre szavaztunk, fontos volt az arányosság és a betűtípusok megválasztása. „Az üres helyet majd kitöltöm valami díszítőelemmel, bízd csak rám.” Edit akkoriban éppen a szecesszióért bolondult, s rajongása átragadt rám is, bár a szecessziót csak harminc évvel később fedezték fel újra mint művészeti divatot. Szecessziós folyondárok, kacskaringók töltötték ki tehát az üres helyeket, szimmetrikusan; a visszafogott színek gazdagsága hatásában elegánsan egyszerű volt. Nagyon meg voltam elégedve vele, s Edit is örült, hogy első megrendelésre készült munkájával sikert aratott. Az osztályban nem mindenkinek tetszett, többen kérdezték, mit ábrázol az egész. Egy biztos, utólag is, ez volt talán az egyik első, elszigetelt lépés a szecesszió újrafelfedezésére Magyarországon.

Egyrészt vidéken, az isten háta mögött, senkinek az ízlését nem tereli mederbe az éppen kötelező „trend”, másrészt a spanyolviaszról tudvalévő, hogy már fel van találva. Amíg viszont nincs feltalálva, semmit sem lehet tenni. Mert a spanyolviaszt nem mindenhol lehet feltalálni, csak ott, ahol az erre illetékesek szokták. Kicsit elvontabb szinten: az utánzó társadalmakban mindig csak az éppen divatos dolgoknak van ázsiója, amit a fő utánzók már szentesítettek. Magyarán: a szecessziót Újhelyben (illetve Kőszegen vagy Debrecenben) csak akkor lehet újra felfedezni, ha Pesten már tudnak arról, hogy Nyugaton divatba jött (és politikailag nem ártalmas). Az Elbától keletre ez a „vidék”, illetve a „vidékiség” egyik fő ismérve. De Pesten is hiába fedezi fel valaki például Kondor Bélában a reneszánsz mesterek méltó párját, ha Nyugaton nem veszik tudomásul. Legfeljebb Szegeden vagy Veszprémben lehet elfogadtatni ezt a véleményt. Utánzó társadalmakban életrajzi lexikonokba ilyen mondatok kerülnek: „A spanyolviasz méltatlanul elfelejtett feltalálója, aki messze megelőzte korát.”

Mindez csupán annyiban releváns a mi szecessziómániánkhoz, hogy minden „újrafelfedezésnek” számtalan elszigetelt előzménye lehet, s Edité is az volt. Később, főiskolás korában tanárai igyekezték szemléletét megszabadítani a „burzsoá giccstől”, köztük Kisfaludi Stróbl is. („Böschi néném itt van… Cipeljük egymást múzeumba és kiállításra, amelyek olyan vacakok most, hogy Böschi néném nem győz dühöngeni. Giccsfaludi Stréber, azaz Kisfaludi Stróbl Zsigmond kiállítására például el se megyünk, olyan a híre. Én ugyan a tanulság kedvéért már titokban meglátogattam, mondhatom, undorítóan stréber dolgok vannak ott…” – vélekedett Edit jövendő tanáráról 1954 őszén.)

A tablókra akkoriban divatos jelszót is illett biggyeszteni: ebből is sok vita kerekedett, többen ellenezték az általam javasolt Seneca-mondást: Vivere est militare, élni annyi, mint harcolni, vagy egyszerűbben: az élet harc, az élet küzdelem. Az igazgatót kegyes hangulatban találtam, beleegyezett, bár utána elnézett a távolba, s megjegyezte: „Kicsit militarista jelszó, nem gondolod?” Tényleg nem gondoltam, bár azt tudomásul vettem, hogy egy igazgatónak illik körültekintőnek lennie. Pár évvel korábban biztos nem hagyta volna jóvá választott jelmondatunkat az igazgatói cenzúra. Mostanában azonban enyhébb szelek fújdogáltak.

A szinte közhellyé csiszolt mondás (klasszikusoknak mindig is szabad volt közhelyszerűen fogalmazni, ennek Goethe a legeklatánsabb példája) nekem mást mondott, nem az agresszivitásról beszélt, hanem azt a fátummal szembeszegülő gondolatot hirdette, hogy a lélek belső várában sohasem szabad letennünk a fegyvert, hogy nem szabad a bennünket ért vereségekbe belenyugodni. Nemcsak az egyén, hanem a nemzet túlélési stratégiájának is ez a titka. Lelkünkben ugyanis nagy teljesítményű áramfejlesztő rejlik, s ha ezt rendszeresen feltöltjük, azaz ha saját hagyományainkat őrizzük és védjük, ha úgy adódik, akár naponta is, kiapadhatatlan erőforrással rendelkezünk.

Hogy ez így megfogalmazódott bennem, bennünk, ha talán kevésbé artikulált formában is, az a hely őrszellemének, a genius locinak tudható be. Mert igenis a tájnak és a bennünket körülvevő környezetnek van emberformáló hatása. Számít, hogy Kazinczy naponta itt gyalogolt a főutcán a levéltárba, hogy Kossuth és mindkét Andrássy itt járt gimnáziumba, hogy Rákóczi a szomszéd faluban, Borsiban született, számít, hogy a Bodrog bodorog, hogy a Ronyvából határfolyó lett, hogy bevethetem magam a hegyek időtlen, ember előtti világába, ahol bársonyderekú őzek húzódnak le a zúzmarás téli hidegben a város fölé, hogy a Popelyás minden tavasszal a vadvirágok pazar színeibe öltözik, és hogy mindez az enyém, mert ide tartozom. Szóval, a kitéphetetlen gyökerek.

Ma csak annyit tennék hozzá, hogy ez a gondolat Németh Lászlóval felesel, aki „hagyományaink belső udvarába” kívánt húzódni, és inkább a Szerelmes földrajz írójának, az idősebb, bölcs emigránstársnak, Szabó Zoltánnak ad igazat, aki „egy önös érdekű baráttól” szellemi honvédelemmel kívánta oltalmazni a hazát nehéz órájában, amikor az ítéletidő közelgett 1944-ben. Nekem harminchárom éves emigrációm alatt elég volt (mindenkori) dolgozószobám falán a bekeretezett tablóra nézni, hogy tudjam, mi a dolgom.

Egyébként is a sztoikusok, és különösen Seneca nem volt sem militarista, sem imperialista. Egyrészt a humanizmus egyik ősforrása is sztoikus filozófus (Cicero), másrészt Seneca különösen meg volt győződve arról, hogy az élet célja és jutalma a halál, éppen ezért nála, ugyanúgy, mint Madáchnál, különleges hangsúlyt kap e mondás, hogy az élet küzdelem. Nem felszólítást rejteget, hanem a természet örök törvényét veszi tudomásul. Voltak persze, akik elengedhették a fülük mellett Seneca intelmét, elsősorban Gandhira gondolok, aki a passzivitást választotta az erőszakkal való szembeszegülés helyett. Ezt a fényűzést egyének és kis nemzetek nem engedhetik meg maguknak. Vallom tehát ma is, hogy vivere est militare, még akkor is, ha Maróczytól ennek a szöges ellentétét tanultam meg, nevezetesen azt, hogy a vesztésre álló játszmát fel kell adni. Mindez persze végső soron csupán az igazság viszonylagos voltára helyezi a hangsúlyt, annak a lehetőségét veti fel, hogy mindennek az ellenkezője is igaz lehet, hogy nincsen abszolút érvényű igazság. Még a közmondásokban kikristályosodott népi bölcsességek is ezt bizonyítják. Aki mer, az nyer, de jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Igaz, hogy bátraké a szerencse, de a szerencse forgandó, tehát leghelyesebb, ha nyugtával dicséred a napot, és addig nyújtózkodsz, ameddig a takaród ér. Másnap, ha korán kelsz, még mindig lelhetsz aranyat, és így tovább.

Elkészült tehát a tabló, és Edit visszautazott Pestre a megnyúlt hétvége után. Szalagavató, és május 8-án már ballagás. Pár nap múlva megkezdődtek az írásbelik, majd hosszú, idegtépő szünet, az érettségi tételek kidolgozása, és június 28-án, hétfőn délután 2-kor szóbeli. Alaposan felkészültem, volt alkalmam bőven ismételni is, hiszen a „Czigány-kollégium” több tagját rendszeresen korrepetáltam. Szerdán, június 30-án eredményhirdetés. Rémülten láttam a zsebnaptáramban, hogy aznap teljes napfogyatkozás (nálunk csak részlegeset lehetett látni), de fölösleges volt rossz ómennek tartanom: tiszta kitűnőre sikerült az érettségi! Este bankett, erre már Edittel mentem, pár nappal korábban érkezett haza a nyári szünetre.

Közben folyt a futball-világbajnokság, egy ország lázban égett, kirobbanó jókedvünkhöz az is hozzájárult, hogy a londoni 6:3 óta az aranycsapat nyerő szériában volt. A budapesti 7:1-es visszavágón már nem is csodálkoztunk (talán egy hónappal a világbajnokság előtt), s lassan azon se, hogy a futball-nagyhatalmak (Nyugat-Németország, Brazília) egymás után terítékre kerültek; a bankett már megkezdődött, de még folyt a hosszabbítás Uruguay ellen (4:2). Ez is fokozta eufóriánkat.

Másnap, meglehetősen másnaposan utaztam Pestre felvételizni. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és magyar–latin szakra jelentkeztem, amiben volt egy kis „politika” is, nyilván kevesebben jelentkeztek latin szakra, mint újságírónak. Mivel tiszta kitűnővel az írásbelit elengedték (az én időmben legalábbis), nem jelentem meg az írásbelin. Mint kiderült, az ELTE-n mindenkitől megkövetelték az írásbelit. Ma is bosszant, hogy a magyar oktatásügyben sem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal(fasz). A gimnáziumban nem hangoztathatták volna a tanárok, hogy a kitűnő rendűek mentesülnek az írásbeli felvételitől, ha erre központi rendelet nem vonatkozik, és ha az egyetemeket nem utasították volna ilyen értelemben (hiszen nem létezett egyetemi autonómia!). Annak idején arra gondoltam, hogy a budapesti egyetem oktatói „osztályon felülinek” képzelték magukat, ezért ragaszkodnak az írásbeliztetéshez. Évekkel később, már itt, Londonban, a feleségemtől megtudtam, náluk, Kalocsán szintén ezzel bocsátotta őket útjukra a gimnázium, s a szegedi egyetemen mégis megkövetelték tőle (is) az írásbeli felvételit. Ezek szerint elmaradt az egyeztetés az egyetemekkel. Amikor a forradalom után kiáramló diákokra vonatkozó iratok kutathatók lettek Londonban, egy, a magyar felsőoktatásról készített alapos angol aide mémoire-ból kiderült, hogy a kitűnően érettségizetteket Magyarországon rendelettel mentesítették az írásbeli felvételi vizsgától.) A magyar működési mechanizmusok történetében nyilván nem ez volt az utolsó eset, hogy egymásnak ellentmondó intézkedések láttak napvilágot. Más kérdés, hogy ma az írásbeli elengedését én is ellenőrizhetetlen értékű privilégiumnak látom, hiszen mint mindenhol, a középiskolák színvonala nálunk is, az egységes tanterv ellenére, igencsak különböző.

Másnap került sor a magyar szóbelire, ahol alaposan és soká faggattak. Egy korabeli feljegyzésem szerint álltam a sarat, s mindenre kimerítően válaszoltam. Kelepcébe csak a végén estem, amikor arról kérdeztek, hogy kiket olvasok, úgy egyébként. Megmondtam az igazat: Szabó Lőrinc, Karinthy, Arthur Rimbaud, Paul Verlaine, Baudelaire és Oscar Wilde. Ez utóbbira a soktagú bizottságból egyesek felkapták a fejüket. Mi a véleményem a l’art pour l’art-ról? Megértettem a kérdés teljes súlyát. Hosszasan magyarázni kezdtem, hogy például A readingi fegyház balladája egyáltalán nem öncélú művészet, hiteles és megrendítő, ahogy a művész egy halálraítélt lelkivilágát ábrázolja. Nem kísérli meg leírni, hogy mi játszódott le a halálraítéltben, mert azt nem tudhatja (ajjaj, én viszont nem tudtam, hogy a lélek mérnökei ezt is tudják!), hanem azt, ahogy társai látják megnyilatkozásait, és idéztem a szép-hűtlen Tóth Árpád fordításában: „fején krikett-sapkát viselt / és víg ütemre járt, / de még sohasem láttam szemet, / napfényre oly sovárt.”

A bizottság fitymálóan hallgatott, éreztem, hogy ellenséges, süket csönd támadt. Zavarba jöttem, és kissé bocsánatkérően arról kezdtem beszélni: friss olvasmányélményem nincs, nem volt könyv a kezemben, érettségire készültem éjjel-nappal. Ebbe ismét belekötött az egyik felvételiztető: „Miért, a tankönyv nem könyv?” Mire észbe kaptam, kiszaladt a számon: „Nem!” Ettől megijedtem, de az ördög, vagy ahogy manapság illik hívni, a Lacan-féle „ellenakarat” tovább dolgozott bennem, és különösen a negyedikes magyar irodalom könyvet kezdtem bírálni; némely nagy íróval igencsak kurtán-furcsán bánik el… Végül megkérdezték, hogy mennyi ösztöndíjra tartok igényt.

A döbbenetes az egész felvételi korabeli leírásában csupán az, hogy a megfogalmazásból az tűnik ki, sikeresnek ítéltem meg szereplésemet, bár arra is van utalás a feljegyzésben, hogy az egyik bizottsági tag megjegyezte a szóban forgó tankönyvről, őt különösen érdeklik kritikus észrevételeim, mert ő írta. Most utólag, kizárásos alapon arra gondolok, hogy csak Pándi Pál okvetetlenkedhetett (legyen neki könnyű a föld!), bár szerzőségét nem állt módomban ellenőrizni; első elemitől az egyetemi jegyzetekig gondosan megőrzött tankönyv-gyűjteményemet, mikor anyám eladta a házat, ki kellett dobnom. Az egészről pedig ma ismét Oscar Wilde jut eszembe, ellenkező előjellel. Szerinte ugyanis a cinikus ember mindennek tudja az árát, de semminek sem ismeri az értékét. Én viszont naiv ember voltam, már ismertem a dolgok értékét, de fogalmam sem volt semminek sem az áráról…

Utaztam tehát vissza Újhelybe, mint aki jól végezte dolgát; jött, látott és győzött. Éppen folyt a nyugatnémet–magyar döntő a futball-világbajnokságon, és a forgalmista minden állomáson ujjaival mutatta az eredményt (akkoriban még nem volt táskarádió). Még Újhely előtt megtudtuk a lesújtó végeredményt (2:3). A vereség napokig mindenre rányomta a bélyegét, bár a pesti tüntetésekről nem hallottunk. Az ország hangulatát Szabó Lőrinc őrizte meg a legszebben a Vereség utánban, ami csak tíz évvel később jelenhetett meg; Képes Géza adta ki a Kortársban. Csak Szabó Lőrinc szűk baráti köre tudta, hogy „mintha én volnék a Nép s a Tizenegy”, és „tízből kilenc millió szorongva leste” a „Bernben küzdő tizenegy” játékát. Feleségének virágnyelven írt leveléből tudjuk (Kabdebó Lóránt adta ki, Holmi, 1990), hogy Boldizsár Iván „politikai” versnek tartotta a „berni vers”-ként emlegetett költeményt, és megjelenhetetlennek ítélte. „A nemrég hadvert nép”-re nagyon elkomorult. De az is csak évek múlva került nyilvánosságra, hogy a nyugatnémeteknek ugyanúgy élet-halál kérdése volt sikerélményt szerezni, mint nekünk, hogy a háború után valaminek végre emelt fővel örülhessenek. A sors kegyetlen iróniája (irányunkban), hogy ez az „utolsó csatlós” legázolásával sikerült is nekik. Mert, mondjuk, egy nyugatnémet–angol döntő esetében, győzelmük csak újabb fejfájásra adott volna okot. Azzal vigasztaltam magam, hogy én legalább szépen játszottam végig a magam világbajnokságát az érettségi írásbeliktől a felvételiig. Enyém a világ, ősszel mehetek Pestre, egyetemre, Edithez.

Hosszú levelet kaptam Otitól, afféle cinikusan szarkasztikus Parainesist unokaöccséhez. A Híradónál dolgozott, nevét gyakran láttam, operatőr lett. Nehogy azt gondoljam, hogy érettebb vagyok, mint az érettségi előtt egy nappal. (Pedig életemben először és utoljára azt hittem, hogy kimunkált „általános műveltség” birtokában leledzem.) Amit tanultam, annak nagy részét könnyű szívvel felejtsem el, soha többet nem lesz rá szükségem. Matematikából sem a végtelen vagy a Ludolf-féle szám a fontos, hanem csak annyi, hogy a fizetésem megszámolni tudjam, és hogy ellenőrizni tudjam, a visszajáró pénzt a boltban hiánytalanul megkaptam-e. Cinizmusa megdöbbentett, hiszen nem ismertem, nem tartottuk a kapcsolatot. Talán már a finnek mellett sem állt volna ki fiatalos idealizmussal, mint 1944 hosszú nyarán.

Eszembe se jutott Gyöngyösre menni a családdal, Újhelyben maradtam apámmal, aki majdnem mindig külszolgálatban volt, én pedig Edittel jártam kerékpártúrákra a hegyekbe, meg a Bodrogra fürdeni, a Szúnyog-szigetre. A teljes felelőtlenség állapotában, hiszen mint Mohamed koporsója, lebegtem a gimnázium és az egyetem között. Valami alkalmi kiadványban (talán az Est-hármaskönyvének egyikében) felfedeztem Szabó Lőrinc ismertető esszéjét az avantgarde-ról, és ezen jókat nevettünk napozás közben. Egyszer Edit hirtelen elkomolyodott és kutatóan rám nézett erős vonalú szemöldöke alól: „Mit fogsz csinálni, ha végeztél?” Éppen a Magas-hegy enyhén meredek oldalán heverésztünk, ahonnan Borsin túl Királyhelmecig láttunk a ragyogóan kék ég alatt. Még el se kezdtem az egyetemet, s már azon töri a fejét, hogy mihez kezdek magammal, ha végeztem. Hirtelen felültem, és valami nagyon nagyképűt akartam mondani, de mielőtt eszembe jutott volna bármiféle szellemesség, kiszaladt a számon: „Írok egy jobb irodalomtörténetet, mint a Szerb Antalé!” Kijelentésemtől magam lepődtem meg a legjobban, nem akartam elhinni, hogy ekkora nagyképűséggel vert meg a sors. De Editnek legalább nem okoztam csalódást, őt is kellően meglepte a kijelentésem. Teljesen letaglózva, hallgatagon bicikliztünk hazafelé. (Amikor Londonban, több mint húsz év múlva befejeztem az angol nyelvű kéziratot, Edit már nem élt.)

Aztán lecsapott a derült égből a villám. Megjött az értesítés az ELTE-ről: a felvételin megfeleltem, de „férőhely hiányában” nem tudnak felvenni. Vége az álmodozások korának, nem lesz belőlem egyetemista Pesten. Editnek napokig nem mertem megmondani. Apám csak annyival kommentálta: „gondolhattam volna”. De még nem volt minden veszve, mehettem július végén pótfelvételire Debrecenbe, magyar–orosz szakra. (Ide a kérelmet osztályfőnököm, Mátray tanácsára adtam be: „Ha minden kötél szakad…”) Ott volt tehát a pótkötél, Debrecen. Hiszen papírforma szerint az újhelyieket Debrecenbe szokták felvenni. (Ebben is megnyilvánult a tervgazdálkodás racionalizmusa: mindenki a lakóhelyéhez legközelebb eső egyetemre járjon. A legtöbb osztálytársam oda is került, már akik egyetemre akartak menni, és nem olyan szakra jelentkeztek, amelyik csak Pesten volt.) Július végén volt a felvételi. Debrecenben már mint felvételizésben tapasztalt férfiú néztem a sok ideges kortársamat, kifaggattam őket (mint kiderült, Pestről is többen használták a pótkötelet). Itt nem bizottság elé kerültem rögtön, egy dús hajú, tanársegéd-életkorú, nálam hat-nyolc évvel idősebb fiatalember matatott a papírjaim között, egy titkárnő jelenlétében: „Aha, szóval Újhelyben érettségizett, aha, látom, szóval tiszta kitűnőre, látom…” Gondolkodik, mit kérdezzen. Aztán kivágta: „Mondja csak, tanultak maguk ott, Újhelyben magyar nyelvtant?” Már nem voltam egyáltalán megilletődve a felvételizés tényétől, s főként nem a felsőbbrendűségi érzését alig palástoló ifjú titántól. Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy tagoltan és megemelt hangsúly nélkül válaszoljak: „Tanár úr kérem, én úgy tudom, az ország összes középiskolájában tanítanak magyar nyelvtant.” Az erőfeszítés ahhoz kellett, hogy ne tegyem hozzá: „Miből méltóztatik gondolni, hogy Újhely kivétel lenne?” Talán a sorvadó tővégi magánhangzók egyik jeles kutatóját leptem meg válaszommal, de ő is igyekezett uralkodni magán, s néhány többszörösen összetett mondatot végigelemeztetett velem mondattani szempontból. Hogy kikkel és miről kellett még beszélnem a maradandóság városában, arra viszont nem emlékszem. Nem ért váratlanul, mikor megkaptam az elutasító választ augusztus közepén. Elszakadt tehát a pótkötél is, az igazság az, nem is örültem volna, ha felvesznek orosz szakra.

Editék családlátogató körútra indultak, apám gondterhelten fütyörészett, amikor elolvasta „a férőhely hiányára” hivatkozó második elutasítást. Népköztársaságunk biztosítja a tanuláshoz való jogot – hajtogatták a felelős pártvezetők. Becsaptak a tiszta kitűnő érettségi bizonyítvánnyal. Itt álltam mindenemből kifosztva, kitaszítva. Elsőben talán ötvenen is voltunk, huszonnyolcan jelentkeztünk érettségi vizsgára, ebből huszonhatan sikeresen, hatan tiszta kitűnőre érettségiztünk. A kitűnőek aránya magas volt; viszont utólag senkiről sem derült ki, hogy érdemén felül jutalmazták.

Hogy a felvételiztetés nem egyszerű dolog egy népköztársaságban, arra két év múlva jöttem rá, amikor mint kezdő újságíró mintegy „profilból” láttam, hogy és mit beszélnek a tanárok előtte és utána. 1956 nyarán végigültem egy egész napot a Szegedi Egyetem magyar–történelem szakon felvételiztető bizottságában. Karácsonyi Béla (történész, párttitkár) elnökölt. Jöttek a jelentkezők, megfigyeltem, hogy az eredményt előre lehetett tudni. Karácsonyi elvtárs referált a bizottságnak, szociális helyzet, tanulmányi eredmény, esetleg egy-két soros idézet a csatolt életrajzból. Bólogattak, és mindig kijött a papírforma.

Egy esetre emlékszem hihetetlen élességgel: pesti lány, makulátlan tanulmányi eredmény, igaz, „értelmiségi” származású. Ezen hümmögtek. Karácsonyi elvtárs nézegette a felvettek listáját. „Már nyolc értelmiségi származású van. Nem lesz jó az arány. No, majd meglátjuk.” Megjelent a szerény, szolid külsejű leányzó az előírásos sötétkék szoknyában és fehér blúzban. Jól kifaggatták. Ámultan hallgattam, olyan dolgokat is tudott, főként történelemből, amikről nekem négy szemeszter után (mindig 4,5 fölötti átlaggal) fogalmam sem volt. Nyúzták a szerencsétlent talán háromnegyed óráig is. Mindent kivédett. A bizottság tagjai összenéztek, majd segélykérően Karácsonyi elvtársra. Hát akkor következzenek az általános műveltségi kérdések, mondta, és elkezdte: „Ha hajóval utazna Hullból Valparaisóba, milyen kikötőket érintene a hajó?” „Ki a koreai kommunista párt főtitkára?” „Van-e Bolíviában szervezett munkásmozgalom?” „Nevezzen meg egy haladó szellemű dán írót.” (Ez könnyű volt, még én is tudtam, hogy csak Nexřről lehet szó.) És így tovább. Végül az obligát kérdés az ösztöndíjról. Halottsápadtan, üveges szemekkel tántorgott ki a leányzó. Talán egy általános műveltségi kérdésre nem tudott válaszolni, de érezte, hogy vallatócsizmába szorították. A bizottság lesütött szemmel habozott. Egy idő után Karácsonyi elvtárs elkezdett hangosan gondolkozni: hát nem a legjobb… persze egészen jó, de hát mit csináljunk vele… lerontaná az arányt. A bizottság hallgatott, a szimpatikus Pósa Péter, aki világirodalmat tanított, egyszer ugyan megköszörülte a torkát, de Karácsonyi elvtárs halszemeivel ránézett, és jobbnak látta nem szólni. (Az enyhülés után, tehát a hatvanas évek közepén gyakran küldött krimilistákat, Agathe Christie-ért rajongott a legjobban, szerezzem be neki. Ezt meg is tettem. Egyszer aztán hallom, öngyilkos lett.) A bizottság tudomásul vette Karácsonyi elvtárs végzését, és kérték a következőt. Megint csak nem akadt egy igaz ember sem Szodomában.

Tehát nem a fejben tárolt ismeretanyag számított ebben az iszonyatos rablógazdálkodásban; hiába veszi valaki a fáradságot, és tanulja meg még a mongol Nagy Népi Hurál elnökének a nevét is, labdába se rúghat. Ekkor értettem meg József Attila igazát (akiről minden héten legalább egyszer hallottuk, hogy „eltanácsolta az egyetem fura ura”), kisebb módosítással: Miért ne mondjam meg az igazam? Kiterítenek úgyis! A TTK-s felvételikre is elmentem, ott azért nem volt annyira megideologizálva az ügyintézés, mint nálunk, a bölcsészkaron. Nem emlékszem, milyen riportot sikerült összekalapálnom, de vétkesek közt cinkos voltam én is némaságommal. A pesti lány megvárt a felvételik után, szemében elszántsággal vegyes irgalomért könyörgés: „Tanár úr, remélhetek?” Megmondtam, hogy nem vagyok tanár, pláne a felvételi bizottság tagja, csak riportot írok a felvételikről, és ahhoz gyűjtök anyagot. Nem akartam megszégyeníteni azzal, hogy megmondom, három évvel idősebb egyetemista vagyok. Vigasztalni igyekeztem, szerintem nagyon jól szerepelt, csodálatos a felkészültsége. Nagyon sajnáltam, beültem vele egy kávéra a Virág cukrászdába. Alaposan kifaggattam. Nem emlékszem a részletekre, de igencsak déclassée családban nyomorogtak. Neki Szeged volt az utolsó szalmaszál. Vádoltak a szemei: ilyen nagy bűn az, ha valaki tanulni akar? Csak az ítéletet akarta megtudni, a bizonyosságot, hogy ne reménykedjen hiába. Szomorú szemei arról beszéltek, hogy ezért mindenre, de mindenre képes lenne. De az igazat, azt, hogy egészen biztosan elutasították, nem tudtam megmondani neki. Remélem, hogy Amerikában egyetemi tanár, és nem lett belőle malteroslány.

Egyszerűen nem akartam hinni a történteket. Már egy ideje volt valami állásom a járási tanácsnál, de most menekülni szerettem volna. „Hazamegyek, Gyöngyösre!” – mondtam apámnak, és mivel Editék már elutaztak, mentem én is Gyöngyösre, amit apám nem ellenzett. A „hazamegyek”-et viszont nehezményezte, többször mondta: „neked itt van a hazád, Újhelyben”. De megértette, hogy menekülni akarok. Még valami végkielégítésfélét is kicsikart a járási tanácstól, hogy legyen valami pénz a zsebemben. „Ha majd visszajöttök, beteszlek a járási tanácshoz, hogy legyen állásod.”

Hogy mit csináltam Gyöngyösön augusztus második felében, nehezen tudnám megmondani. Kapkodtam, mint a fuldokló, minden szalmaszál után. Elmentem a helyi sakkcsapat intézőjéhez, hogy igazoljon át. Miután a gyöngyösi csapat nem volt olyan jó, mint az újhelyi, betettek az erőlista közepére, és vittek magukkal Egerbe. Erre a mérkőzésre emlékszem még ma is. Egy teljesen zárt állásban sikerült az egyik bástyámat úgy beszorítani, hogy ez gyakorlatilag azt jelentette, ha az ellenfél áldozattal felrobbantja az állást, egykettőre kész vagyok. Ezért csak tologattam a bábukat, és ellenfelemnek nem sikerült kihasználnia az előnyét. Kihúztam döntetlenre, és a csapat ünnepelt, a fél pontra is szükség volt. Jókedvűen mentünk megnézi az egri várban lévő feltárt részeket és a Gárdonyi-múzeumot. (Az egri vár feltárását még negyed század múltán se fejezték be. Mint az Anyanyelvi Konferencia vendége láttam legközelebb. Vezetőnk izgatottan mutogatta a kazamatákat, a kiásott és kiállított elrozsdállt fegyverdarabokat. Egy lebontott résznél málladozó freskórészleteket láttam emeletmagasságban, melyet letakartak ugyan fóliával, de az idő vasfoga ugyancsak beleharapott, s ott, ahol a szél cibálta a fóliát, az eső tette meg a magáét. Kérdem tudós vezetőnket, aki legyintve mondta: „Á, az semmiség, jellegtelen XVIII. századi freskók.” Mert ugyebár nálunk még a panellakásokba is jut egy-egy jellegtelen, XVIII. századi freskó. Akkoriban kezdtem gyanakodni, hogy a tatár és a török nem ártott sokkal többet műkincseinknek, mint a saját nemtörődömségünk, amit rendszerint tudományos szakvéleménnyel szoktunk leplezni.)

Legizgalmasabbnak a Gárdonyi-múzeumot találtam. Ablaktalan dolgozószoba, tetővilágítással; a falakon mennyezetig érő polcok, dugig könyvekkel. Itt lehet dolgozni! Kizárni a külvilágot. S behúzódni a belső végtelenbe. Pedig Gárdonyi egyik hőse, Szunyoghy Dániel nem úgy imádkozza a Miatyánkot, hogy „de szabadíts meg minket a gonosztól”, hanem hogy sed libera nos a phantasia nostra, azaz szabadíts meg bennünket a fantáziánktól. A fantázia pedig a bensőnkben működik, ha elszigeteljük magunkat a külvilágtól. A könyvek sem arról árulkodtak, hogy Gárdonyi saját képzeletvilágától kívánt megszabadulni, hiszen a polcokon buddhizmus, teozófia, antropozófia (Rudolf Steiner több munkája), ezoterika, okkult tudományokkal foglalkozó munkák, mind olaj a tűzre. Hogy lehetőségeim nullára redukálódtak, nagyon vágytam ebbe a világba, ahol legalább a képzeletet nem kell béklyóba verni.

A kikapcsolódást Edit levelei jelentették, melyek gyakran jöttek (bár nem elég gyakran) Karcagról, Szegedről, Mórahalomról; Edit nagyvilági utazóként csevegett mindenről: „a sors Téged soha el ne vessen Karcagra. Istentelen egy hely: kétannyi lakása van, mint Újhelynek, de 5-6-szor akkora a területe. És Keresztmamiék a »város« közepén laknak. Gondolhatod, nyeltük a port, gyalogoltunk az utcák lázgörbéin át a szörnyű községben. A téglázott járdák mellett méter mély árkok poshadnak, és minden 3-400 méterre van egy ártézi kút…” Aprólékos leírás mindenről, mindenhol, csak egy témáról írt habozva, hogy mi lesz velünk szeptemberben. („Nem tudok beletörődni, nem tudom elképzelni, hogy Te ősszel nem jössz fel Pestre. Nevezz hülye optimistának, de én most is hiszem, hogy minden sikerül, s felvesznek Téged, ha nem is szeptemberben.”) Nem hiszem, hogy egy levélre is válaszoltam volna, hiszen a leveleket apám küldte utánam Újhelyből, s nem ismertem a folyton változó címeket. Elraktam őket Rodin Örök tavasza mellé, az erről készített finom vonalú kisplasztika volt Edit felvételi munkája, amit még a tavasszal nekem ajándékozott.

Egyre mélyebbre merültem a benső végtelenben, amikor augusztus vége felé távirat érkezett apámtól: „Azonnal gyere haza!” Nem tudtam mire vélni, miért a távirat. Aztán összerezzentem, szentségesatyaúristen, hiszen egy elkeseredett pillanatomban legeslegutolsó szalmaszálként a néphadsereg sárospataki kiegészítő parancsnokságán jelentkeztem tiszti iskolára. Mérnöki karra, azt hiszem, a hadmérnöki szak tűnt olyasminek, ahol, ha tanulni nem fogok is, de valami szakmára szert teszek, elvégre reálgimnáziumban érettségiztem, s az mégiscsak jobb lesz, mint az újhelyi járási tanácsnál írnokoskodni. Teljesen elfeledkeztem róla, kiment a fejemből, hiszen sem előtte, sem utána soha nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy mundérba bújjak. Most mi lesz velem? (Vagy harminc évvel később Gombár Csabának említettem, hogy amikor nem vettek fel egyetemre, elkeseredésemben a kiegészítő parancsnokságon tiszti iskolára jelentkeztem, hátha így sikerül tovább tanulnom. „És mi lett belőle?” – érdeklődött Csaba. „Soha még csak választ sem kaptam” – feleltem. „Örülj neki! Megúsztad. Mert a magyar néphadsereg olyan volt, mint az idegenlégió, ha egyszer önszántadból beléptél, nehéz lett volna kikecmeregned belőle” – mondta elkomorult tekintettel a volt tisztiiskolás.)

Apám várt az állomáson, de nem volt hajlandó a kérdéseimre válaszolni. „Majd otthon.” Otthon leültünk, kiöntött egy stampedli szilvóriumot, megkínált cigarettával, koccintottunk, már kezdtem gyanítani, hogy nem a kiegészítő parancsnokságtól jött levél, annak nem kerítene ekkora feneket, hanem lehet, hogy mégiscsak… valami történt, Editnek igaza lett. Valami jó. Meg vagyok váltva, csak vicceltek velem, csak ki akartak próbálni. De hol? És ki? Most viszont már nem teketóriázott sokat apám: „El van intézve… Fel vagy véve. Két helyre is mehetsz, neked kell választanod. Vagy Pestre, a jogi karra, vagy Szegedre, magyar–történelem szakra. El van intézve… passz!” – mondta rekedtes, agyoncigarettázott hangján. Hát persze hogy Pestre, akartam mondani, bár a jogászság taszított. A jogászokról annyit tudtam, hogy mindegyik „doktor úr”, pepita csokornyakkendőt viselnek, és obskúrus birtokörökösödési perekben csavargatják a paragrafust. Ez a kép természetesen nem az életből volt ellesve, belejátszottak Dickens figurái és Jókai Tallérossy Zebulonja is, olvasmányélmények, de leginkább az volt a baj, hogy tudtam, az ügyész és a bíró az állam szolgája, aki az állam mindenkori akaratát hajtja végre, bár alkotmánytanban azt tanultuk, hogy a törvényhozó, végrehajtó és a bírói hatalom el van választva egymástól a népi demokráciákban. Igen, de hát Edit Pesten van. Apám kitalálta a gondolataimat. Szegedre nem végleg kell menned, ha megállod a helyed, másodéves korodban könnyű lesz áthelyeztetned magad Pestre, másodévre mindig van lemorzsolódás.

Itt álltam tehát érett fővel, s apám nélkül nem jutok be az egyetemre. Szégyelltem nyíltan megkérdezni, kivel, hol tárgyalt, körülményes puhatolódzásaimat pedig kivédte. Azt ugyan gondoltam, hogy Pesten járt a minisztériumban, de hogy kivel miről tárgyalt, nem részletezte. „Nem érdekes az egész, fő az, hogy van ott még egy-két régi ember.” Tehát a minisztérium vett fel, felvételi nélkül. Apám szerint az a fontos, hogy a jó szakra menjek. S neki Kontraszty Dezső, a történelemtanára volt a tekintély, akit gyakran emlegetett. „Tanár leszel, és közben, ha kedved tartja, írogathatsz is. Passz.” Hamar kellett döntenem.

Ez volt életemben az első alkalom, hogy választási lehetőség (freedom of choice) előtt álltam. Nem is tudtam, hogy mi az, és azt sem, hogy a nyugati társadalmakban ezt tartják az egyéni szabadság után a legfőbb értéknek a szabadságjogok között. A keleti társadalmak a parancsuralmi rendszerben elszoktak ettől az egyén számára oly fontos értéktől. A választási lehetőség, akár a cselekvés módozataira, akár materiális javakra vonatkozik, kétségkívül az élet minőségének egyik fokmérője. De mielőtt hozsannázni kezdenék a fogyasztói társadalmak felsőbbrendűségéről, vessünk egy pillantást a ló másik oldalára. Az árubőséget a szabad verseny teremti, de az erősebb kutya elve beszűkíti. Elfajulhat a helyzet pontosan olyanra, mint amit a marxizmus klasszikusai kritizáltak. A piackutatás modelleket készít a legkelendőbb árutípusról, s minden vállalat kötelezőnek érzi a modell követését, hogy versenyképes maradjon.

Még az intellektuális életben is érvényesül a modell. Az 1970-es évek elején Berkeleyben járt egy magyar tudósküldöttség. Kerekasztal-beszélgetésben védték a szocializmus kulturális vívmányait. Csak akkor keskenyedtek el az arcok, amikor egy itteni fiatal, militáns professzor az egycsatornás magyar televízió beismerése után melldöngetve bejelentette, hogy itt, Berkeleyben kilenc csatorna műsorkínálata között válogathatunk, és akkor még a kábeltelevízióról nem is beszélt. What wonderful freedom of choice! (Minő csodálatos választási lehetőség!) – fejezte be felsőbbrendűségének bizonyítását. Ez már nekem is sok volt, pedig egy oldalon ültünk. „Igen, de mind a kilenc csatorna ugyanúgy westernt vetít, lehetőleg John Wayne-nel a főszerepben.” A hátbaszúrt kolléga elnémult. A nagy mell behorpadt. Piacgazdaságban a konformizmus ugyanúgy maga vájja és követi medrét, mint Illyés Gyulánál a zsarnokság.

Ettől függetlenül a fekete-fehér, igen-nem, az nem választási lehetőség, csupán alternatíva. A cselekvésnek pedig mindig van alternatívája, de ez könnyen és előre látható következményekkel jár. Az, hogy Keszthelyre megyek nyaralni, könnyen eldönthető igen-nem választási lehetőség. Megyek vagy maradok. De ha az a rendkívüli helyzet állna elő, hogy mehetek Keszthelyre, Szigligetre, Ausztriába vagy esetleg az olasz tengerpartra (ha ennek megvannak az anyagi feltételei, tehát nem szűkül le a kérdés arra, hogy Keszthelyt megengedhetem magamnak, de az olasz tengerpartot nem), akkor tényleges választási lehetőségem van, latolgathatom mindegyiknek az előnyét és a hátrányát, mielőtt döntök. De nem sorsdöntő választás, mint az, hogy Pestre vagy Szegedre megyek-e egyetemre. Egy más szinten a triviális példa, tehát a nyaralás helyének megválasztása is lehet sorsdöntő, hiszen ha Szigligetre megyek, lehet, hogy belefúlok a Balatonba. Ez a tényező mégis elhanyagolható, mint ahogy az is, hogy ha tíz perccel később ülök kocsiba, elkerülhetek egy egész életemre kiható balesetet. Mégsem érdemes töprengenünk rajta, mert mindig, minden cselekedetünk beláthatatlan következményekkel járhat, bár az esetek nagy többségében ezek a „beláthatatlan következmények” nem következnek be. Korántsem ez a helyzet, ha sorsdöntő kérdésekben kell választanom két vagy több járhatónak tűnő út között. Döntenem kell, s utólag is csak kivételes esetekben tudom meg, hogy ha másként döntök, az rám nézve kedvezőtlenebb lett volna-e. Sohasem fogom még csak elképzelni sem, hogyan alakul sorsom, ha Pestre kerülök, jogi karra.

Életem legnehezebb döntése előtt álltam tehát, le kellett küzdenem Pest vonzását, belenyugodnom, hogy nem lehetek Edittel. Megkönnyítette a döntést az, hogy nem tekintettem véglegesnek, hogy csupán pillanatnyi kitérőnek tartottam, amit menet közben korrigálhatok, rátérhetek a célegyenesre. A jogászság ellen szólt az is, ne kelljen végre olyan tárgyakkal foglalkoznom, melyeket tehertételnek éreztem és/vagy nem érdekeltek. Keservesen nyugodtam bele döntésembe, utólag viszont megnyugvással tölt el, hogy a magamnak kijelölt céltól nem tértem el, kitartottam mellette. Hogy alanya voltam cselekedetemnek, nem pedig a körülmények sodortak bele (bár végső soron éppen a körülmények miatt keveredtem bele a választás dilemmájába).

Edit elutazott, elkísértem Patakig a vonaton, utána összevissza kódorogtam, beesteledett, álldogáltam a Bodrog-hídon, halogattam a visszautazást Újhelybe. Néztem az utcai lámpák csillogását a Bodrog sötét tükrében. Végül is megmondtam Editnek, hogy fel vagyok véve Szegedre, a jogi karról hallgattam, inkább azt részleteztem, hogy ha a második szemeszterre nem is, de a következő tanévre biztosan átkerülök Pestre. Megüvegesedett szemmel hallgatta. Mielőtt én is kiröppentem volna, hatalmas levélpaksamétát kaptam tőle (meg is portózta a posta), melyben mindenről beszámolt: „… tehát III/b osztályos vagyok, szobrász szakos, egy olyan rohadt osztály tagja, amilyet el se tudsz képzelni. Szobrászok összesen heten vagyunk az iskolában és együtt járunk 30 festőcsemetével… Beszélgettem a szobrásztanárral [Martsa István, 1912–1978], elmondta, hogy milyen esélyeim vannak… Az egyetlen bibi a dologban az, hogy rendelésre kell dolgozni, azt ugyan nem mondják meg, hogy mit csinálj, csak azt, hogy pl. a bányásznapokra kell egy emlékmű… Viszont én remélem, hogy a bányász emlékművek és a Sztalin-portrék nem fogyasztják el a véremet és tudok előállni olyan dolgokkal, ami művészet… első sorban művész akarok lenni… Mikor a vonaton mögöttem álltál, és minden perccel közelebb kerültünk a pataki állomáshoz, nevess ki, de én akkor minden erőmmel belekapaszkodtam az óramutatóba, ahelyett, hogy kihasználva az időt, elmondtam volna Neked mindent, amit el akartam mondani, és amiből egy árva szót sem tudtam kimondani… Ma vártalak iskola után, valami buta érzésem volt, hogy itt vagy az iskola előtt, és ahogy megszólalt a csengő, rohantam. Persze, nem vagy itt, messze vagy, majdnem 300 km-re, ez nagyon sok, de mi még sokkal messzebbről is meg fogjuk találni egymást…”

Végre mehettem én is; Szegedről visszaigazolták, hogy a Juhász Gyula diákszállóban kaptam elhelyezést. Apám kikísért az állomásra, láttam rajta, búcsúbeszédet akar rögtönözni, aztán mégse mondott semmit se, legyintett valamelyik belső monológjára. Nem sokat beszélgettünk korábban sem, most pedig elválnak az útjaink. Elfutott előttem egész élete, ugrásokkal, mint egy rosszul összevágott dokumentumfilmben: leránt bennünket az asztal alá bombatámadás közben, karácsonyi szózatot intéz a „bandához”, izzadó homlokát törölve mondja: „… akkor neked kell vigyázni a testvéreidre”, megszólítja anyámat: „Babykám, nem ismersz meg?”, védekezik: „Akkor miből tartlak el benneteket, Babykám?” Néztem ezt a negyvennégy éves, javakorabeli férfit, mélyen barázdált arcát, őszülő haját, aki tudta magáról, hogy már kiolvasta „az élet könyvét”, ahogy mondogatni is szerette. Most megelégedetten mehet vissza a hivatalba, elegyengette egyetlen fia útját, most már rajta nem múlik semmi sem, betette az egyetemre. „Vége a dalnak, passz.” Én pedig csak azt éreztem, hogy minden önérzetességem ellenére nem sikerült megállni a saját lábamon. Ezt persze akkor kellett volna beismernem, de erre akkor nem voltam képes.

Sátoraljaújhelyből Szegedre utazni talán a leghosszabb vonatút Magyarországon. Mire Miskolcot elhagytam, Újhely a messzeségbe költözött az Ady-verssel: „… ujjongtunk, nincs tovább, / Most gyertek szabad mellű örömök, / S pusztuljatok bilincses iskolák”. Hát igen, a fergeteges eufória nem tartott soká, nagyon hamar elkezdett az Élet csörtetni körülöttem is. (Ady a leglefordíthatatlanabb költőnk: „szabad mellű örömök” és „Körülöttünk már az Élet csörtetett” két olyan kép, amivel semmire se megyünk idegen nyelven, s nem azért, mert folklorisztikus, vagy lábjegyzetet kíván, hanem mert kvintesszenciálisan sajátos költői tömörítés, mindkét kép az élmények olyan mögöttes tartományából fakad, amit soha, senkivel nem fogunk tudni megosztani. Csak a miénk, s nem provincializmusa miatt, nem valami különlegesen „magyar” élményt takar, nincs benne szó a kisnépek félreértettségéről, bánatáról, sanyarú sorsáról, nincs benne önsajnálat, kishitűség, csak par excellence költészet.)

Vámosgyörkön felriadtam, igen, nem kell átszállnom Gyöngyös felé, megyek tovább Pestre. Pesten a Marton rokonoknál töltöttem az éjszakát, s Edittel szerettem volna találkozni, de nem sikerült. („Akkor reggel hét után kaptam meg a telefonüzeneted, rögtön tudtam, hogy Te vagy, és gondoltam arra is, hogy Szegedre mégy. Rohantam hát a Nyugatihoz, de a villamosok olyan lassan mentek, mintha három víziló húzta volna őket visszafelé. Háromnegyed előtt öt perccel érkeztem oda, és hűlt helyedet találtam” – írta Edit.) Előző este telefonáltam neki, de olyan későn, örülhettem, hogy az éjjeli portás átvette az üzenetet azzal, hogy a reggeli váltás majd átadja.

A Nyugatiból idegen vizekre hajóztam, soha életemben nem jártam az Alföldön. Érdekes módon Debrecenbe menet orosz tankönyvembe mélyedve nem nagyon néztem ki az ablakon, nem láttam semmit, „nem vettem észre” az Alföldet. Szegedről annyit tudtam, hogy dóm, hogy itt született a „szegedi gondolat”, s friss képek Editről a Széchenyi téren. Az egyetemről sem tudtam semmit. Az ablakból bámultam a tájat, ahogy ellapályosodott Petőfi tengersík vidéke, de erről a tájról is Ady jutott eszembe (nem tudom, mit gunyoroskodtam Csuka tanár úron), a füstös vonatablakból Adyt dübörögték a kerekek, ha nem is az Értől az Óceánig vitt sorsom, de legalább a Bodrogtól a Tiszáig. Nyargalt velem a gőzös a fátlan síkon. (Németh László bezzeg megvédi az Alföldet a fátlanság vádjától: „A pesti agyvelő fogalomtárában az Alföldhöz három jegy tartozik: lapos, kevés rajta a fa, csúf egyforma városokkal ásít fel az égre. Furcsa, hogy ebből a három vonásból egyik sem igaz… Még kevésbé igaz, hogy az alföldi irtózik a fától; Ady is csak Várad és Szolnok közt találhatta ezt ki.”)

Szerintem mégiscsak Adynak van igaza, legalábbis a vonatablakból neki adtam igazat, illetve az ő szemével láttam a tájat (Németh László esszéjét nem ismertem), pedig egyáltalán nem voltam, nem lehettem „pesti agyvelő”, csak hát az összefüggő növénytakaróhoz szokott szem kopárnak látja az Alföldet. Mindenek ellenére nagy élményt jelentett az út, annyira más a vidék a végtelenbe hajló látóhatárral és jellegzetes „Alföld-szagával”. Az Alföldet mégsem az első benyomások alapján szerettem meg, s nem is a szegedi éveim alatt, hanem jó tíz év múlva Jancsó Miklós filmjéből, a Szegénylegényekből, már itt, Londonban. Az irodalomnak Petőfi fedezte fel az Alföldet, de képileg és intellektuálisan Jancsó Miklós, ő elemezte ki belőle a vízszintesek és függőlegesek könyörtelen törvényét: messzire látsz, de téged is messziről látnak, és nem tudsz elbújni. Mióta Jancsó Miklós felnyitotta a szemem a síkság értelmére, Beöthy Zsolt „volgai lovasát” (A magyar irodalom kistükre, 1896) sem látom olyan nevetséges alaknak, mint ahogy a „pesti agyvelő fogalomtárából” átkerült a köztudatba. (Mikor először láttam repülőről a holland tájat, azonnal megértettem, hogyan keletkezett a holland absztrakt festészet, a jellegzetesen mondriani formák, térbeosztás.)

Akkor persze nem ez foglalkoztatott, hanem az idézett Ady-vers (szerintem) kulcs-versszaka: „Hajh, alföldre lenyargalt, / Szűk, vén fejü, magyar nép, / Be elmultak a multak s lovaid lesántultak.”