Czakó Gábor

A liliom asszonya

Grozvenor Illés egy ponyvaregényben lakott. Az egy itt határozatlan névelő, sőt amolyan izéhelyettesítő szópótlék, s nem számnév, ami egyértelműbbé tenné kijelentésünket olyaténképpen, mintha ezt a bizonyos egy ponyvaregényt pontosan, cím szerint meg lehetne nevezni. Példának okáért nem A holttest árnyékában vagy a Kard és pisztolyban volt a lakása, mi több, a regény típusa sem jelölhető meg közelebbről, legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy inkább harcosban, mint szerelmesben. A további szőrszálhasogatásra oly égető szükség amúgy sincsen, hiszen minden ponyvaregény egy, minélfogva összefüggő óceánt alkotnak, s csak egyik tajtékuk nevezhető cowboyosnak, a másik detektívesnek, a harmadik szexisnek, az ötödik űrhajósnak vagy világháborúsnak. A cím szerinti különbségtétel pedig olyasféle erőfecsérlés, mintha az óceán összes molekuláit külön-külön próbálnánk megnevezni. Tudni való, hogy ami e hullámokat foglalkoztatja és fodroztatja, végezetül pedig visszaszippantja, hogy új cím alatt ismét kibocsássa, az egy. Mégpedig a mélységes mély, feneketlen semmi.

Grozvenor Illés természetesen maga alkotta otthonát. Hozott anyagból szövögette, az egyik szálat a másikba öltötte, majd foltozta, gombolyította és csomózta, mígnem egy hatalmas, gubószerű fészket gömbölyített össze. Sokrétegűt, selymeset, langymeleget, kibélelve számtalan édesen véres győztes késpárbajjal, űrugrással, golyóváltássál, csókkal, búvárakcióval és hasonlókkal. No persze semmivel sem volt hitványabb a lakása, mint azoké, akik futballmeccsekben laknak, heroinban, tőzsdei jelentésekben, szappanoperákban, borban, sikerben vagy autómárkákban. E város tarkaságában az ő kis tanyája úgy bújt meg, mint rémfilmben az őrangyal.

Grozvenor Illés magabízó lepkebábként szunyókált gubacsának közepén. Bizonyos kényszerek olykor fölriasztották: gyermekkorában az iskola, később a munka, s mindenkor különféle alakok: rokonok, lányok, barátok próbáltak érintkezésbe lépni vele. Például Encike, a kedvese, aki kis életét és ugyanakkora lakását úgy rendezte be, hogy abban Illés máris a világ legboldogabb embere legyen, ők ketten pár, hamarosan férj és feleség. Ezért a hűtőben száz finom falatot tartott, a tévéhez műholdvevő antennát vásárolt, és ha Illés meglátogatta, anyjától tanult hitvesi kérdésekkel fogadta: Vettél tejet? Ebédeltél rendesen? Ezek a kérdések elborzasztották Grozvenor Illést, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon; véletlenül sem illettek soha az éppen élt fejezet fordulataiba.

A vasboltban, ahol dolgozott, szakadatlanul zaklatták némely vevők ostoba locsogásukkal, mások erőszakos és értelmetlen kívánságaikkal. Ő széles mosolyt borított magára, mint valami estvörös, bársony pongyolát egy tizenhatodik századi háremhölgyszöktetésből, előzékenyen bólogatott: valóban, a mai általános erkölcsi romlás közepette napnál világosabb, hogy hatvan deka hetvenes szöget kell venni. Annál csak egy döntés, Isten az atyám, valóban, egyetlenegy lehetne helyesebb: hetven deka nyolcvanast, és tizennégyes alátétből két tucatot! Föltétlenül! Sürgött-forgott, járt a keze, akár a motolla, számolta, mérte, csomagolta, mintha az üdvössége függne tőle. A hideg olaj- és vasszagú nagy csarnok – a sok polctól labirintus – sarkaiból a leghosszabb neoncsövek jégszín fénye sem bírta kikergetni a homályt, mely úgy ülte meg a zugokat, mint lelket a rossz álom, melyből százszor fölriadhat az ember, elaludván újra visszahull belé. A pénztárgép csendülése után aztán egykettőre kihervadt emlékezetéből a csevegős vevő neve-arca. Az ételek ízek és zamatok helyett mintha port hagytak volna az ínyén, mihelyst szájából a torkába léptek, mert odabent sokkal szebb nők, kedvesebb atyafiak, izgalmasabb falatok várták. Elég volt egyet pislantania, s a kirakat csillogó négyszögében álldogáló fűnyíró gépekből óriáscsigák lettek, a Szíriusz Techno-bolygójának rabszolgái, akik szabadságharcuk kirobbantása előtti utolsó haditanácsukat tartják. Harmincesztendős korára oda fejlődött, sikerült szinte egészen belül lennie, miközben viccet mesélt valakinek, vagy gazdaságos, hordárias léptekkel cipelte az egész háztartásával villamosozgató nagynénje bőröndjeit. Arca kifényesedett, mint valami lelkes és némileg stréber kisdiáké, ámde tekintete a messzi semmit kutatta – otthonát, amiben lakott, s ami őbenne.

Mindehhez régies férfiú volt, éppen ezért nevezhetjük lakását inkább ponyvaregénynek és semmiképp sem tévés szappanoperának. Már gyermekkorában, amikor még szenvedélyesen tapadt a képernyőre, fölfedezte, hogy képzeletét a film inkább béklyózza, mintsem sarkantyúzná, amennyiben rákényszeríti a színészek fizimiskája, a mutatott tájak, harcterek, ágyak és egyebek formájával a képet, s nem hagyja, hogy ő gondolja ki, milyen legyen az ölelés vagy a csata. Éppen ezért inkább irodalommal táplálkozott. Bizonyos könyveket tízszer-tizenötször is elolvasott – ti. egy egész picit zavarta, hogy a szöveg a szemén be, valahol meg rögtön ki. Még a lap aljára sem ért, az egész máris el valahová. Mielőtt félreértés támadna: csöppet sem volt buta, csak éppen aligha oldható meg, hogy az ember egyszerre legyen itt is meg ott. Ne áltassuk magunkat, a regény vagy a szakkönyvek – hogyan éltek a cowboyok, milyen titkos fegyvereket használnak a kémek és a mesterbűnözők, mivel táplálkoznak a nindzsák és a többi – ordíthatnak teli torokból az ott-ról, ha egyszer itt vannak.

Történt egyszer, hogy Grozvenor Illés megszagolt egy liliomot. A már említett nénikéje kertjében álldogált, mi tudjuk persze, hogy a ponyvájában és a jól kidolgozott mosolyában, mely úgy rendezte férfias orrának, finoman éles ajkának, acélszürke tekintetű, kissé összehúzott szemének vonásait, hogy aki elég okos, és akarja tudni, az láthassa, hogy ő most fregattjának hídjáról a végtelenbe tekint, körülötte golyók fütyülnek, s egy pillanat már csak, hogy háti rakétájával a légbe szökkenjen, és megmentse Magyarországot a tatár-amerikai kalózoktól. Nos, ekkor – persze mikor? hisz Illés számára az ekkor sosem múlt el – vagy valamikor, a külső idő valamely pillanatában, ami kettejük közül legalább Izus néni számára meghatározhatónak tetszett, egy liliom húzott el az orra előtt.

Kívül.

A liliomot Izus néni metszette az imént, és vitte be a szobájába. Félhangosan motyogott: csak egyet, liliomból egynél többet zárt helyre soha, mert a liliom és a szoba… lehet ugyan bár egy is sok…

Már céloztunk rá, hogy legfontosabb holmijait néhány bőröndben akkor is magával vitte, ha Törökkőről Békásmegyerre utazott: így akarta elejét venni annak, hogy meglepetés érje, ha váratlanul korpaszitára, mogyorótörőre vagy lila szemfödélszegélyre támad szüksége. Igen, ő olyan asszony törekedett lenni, akire a halálban is lehet számítani. Most nem térhetünk ki végtelennek tetsző előrelátása gyökereire. Továbbá arra sem, hogy előrelátása milyen mély összefüggésben állott azzal, hogy megözvegyülése és fia börtönbe kerülése óta minden lépését elharapottságukban is világos mondatokban rendre megmagyarázta valakinek, aki állandóan mellette csoszogott.

Szóval a liliom. A fehér liliom illata súlyos, érett asszonyra emlékeztet. Bujának is mondható – miközben ez az illat az ártatlanság illata. Talán éppen ezért oly csalóka, mert az ártatlanságban mindig ott a határ, a kísértés és a vállalás, a kihívás és a kockázat. Az ártatlanság felől nézve a vereség bukás. És Grozvenor Illés sem a vereségre, sem a bukásra nem volt fölkészülve, noha száz csatát vívott naponta, egyszer sem vesztett, mert az ellenségeket olyannak képzelte el, amilyennek akarta. Nemkülönben a nőket is, akikkel az ütközetek és az űrutazások szüneteiben pihenésképpen elprütykölgetett. A liliom asszonya eleinte hagyta magát elképzelni: vízpart, föveny, bokrok – tó? folyópart? Tenger inkább, csakis tenger! Fehér bőrű, szőke, barokk szépség vagy ógermán Loreley? Egy szál bugyiban. A bugyi legyen inkább pendely, ötven, száz, ötszáz év előtti divat szerint, házi vászonból. Gyolcsból. Bal kezére támaszkodva két combját elfektetve ült, s kissé szégyellősen nézett maga elé a fövenybe vájódott kis pocsolyába, melyet a dagály töltött föl rejtett szivárgókon keresztül. Tükörbe? Hosszú, szőke haját maga elé engedte, Mária Magdolná-san. Dús, fehér melle előretekintve kikukucskált a hajzuhatagból. Két tömör, illatos pünkösdi rózsa. Mellbimbója? Kicsi, nagy? A csókban elolvad, vagy inkább kemény lesz, mint a cseresznyemag? Mindenestre körülöttük tágas, rózsaszín udvar. Omló, hatalmas hajában baloldalt játékos patak, kis copf örvénylett.

Izus néni tizenhat évesen?

Paródia?

A liliom asszonya ennyit engedett Grozvenor Illésnek, azon túl semmit. Még csak pillantását sem viszonozta. Pocsolya-tükrébe nézett, az vissza őreá, a két kép összefonódott: gyűrű.

Grozvenor Illés gubójában eleddig együtt fortyogott vér, szerelem, kaland, bor, győzelem, ám illattalanul. Tudjuk, milyen a ponyva: első pillantásra szinte meglepő, hogy oly megveszekedetten materialista, még sincs se íze, se bűze. A csillagharcosok, a fantiboszorkányok, ha esznek véletlenül, sosem decsi recept szerint készített zöldbablevest, ha netántán mégis, nincs benne zellerlevél, ha volna, nem derül ki, mi a helyzet a fokhagymával meg a csipetkével, ha kiderülne, arról végképp nincs adat, hogy miért csorba a tányér, éppen olyasformán, mint ahogy valakinek a szívéből hiányzik a remény. Márpedig az illat az anyag lélegzete; ha párállik, ha szuszog – él. A szagtalan pedig bizonytalan, valószerűtlen és élettelen, mint az anyag a materialista kezében.

Akinek orra van, tudja, hogy a szagolást liliommal kezdeni istenkísértés. Még annál is több, tehetnénk hozzá, ha nem tudnánk, mit tesz az Istent kísérteni. És most ebbe az álom-főzelékbe mint ismeretlen, erőszakos zamatú fűszer csöppent be a liliomasszony-illat. Testesen, sűrűn, s rögtön kiderült, hogy nem létezik nála valósabb és nélkülözhetetlenebb. Hozzá képest az összes többi, a gubófazék egy élet fáradozásával összefőzött tartalma nem moslék, hanem semmi. Egyszerűen nincsen.

Persze semmi sem ilyen egyszerű, különösen a semmi nem az. Grozvenor Illés nem azért tekintette magát érett, harcedzett férfinak, hogy ilyesmit oly könnyedén belásson. Mi több, egyáltalán észleljen. A maga módján próbálta a kérdést megoldani. Elképzelte a liliom asszonyát, és melléje heveredett. A művelet sikere érdekében ugyanezt tette a valóságban is – ezúttal tekintsünk el a valóságban szó értelmezésétől –, ledőlt a sárgabarackfa árnyékába Eckhardt Sándor francia–magyar szótárával, mint aki szavakat biflázik. Felette jó védelem ugyanis zaklatott, nagyböjti lelkű nagynénik közelségében tanulást mímelni. A könyv fedezékéből  máris indult cserkészútjára araszoló képzelete. No, előbb le kellett küzdenie a hangyát, mely a szederbokorba futó tövises folyondár indáján szaladt lélekszakadva. Izgalmában szinte szétszéledt a murvás talajon, mintha maréknyi példányban érkezett volna. Hol az egyik, hol a másik kövecske mögött bukkant föl, majd visszarohant a tövises folyondáron, s kisvártatva újra le. Pár másodperces tapogatózó szimatolás után ismét az indán. Néhány lépés föl, ugyanannyi le, s máris lehetetlen tudni, hogy merre az oda és merre az ide – saját szagnyoma hívta erre, majd déjà vu élménye visszahajtotta. Önmagát találta mindenütt, nem volt hová mennie…

A liliomasszony megszólíthatatlanul és érinthetetlenül ült a szederbokor mögött, a tenger partján. A vízen hajók szálltak, vitorlások, mögöttük, a szemhatár tájékán fehér sziget, mintha óceánjáró tehergőzös volna, mely élő erdőt szállít a kietlen Szaharába. A sziget-gőzösből – vagy mögüle? – pára szállt föl keskeny csíkban, mely egyre szélesedő bárányfelhőnyájjá terült, szabályos ék alakban és szabályos fodrozódással, melyet csak egyetlen helyen szakított meg egy ferde szövési hiba: északkelet tájékán, ahol éjszaka majd a Sarkcsillag fog uralkodni a kontinensek, a tengerek meg az álmok fölött.

A képzelet nagymestere, Grozvenor Illés próbálkozott az aranyat pengető török figurával, a dandyvel, a betyárral, a bady-jancsival. Udvarolt, adta a beavatásért esengő kamaszt, a hőst, aki eloltja a lángoló mirtuszbozótot, végül úgyszólván erőszakoskodott, de még egy pillantást sem sikerült kicsikarnia Liliom-Loreley-Magdolnától, nemhogy közös történetbe bírta volna csábítani.

 Ilyen konoksággal világszép életében sosem találkozott. Kegyetlen fenyegetés hasított belé, mintha lándzsával a falra szögezték volna, akár egy rovart a gyűjteménybe: nem ő álmodik, őt képzeli el a liliomasszony: neki ettől kezdve egyetlen saját lépése, saját rezdülése nem lehet.

Megrázta magát, s anélkül, hogy fölállt volna, négykézláb a virágágyáshoz battyogott, és közelről, mélyen beszívta a liliomok illatát, tüsszentett, a virágpor a tüdejébe ment, s érezte, hogy az orra hegye sárga lett tőle. Ugyanígy, kutyatartásban, visszabattyogott a szederbokorhoz, amelyen túl, legalábbis a liliomok felől nézve, a tenger helyett orgonasövény következett, azon túl pedig Nádori Gyula kertje és csicsókaültetvénye.

Nénikéjétől engedelmet kért, meg egy pokrócot, hogy kint alhasson a kertben. Izus néni örült, és sokat és különös bensőségességgel motyogott a régi tüllfüggönyhöz, amit a szúnyogok ellen kerített elő lakásának valamelyik zugából, ahol világítás híján oly sötétség sűrűllött, mintha csupa megtagadott emlék lappangana ott fekete száműzetésben.

A liliomasszony egyszerre volt künn én bent. Ez volt a lándzsa! Grozvenor Illésnek eddig sosem jutott eszébe, hogy létezne künn és bent mint két egymást kizáró tény. Úgy tudta mindig, hogy ő ott van. Ott, a létezés kellős közepén, ahol lenni kell és egyáltalán lehetséges lenni, a legszilárdabb valóságként; ha szabad szerényen szólni, Istenként, aki az eseményeket igazgatja, akin kívül létezni lehetetlen.

Liliom-Loreley-Magdolna nem igazodott. Nem küzdött, nem ellenkezett, nem vitázott, egyszerűen kívül tartózkodott Grozvenor Illés erőinek hatókörén. A hosszú combjával, izgalmasan különös mellével, omlatag, buja hajával, melyet egyszersmind ártatlansága jelvényeként viselt. Kék szeméből sugárzó tekintete átlátott az időn; örökké derűs volt a látvány komikumától: ezer hajó egyszerre, gályák és anyahajók, tutajok és tengeralattjárók – mennyi büszkeség, siker, győzelem, és mind oda, a hullámfodrok emlékezet nélkül születnek-halnak, s ki törődik a jövőből érkezőkkel?

Az egész éjszaka harccal telt. És sorra tovább, egyik a másik után. Mind dühösebb, elkeseredettebb és reménytelenebb küzdéssel, mely földúlta Grozvenor Illés eddigi harminc esztendejét, otthonos gubacsát regényestül, múlt időstül. Kiderült, hogy az a tengersok idő, amit regényében összehordott a középkorból, a régi Spártából, idegen csillagokról, indiánföldről, az mind múlt. Pállott sör, sem nem habzik, sem nem iramlik, nincs benne pezsgés, örvény, erő.

Pocsolya.

Iszap. Feneketlen, átláthatatlan iszap.

Váratlanul visszatérő képzet ragadta meg. Hamvas kékszilvát látott, melyben a mag mintha nyomást kapott volna valahonnan, kitört ágyából, s túrta, sűrítette maga előtt a gyümölcs húsát, szinte a homloka előtt érezte közeledtét. Mintha a jövő testesedett volna előtte. Nem is előtte, szinte benne: abban a lénye körüli térben, ami úgyszólván hozzátartozott, ami ő volt: a gubacsa, az otthona.

Odaköltözött a kertbe. A vaskereskedésben beteget jelentett. Még csak nem is hazudott, mert enyhe hideglelés járta tagjait, gyönge volt, szédült. Az augusztus végi éjszakák pedig melegek voltak, s Izus néni napjában hússzor is fölkereste. Tapintatosan letett valami, táborozáshoz nélkülözhetetlen tárgyat: ura régi borotváját, még egy pokrócot, kispárnát, dugója veszett gumimatracot, pöttyös bögrét, strandpapucsot és posztómamuszt, a fokost meg a rozsdás szablyát, ha rabló mászna át a kerítésen, könyvet, viharkabátot, gyertyákat, a szovjet zseblámpát. A zseblámpának tojásgránát alakja volt, és egy kart kellett nyomogatni rajta. Minél hevesebben sikerült a nyomogatás, annál élénkebb fénnyel égett a pici villanykörte. A katonaszín festék már lepattogzott a bádogborításról, de működött. A szocializmus = szovjethatalom + villamosítás. Egy hatalmas, a jövőnek szánt birodalom emlékműve. Múlt. Izus néni hosszasan álldogált az egyre növekvő kacatsziget szélén, türelmesen elmagyarázta titokzatos kísérőjének a tudnivalókat, de Illést nem zaklatta: a férfiléleknek olykor csöndre van szüksége. Ám arra az esetre, hogyha mégsem, ha egy kis világzajra vágyna, kihozta az elemes rádiót.

A liliomok időközben elvirágoztak. Fonnyadt kórókká lettek, szirmuk barna rongy, illatuk por és ragasztó elegye.

Hajnalban esett. A gyors zivatar, alighogy fölébresztette Illést, már el is állt. A viharos szél csak a temetői hársfákról és a Finánckert nyárfáiról hordott szétporló vízcsöppeket. Odafönt az égen álltak a felhők. Várakoztak. Vártak a szélre, mely odalent tombolt, szinte iránytalanul rohangált összevissza; a szúnyoghálóként használt tüllfüggönnyel fölöltöztette menyasszonynak a kis körtefát, amely bele sem tanult az új szerepébe, máris le lett vetkőztetve: szép fátyla rongy lett a kerítés szögesdrótján. A szél buzgalma igazából arra ment ki, hogy irgalmatlanul kifújja a növények gyökerei közül az imént lehullajtott esőt. Zivataros aszály. A villámok meg-megdörrentek, nógatták a szelet, siessen összeszedni az utolsó csöppeket is, és indulhasson tovább a zápor-cirkusz.

Grozvenor Illés a szél és az eső ellen magára csavarta a sötétben, amit bírt. A pokrócokból meg a viharkabátból innen és onnan csurogtak-potyogtak kifelé a papucsok, a kisrádió, a fogpiszkálós doboz, a franciaszótár: mintha kifordult volna a ponyvaregény-gubó.

A liliomillat betöltötte a kertet. Nem tudni, honnan jött, ahogy a szélről sem, hogy hol támadt föl, milyen tájakon kóborolt, miféle réges-régi, az idők kezdetéből való örömöket és rettegéseket, gyűlöleteket és csodálkozásokat gyűjtött össze erős és remegő karjaiba. Talán a tengerről hozta a liliomillatot, gondolta Grozvenor Illés; a tenger a legmegbízhatóbb reménység. Az ember kimondja, s máris elönti képzeletét. Most nem öntötte el. Grozvenor Illés erőlködött, hogy lássa a hullámokat, a kéket, igen, mert felhőtlen legyen az ég, tiszta, tehát a víz is az, akarta, hogy lágy legyen, alig fodros, szinte édes, melyen a fregatt némán siklik, de sebesen, mert a titkos energiamotor sugara taszítja előre. De szürke volt: tompa és fenyegető napkelettől napnyugatig, ahol a súlyos felhők a Hármashatár-hegyen ültek, ólomgyomrukkal a csúcsokat emésztették. Nappal volt már kétségtelen, de a felhők betonszín boltozatára tekintve még csak sejteni sem lehetett, hogy merre kelt légyen föl a nap. És nem szántotta fregatt sem, repülőgép sem, veréb sem. A kerítés oszlopán, tisztes távolban a fölcsavarodott fátyolrongytól, szarka ült komolyan, elegánsan és hiún.

A liliomillat erősödött. Grozvenor Illés szorosabbra tekerte magán a viharkabátot, már amennyire az alája szorult holmik engedték, két lábát lótusztartásba fonta, és igyekezett eltűnni a szarka nyegle pillantása elől, kilépni a kertből, a szélből. Úgy érezte, hogy ha sikerül erősen koncentrálnia a szederbokorra, akkor meg fogja látni Liliom-Loreley-Magdolnát.

Meglátta. Ám alig sejlett. Lágy, szőke haja-teste hullámzott, halvány búzakalászszín árnyalatot adott a nappali sötétségben elmerült orgonalomboknak. Grozvenor Illés nem mozdult, összes energiáját akaratába szerette volna sűríteni. Hosszú idő telt el így, talán a delet is elharangozták a Hétfájdalmú Szűzről nevezett kápolna kicsinyke tornyában, amikor halk, de határozott hívást érzett. Várt. A hívás megismétlődött. Szó nélküli volt, talán csak ráérzés, mint amikor az ember tudja, hogy mit akar mondani a másik: vagy itt, vagy ott, ha jössz, gyere.

Azt sem lehetett tudni biztosan, hogy Liliom-Loreley-Magdolnától származik-e, s ez volt másik lényeges vonása, hogy ezután semmi sem biztos; az ott ismeretlen tartomány. Akárcsak az itt, vonult át Grozvenor Illés lelkén valami önironikus sejtelem, amitől kibillent meditációjából: az álomasszony-jelenést rögtön elborították a szeder éretlen, halványpiros gyümölcsei, melyek közt itt-ott feketék is jelezték az ősz közeledtét.

Vissza, vissza!

S fölzsongott újra a hívás. Menni, igen, menni! Grozvenor Illés hirtelen kürtöt is hallott, trombitaszót, dobot, mint a regényebéli csatákban, s e hadizene bár ironikus volt ismét, de azt dobogta: vagy itt, vagy ott, roppant erővel, s ugyanakkor egyszerre biztatón s fenyegetően: ez döntés lesz végre, húsba vágó. Grozvenor Illés nem akarta többé látni a szederbokrot, az érőfélben levő gyümölcsöket, az orgonát, a szarkát.

Egyszer csak a szarka sem látta őt. Olyan üres lett hirtelen a kert, a lomkupac, mint amilyen üres csak egy romváros tud lenni, amelyet erőszakkal kihantolnak a föld alól, mint egy lelkevesztett tetemet.