Fűszál egy kaposi vasúti hídról

F. A. halálára

Somogyi dombok elnémult szívdobogása:
némafilmezik a Cantata profana –
peregnek pedig dobokon dobverők,
és ott áll – valaki – a zenekar előtt
szikáran – netán Bartók vagy Stravinsky,
ki a hangokat némaságra inti;
és eltováznak ujjak húrokon, mert
fináléjával kezdődik e koncert;
bár voltaképpen itt már az se számít,
hogy hány tétel van vissza a nyitányig.

(Hogy méltóztattál ennyire meghalni
és elzenétlenülni, fodorbandi;
kitört Pestig a kánikulás – kérem –
koncerteznek fölvonulási téren:
hogy ugyanúgy ricsajozzék az ország,
mintha vigaszul bárkik visszahoznák
azt a betiltott határtalanságot,
melyre szívetek határtalan vágyott;
míg angolosan úgy el-auden-ultál,
hogy húrosok közül is kivonóltál.)

Így didereghetsz végül is – régi nyárról:
hol-volt-hol-nem a vasúti fölüljáró
(Kaposváron, Siófokon, Fonyódon –
ez most már mindegyesülhet, barátom),
csak ott ívelt át, mint egy rozsdacsontváz,
mely ifjúságot hazának is álcáz:
anyánktól kivasalt tiszta ingben
csókolózni mentünk szerelmeinkkel;
s nem vettük észre – miben már sose bízzál,
hogy vasak közül kizöldülhet egy fűszál.

Kissé bonyolult ez a magyarázat
(hisz magam sem ismerhettem azt a házat,
hol nagyimre született hajdanában,
csak éldeltem virágoskaposvárban,
és Mesteremnek én senkit se tudtam,
mint Téged sem – csak magammá aludtam;
azaz: álmodtam azt a Mindenséget,
hol csokonaisodhatnál evégett;
csak egy megye: netán szívdobogásnyi,
ha némaságát kéne sírba ásni.

Rossebbe is – zengjük a csillagoknak,
kik szívünkre szögezvén is ragyognak;
s a vér-rozsdán át bandisulva látjuk
idezengeni pontos némaságuk:
ezért vagyunk egy boncasztalnyi térkép,
s pannoniálni, hol s mennyi a mérték
(ahhoz nem elég felöltőd-emberöltőd,
mert Isten kezében vonalzó- s körződ;
mint tudhatná Stancsics-Somschich diákja,
mekkora lehet a Kaposunk árja?)

Hát hidat zúz, és elsöpri a Donnert…
s Hozzád való e kispataknyi koncert,
amelynek kékekig fölhabzó fodrán
(akárcsak egy, már belénk furcsállt kottán)
papírhajóként el is lehet úszni,
a Dunán által végül: Vaskapúzni;
hol sziklafalra föl volhatna írva,
kétnyelvileg is ritkán – egy papírra:
eltrianonul, azután kifehérül
Európa – míg megtanulhat: népül.

Már nem mondod: miben és mért nem hittünk,
ha itt az ott-unk s ott volna az itt-ünk;
hogy Berzsenyink is csupán azt negálja,
mi nem csak nikla-őszöknek magánya –
hisz talányolva jövőként a múltat –
egy gyertyafénnyé mikrokozmosulhat
széphalomhalhatatlankodni mégis
kanászdalos Somogyban a – Poézis:
hiszen a szó csak visszfénye zenének;
ha korok falát kormozza be: ének.

Így vélted azt, hogy a Lét: csak fűszálnyi,
az Isten Mindenségét teliszállni:
előbb bezöldje Somogyunknak dombját,
de várja bölcsen, amíg lekaszálják,
mert jött egy szél (szellője vagy viharja),
mely azután a szénába kavarja,
magában nem is – sokaságnak hasznos,
de épp ezért – lélekként – ő a: Kozmosz…
S ne haragudj, ha csupán ennyit láttam
e fűsorvasztó, víg kánikulában.

Hát nem tudom, hogy mikor fogsz üzenni,
pedig nem is nagy távolság a Semmi:
Kaposmérőtől nincs oly messzi Barcsom,
hogy szívünk együtt ki ne doboghasson.
Egy nagy Orkeszter hangol – s nem is távol:
hol hanglik a fény, mert a szó világol;
s Te ott állsz már – mint hűséges tanítvány
(mint jövendölted volt) Bartók szép hídján;
amely csupán az öröklétig ível,
míg győzi e nép: dombbal – szóval: szívvel.

1997. június 30-án