Vekerdi László

„Orfeusz távozása”

„Döbbenetes a hír. Nézem a kézírását, a betűket, a szavakat, a halála előtt három nappal írt névnapi köszöntőt…” Bertók László kezdi így búcsúját Fodor Andrástól, és ugyanígy, ugyanilyen rémült döbbentettel néztem én kézírását az újból kézbe vett képeslapon, mikor pár napos késéssel megtudtam a rettenetes hírt. Mert mint hosszú évtizedek óta minden esztendőben, most is hűségesen és pontosan érkezett Fonyódról a László-napi köszöntő, 997. VI. 24-i dátummal. Néhány kedves és biztató mondat s jókívánság után rövid állapot-beszámoló: „Tíz napja vagyok itt; szívemmel nincs semmi baj, verseket is írtam, pedig az elején úgy éreztem, ez már teljesen hiábavaló.”

Ez se lesz hát többé. Levél Fodor Banditól. Csodálatos levelező volt, más „hangnemben”, de tán csak Ilia Miskához fogható. Vigasztaltak a levelei és muzsikáltak. És többnyire tudósítottak valamiről, valami lényegesről, még a rövid üdvözlő kártyák is, olykor tán azok leginkább. Ahogyan például Firenzéből a San Miniato al Monte képével Fülepre emlékeztetett: „Innen legszebb a Város.” És amilyen szíves örömmel, hamisítatlan kedvességgel, lekötelező bájjal tudta dedikálni új könyveit! „Vekerdi Laciéknak. Könyvhétre nevelt MEGGYFÁmat, netán utolsó verseskönyvemet, igaz szeretettel ajánlom: Fodor Bandi. 992. VI. 5.” Ki gondolhatta akkor, hogy a címadó vers alig néhány év múltán ilyen szomorú jelentéssel bővül? „Meghozta termését / a meggyfa könnyedén, / senki se kérte, – / boldog fölöslegével  mosolyog / míg én / kínban fogant gyümölcseimmel / erőlködöm csak évről-évre. // Mégis hasonlítunk, / ahogy a porhanyó föld / savanyú-édes nedve / testünkön átremeg, / ahogy a végső tiszta kényszer / a duzzadó vér eleven szinében / kiütközik / s ezernyi kis kerek / világként ott ragyog az üres égen… / Ragyog, / ha még nem is kell senkinek.” A kötet egyik verse WS-t idézi: „S hagyta, hogy egy kockás füzet / kitépett lapjára leírjuk / végső igéit útravalóul: / »Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb«.”

A kötet lapjain különben is, a Fodor-versekhez képest szokatlanul gyakran, föl-fölbukkan a halál: „Először éltem át, hogy / meg is lehetne halni”; „Meg lehet halni elevenen is”; „meg kellett halnia”. Meg kellett halnia? „A verset termő napok után – írja Bertók – hazakészült Budapestre, még egyszer beúszott a Balatonba. A sors úgy intézte, hogy az annyiszor megverselt, az olyannyira szeretett szülőföldön, Somogyban érje 68 éves korában a halál.” A mítoszteremtő görög képzelet legendát szőne halála köré, s talán a szülőföld tájait beragyogó nagy Tó szelíd fényeiben vélné felvillanni múlhatatlan mosolyát. Mert a maga módján ez a józan, megbízható, pontos, kedves, ha kellett célszerűen praktikus poéta is „mítoszok határán” járt, még ha másként is, mint zordonabb debreceni elődje, Gulyás Pál (akinek verseiből különben ő készítette a válogatást Kormos „Gyöngyszemeibe”). Egyedeire hulló és identitásaiba (sőt: identitástudataiba) zárkózó korunkban van-e tűnőbb és elérhetetlenebb hűség, rokonszenv, összetartozás, hitvesi szeretet, baráti becsülni tudás, tisztesség mítoszainál, melyeknek határait Fodor András ifjúkori eszmélésétől utolsó balatoni úszásáig híven és elszántan figyelte, hirdette, szerette, őrizte, „ha még nem is kell senkinek”. Emberségben sokunknak ő a példa, még ha nem is követhető. Mert az a fáradhatatlan másikra-figyelés, az a mások fejével gondolkozni és szívével érezni tudó akarat, ami őbenne élt, az csak nagyon keveseknek sajátja. Naplóit is, túl a lankadatlan megfigyelőkedven, leginkább tán ez avatja megkerülhetetlen kortörténeti dokumentumokká. De ez az irodalomtörténészekre tartozik; hanem miránk a bánat, hogy tűntével mifelénk még kevesebben fognak majd tudni szót érteni és fogják tudni becsülni egymást. Csak én magam például hány értékes ember ismeretségét, sőt talán olykor barátságát köszönhetem neki! És nem is egy segítő kézről derült ki utóbb, hogy közvetlenül vagy közvetve (akár legendás zenedélutánjainak vagy András-napi vacsoráiknak jó emlékén keresztül) Fodor Bandi mozdította! Aztán meg ő „íratott be” Fülep Lajos Széher úti Egyetemére, ahol újratanultuk tudás és tudomány ezernyi csínját-bínját. A hatvanas évek rövid honi tavaszában pedig az együtt-látás hatványozott örömével figyelhettük az évszakok és egy felséges elme változásait sajkodi útjainkon, ahol „A terraszon még velünk ül a gazda; / és mindent lát, mindenre gondja van, / minden szavunkhoz odatartja / lámpás fejét.”

Személyes élmények ezek, restellném is tán említeni, ha nem tudnám, hogy mások ugyanezt vagy hasonlókat mondhatnak el Fodor Bandival kapcsolatban magukról, meglehet, más nevekkel és más összefüggésekben. Mert bámulatosan széles határú volt és nem szorítkozott személyes ismeretségekre Fodor András eleven szellemi kapcsokat teremtő világa. Nemrégiben például egy kemény kötésű, markáns arcú ősz úr keresett a könyvtárban, valami képzőművészet-pedagógiai ügyben, s mihelyst megemlítette Fodor Bandi nevét, azonnal valóságos régi ismerősként néztem a Fodor-esszék alapján Gerzson Pálra. Vagy felfigyelek, hogy valaki a rádióban kifogástalan szakszerűséggel és mégis tökéletesen érthetően szól Fodor András zenei írásairól, hűségéről Bartók, Kodály művészetéhez, s nyomban fölismerem Bónis Ferenc stílusát, akinek két nagy könyvét Bandi által recenzeáltam a Kortársban, s Bandinak volt rá gondja, hogy örömmel, gyorsan közvetítse – ritka élmény az ilyen recenzensnek – a Szerző tetszését.

A szellem alkotó nyugtalanság, hirdette s valósította meg Németh László; Fodor András verseivel, esszéivel, zeneismertetéseivel, naplóival, előadásaival, itthoni és külhoni utazásaival, munkálkodásával könyvtárban, Írószövetségben, szerkesztőségekben azzal egészítette ezt ki, hogy a szellem eleven szálak és összetartozások felismerése és szövése is, lélektől lélekig. Hűség kérdése is a szellem, meglehet, olykor mítoszok határán – mint Colin Mason vagy Fülep Lajos esetében –, de sohasem kritikátlanul, rajongóan, önfeladóan. Érzékeny és előkelő lélek volt: minden méltánytalanság, hitványság, hűtlenség, hazugság mélyen bántotta, akár ő szenvedett tőle, akár más. Tudott és mert haragudni – hisz Fülep tanítványa volt –, és föl-fölszikrázik verseiben – igaz, ritkán – az irónia. Naplói sem mentesek szigorú, sőt kegyetlen jellemzésektől és kínos jelenetektől, de hát ez egészen természetes, hiszen azon kevesekhez tartozott, akikben nyoma sincs a korunkra kiváltképpen jellemző sokféle szemforgatásnak és álszentségnek. Sok egyéb közt tán éppen ez kötött hozzá, amióta csak megismertem 57 fagyos tavaszán Forgács Péterék összejövetelén, ahol fiatal költők, írók, kritikusok-szerkesztők, művészek, mérnökök, orvosok olvasták fel és bírálták munkáikat (és szidták a környező világot). De ez már a Fodor-naplók kompetenciájának a körébe tartozik. Őszinteség és belátás egymást korrigáló és erősítő fényeivel életében és versein Fodor András azóta egy egész égtájat járt be és hozott emberközelbe a magyar poézis Glóbuszán. De ez meg már, sajnos, az irodalomtörténet-írásra tartozik. A mi gondunk most csak a fájdalom és a halálával hirtelen félelmetesen megnőtt hiány.

De mintha erről is szólna, mintha szólna is erről is tavalyi verseskötetének befejező verse: „Romlás és működés közt / a végtelen űréből / türemlő élet és halál / alatt… A víz szine fehérlő fémesen / derengve úgy ragyog, / mintha magába szívta volna / a rásüllyedt Napot. // Csillagjegyek közt fordul épp a Glóbus, / de nem vallja ki titkát. / Az elemek nyugalma úgy karol / mintha mindaz, mi fáj, / mi elveszett mögöttem, az égi-földi törvény / szövedékébe fogva, / tovább kisérne, élne valahol…”