Supka Magdolna

Könyves elégia

Tartoztam még egy – alighanem utolsó – istenhozzáddal Apám szellemi hőstettének, a Könyvnap miskolci megalapításának hetvenedik évfordulóján, ez idén, már csak azért is, mivel a két évvel későbbi, a budapesti nyitány jubileumához – majd nyolcvanöt évesen – hihetőleg már csak megboldogultként kibicelhetek a közeli urnatemetőből, Apám némaságához szegődve...

Az Ő nevében is elfogadtam hát a megtisztelő felkérést a nyitószavakra, ott, a Feneketlen-tónál, egy ugrásnyira a ház falát díszítő emléktáblától, amelyik Apám, Supka Géza nevével a Könyvhét megteremtésének félszázados ünnepét örökítette meg a múltra kíváncsi kósza járókelő okulására.

Ama sátras, ponyvás, zenebonás egykori kirakodás igézetében érkeztem az aluszékony kora délutánban az egymással szemközt strázsáló könyvsátrak közé, az út mentén balra a kisiskolások maroknyi csoportjával, jobbra a vendéglátó alpolgármesterrel és az ünnepség tárgyát megszemélyesítő Somlyó György költővel meg az Ady-vers harci szellemét szuggeráló, kitűnő énekes gitárművésszel s néhány lézengő, bennfentes felnőttel.

De amúgy – sehol egy olvasó-vásárlónak sejthető lélek a határon, csak néhány pillanatnyi felfüggesztett csend, amibe belerobban az utcai motországuldás, mentősivítás s az elém állított ágyúnyi mikrofon próbareccsenése – aztán csak a megszeppent tekintetek, aggódó sóhajok: ugyan mivel fogja ez kivágni magát, meg a könyv emez ünnepietlen ünnepét ebből a sivár, de szándékában, igyekezetében szinte megindító helyzetből?

Micsoda kishitűség! Nyitottak ezek könyvnapot Egercsehiben, bányavidéken, harmincöt évvel ezelőtt, mint én, a Szocialista Kultúra s a néppel való okos barátkozás hajnalán?! Ott, ahol a beígért értelmiség – mérnök, tanár, orvos, ügyvéd – helyett a tanító néni által a zsugázásba feledkezett szülőktől elkunyerált gyerekek érkeztek meg nagy sokára, a nővérkékre bízott, ujjacskáikat csettingetve szopogató, karon ülő kisdedekkel...

Kérdem tőlük: tudjátok-e, mi az a könyv? Semmi nesz. Hát az, amit úgy lapozgatni kell – mondom –, meg két lábra is lehet állítani, terpeszben, a kemény fedelével: akkor lesz belőle házikó. De belefirkálni nektek nem lehet! Csak az író meg a képcsináló bácsiknak, mert ezek már művészek... Szerintetek kiből lesz művész? Szerintem abból a kisfiúból például nem lesz, akivel a vonaton utaztam, s egy legyet szorongatott a markában, az anyja meg rászólt: „Pfuj! piszkos lesz a kezed!” – de azt nem tette hozzá: „és ne tépdesd egyenként a lábait, mert az neki is fájhat!” Szóval az ilyenből nem lehet művész, akár érzi a légy, akár nem.

Hát akkor mégis milyenből lesz? – kérdezte egy nagyobbacska gyerek. – Hát inkább az olyan álmodozó fajtából. Művész volt mindenestől az a festő, aki a hegyek ködös csúcsait pingálta, őszi fonálesőt meg hajléktalan csavargókat – báró létére, ezt sokan rossz néven is vették tőle. Mednyánszkynak hívták. Egy másik hasonlóan szomorkás művész meg az erdők belsejét festette, annak Paál László volt a neve. Vidámabb fajta volt az, akit Aba-Nováknak hívtak, az leginkább lacikonyhát festett barna-piros kolbászokkal meg lángossal, hogy csurgott az ember nyála, ha csak nézte!... de ő maga nemcsak festette, ette is jóízűen, attól lett a súlya százhúsz kiló!...

Itt aztán kirobbant a csillapíthatatlan nevetés, csak akkor hagyták abba, amikor meghívott  előadótársam, Szűrszabó József, a neves karikaturista sorra aláírta a gyerekek kedvenc vicclapját, a Lúdas Matyit. De ő maga még akkor sem nevette el magát, mivel ő országjárásra készült fel, s arra, hogy ott először és végre az olvasó néppel találkozik.

Sajnos, ő nem él már, de most, a felhők mögül, benneteket látva azt hinné, azóta is Egercsehiben vagyunk! De akkor azt is látnia kellene, hogy az akkori bányászcsemetékből sem lettek légylábtépő mihaszna emberek. Én meg most azt látom, amikor a ti szemetekbe nézek, hogy belőletek nő fel megint csak a következő olvasónemzedék – mire a szüleitek kiheverik a mostani pénztelenséget.

Mert volt azért ennél nagyobb égzengés is a földkerekség történetében, s éppen a Könyvnap budapesti ünnepe táján tört ki a tőzsdekrach, a pénzvilág nemzetközi csődje, s éppen hetven éve írta meg a mögöttem álló Somlyó György költő édesapja, Somlyó Zoltán a Literaturában, Apám egykori folyóiratában a riadóval is felérő versét A könyvkereskedő meg a költő címmel, éppen akkor, amikor az éhség elvette a kedvét a betűtől az írónak, s a poétának is, nemhogy az olvasónak. Ebből idézek most néhány strófát:

Fergeteges taps fogadta azt a hol bugyborékoló, hol meg vakkantó gyermekkacajt, amellyel az egykori vers abszurdnak tűnő fordulatait kísérték ezek a mostani, fülüket hegyező kis manók. Aztán egy lélegzetvételnyi szünetbe diadalmasan belerikkantott egy-egy mámoros madárfütty, jelt adva, mint karmester a szólistának, hogy kezdjen neki a mindent feloldó búcsúáriának! Az pedig szárnyalón, mindig más dallammal, de egyre sűrűbben fölébe kerekedett az én halkuló szavaimnak... mintha Apám üzenne... hogy sohasem késő, csak hinni kell abban, hogy a gondolat átsüt a sárguló papíron, a halálon, az elmúláson, s a megírt és meg nem írt könyvek világszerte újra meg újra felütik sátrukat a néma, nyugtalan ember szívében.