Kis Pintér Imre

Búcsú szerkesztőtársunktól

Legutóbb május 7-én léptünk föl együtt Szabadkán, a Városi Könyvtárban. Kortárs-est volt, író–olvasó találkozónak nevezném, ha tíz kilométerrel a határon túl megszerezhető volna bármelyik magyarországi könyv vagy folyóirat. Rajtunk kívül még Ács Margit és Tárnok Zoltán jött el a szerkesztőségből erre a kissé fárasztó autós kirándulásra, ami végül is igazán kellemesre sikerült: a Soltvadkerten véletlenül fölfedezett kitűnő kisvendéglővel, egy rémületes, tomboló felhőszakadással, majd a megérdemelt, ám fejedelmi vacsorával (fél tizenkettőkor éjjel, egyedüli vendégként a város talán legelegánsabb éttermében), a palicsi vendégház századelős, boldog csöndjével. A mellettem, a mitfárerülésen ülő Bandi jókedvű, mégis a szokottnál hallgatagabb volt, annál inkább elcsodálkoztunk átalakulásán, amikor az esten sorra került. Megállapodtunk korábban, hogy a Kortársban megjelent verseiből fog fölolvasni, ehelyett sziporkázó, egyszemélyes műsort adott elő: beszélt régebbi Szabadka-emlékeiről, a Kosztolányi-szobor fölavatásáról, itt szerzett számtalan régi és új barátjáról, Szabadka helytörténeti és egyetemes magyar kultúratörténeti érdemeiről, sőt kuriózumairól. Mindezt filológus-pontosan megtámogatva szak- és szépirodalommal, mások és saját (többnyire: napló)följegyzéseivel. Még udvarolt is, verseiből a Délvidéknek hódoló, Vajdaság-témájú csokrot válogatott, és csattanóul mondta el egyik meghívónk, az ott levő igazgatónő (aki, saját szavai szerint: egy személyben „jugoszláv” és magyar) gáláns, verses dicséretét. Fölkészültségével és szeretetével nemcsak minket emelt meg, de bizony még a helybéli közönséget is – akaratlanul – megszégyenítette.

Utólag nem is tudom, miért csodálkoztunk, hisz máskor is ezt tette, gondosan készült minden szereplésére, bármi legyen az. Kovács István Kortárs-díjára nemrég például a kívánt laudá­ció ürügyén teljes pályaképet rajzolt (vö.: Kortárs 97/2.). Máskor, az Ernst Múzeumban a Kortárs már feledésbe merült régmúltját elevenítette föl szisztematikusan, de ugyanígy megtanulta-kiértékelte a Nemzeti Kulturális Alap kurátoraként az összes létező kulturális lapot (emberpróbáló feladat). Megtette a Kortársért, ami csak tőle telt. Ha esett, ha fújt, hetenként kétszer bejárt a szerkesztőségbe, munkatársakat szerzett, kéziratokat hozott és olvasott, s ha mégis szabadságra vagy éppen szívműtétre ment, aprólékosan megbeszélte velem az időpontokat, holott főmunkatársként lényegében korlátlan szabadsága volt. De nemcsak a negyvenéves évfordulón ült szemben a közönséggel, részt vett a szerkesztőség magánjellegű összejövetelein is, eljött Egyházashetyére feleségével, Sárikával, hogy közösen megirigyeljük Ambrus Lajos kollégánk portáját a Berzsenyi-szülőház szomszédságában. Szólni kell ezekről, mert az írás mellett a kapcsolatteremtés-tartás volt a másik életeleme, és mert – kezdettől – elképesztően sok föladatra vállalkozott; és mert közéletünkben ugyan volt még rajta kívül számos közvetítő és integráló személyiség, de Fodor András mindőjüktől alapvetően különbözött. Kedves volt szinte mindenkihez, nem nagyon érdekelték a prekoncepciók, mindig is békíteni igyekezett, vagy tehetséget fölfedezni. Mindent elkövetett a szerinte fölösleges konfliktusok elsimítására, s e célnak általában személyét, presztízsét, sőt sokszor még az érintettek szándékát is alárendelte. Azzal se törődött, hogy sokan ezt gyengeségnek tartják, neki biztosíték volt ama szuverenitása (a Napló is ezt bizonyítja), hogy distanciával viszonyult mindenhez, önmagához is. Úgy próbálta a jó ügyeket segíteni, hogy semmiféle ügynek nem vált a kiszolgáltatottjává. Voltak egyértelmű értékpreferenciái – József Attila, Németh László, Illyés, Bartók, Egry, no meg Fü­lep professzor vagy a somogyi tájék bűvölete, erről beszéljenek mások –, de valójában egyetlen irányzathoz vagy szekértáborhoz sem csatlakozott teljesen. A sokféle értéket befogadni képes magyar irodalom volt az eszménye, abban a (nem is olyan régi) világban, amelyet bármi kimagasló érték tényleg a létében fenyegetett. Fodor András is megszenvedte a diktatúrát, mégis mikor már kicsit olvadni kezdett, olyan gyanútlanul sétált az egymásnak feszülő roppant indulatok hátán, mint Jézus a vízen. Különös képességet kapott: a magyar szellemi életet fölösen teleszórt taposóaknák nem robbantak föl a talpa alatt. Persze ára is volt ennek: hiába volt a fél világ barátja, a lelke legmélyén magányos maradt.

Nem az én dolgom megmondani, mennyire értékes az a lap, amit hónapról hónapra megcsinálunk, de azt pontosan tudom, hogy ez az innen-onnan összeverbuválódott szerkesztőség isteni kegyelem. Talán mert rendkívül különböző emberek (nagy erényekkel és gyarlóságokkal) szerződtek megszállottan egy szinte avíttasnak látszó közös célra, még inkább szolgálatra. Van, aki ehhez ért – kivételes tehetséggel –, van, aki máshoz. Van, aki a szavak, a nyelv szövetéért, ízéért bolondul, van, akinek a politikai meggyőződése a másikéval összebékíthetetlenül ellenkezik. Az egyik a modernebb, a harmadik a konzervatívabb stílusokat szereti. Létezik azonban a közös alap is, az a meggyőződés, hogy az irodalomnak és művészetnek életmegváltoztató tétje van, és hogy e hit nélkül élni nem nagyon lehet, talán nem is érdemes. Én pedig örülök annak, hogy mindezt mindannyiunk jónak és természetesnek tartja. Fodor Andrásnak elévülhetetlen érdeme volt e törékeny egyensúly fenntartásában, minden tekintélyével, gesztusával, bent éppúgy, mint kifelé, azt segítette, hogy újra és újra megteremtődjék a vonzások és taszítások egymást feltételező (támogató és kétségbe vonó) pillanatnyi együttállása. Főként a doktriner szigorúságot oldotta, bárhonnan eredt. Óvott az ütközésektől, de azért nem minden áron, tudott nagyvonalú, sőt még nagyvonalúan szigorú is lenni, alighanem mert azt is jól tudta, hogy az élet nagy rendjéhez ez is törvényszerűen hozzátartozik. Tanácsaival, megjegyzései­vel az írói-emberi érzékenység olyan rezdülő árnyalataira is figyelmeztetett, amelyek valódi szerepét ő ismerte a legjobban közülünk. Veszteni láttam, dühödtnek soha, és számomra most már ez is marad a titka, hogy gyűlölni nem volt képes. Váratlan távozása nem csak személyesen fájdalmas. A Kortárs szerkesztőinek vigyázniuk kell, hogy az egyensúly továbbra se billenjen el. Magunkban pontosan tudjuk, hogy nagyon nehéz lesz nélküle.

*

A következő írások sokféle nézőpontból idézik föl alakját. Villanások inkább, a szomorú bizonyosságra adott reakciók, nem pályamérleglő dolgozatok. Az idő is szorított, meg aztán Bandihoz így méltóbb, így őszintébb. A veszteségről szólnak, amellyel – mint mi – ő is sokszor kényszerült szembenézni. Kormos István halálára írt sorait idézem: „Osztályos társa, igaz barátja, a nemzedékében hozzá legközelebbi Nagy László, valahol egy héja áldozatául esett sármány pusztulása láttán jegyezte föl a gyász, halkságában is megrettentő, baljós pillanatát: »Már nyomorultabb egy hanggal a nyár.«”