Kemenes Géfin László

Nem is olyan Édes Anna

A NŐI SZEXUALITÁS PROBLEMATIKÁJA KOSZTOLÁNYI DEZSŐ REGÉNYÉBEN

Az itt következő írás egy hosszabb munka része, amelyen Jolanta Jastrzębskával közösen dolgozom. A készülő könyv általában véve is szokatlan, a magyar irodalomtörténet és kritika által pedig máig feltáratlan témakör vizsgálatára vállalkozik. Kiindulási pontunk (amely viszont nélkülöz minden különösebb újszerűséget) egyszerűen az az élettani tény, hogy a nemiség minden élőlénynél elsőrendűen a túlélést és szaporodást hivatott szolgálni, ám ez az alapvető inger az ember esetében bonyolultabb hatást vált ki. Túllépvén a puszta ösztöniségen, az emberi nemiség létrehoz valami magasabb és fontosabb, a férfit és a nőt összekapcsoló és összetartó érzéki-érzelmi viszonyt. Ezt a sokrétű viszonylatrendszert, illetve annak megnyilvánulási formáit és módozatait nevezzük szexualitásnak. Minden élőlénynek van nemisége, de szexualitása csak az embernek van, mert nála a szexus, mint a legtöbb fontos életmegnyilvánulás, esztétikával, tehát a szépség és az élvezetek tudatos művelésével párosul, amely behálózza az ember teljes életét. (Az ilyen értelemben vett szexuális érzést, érzékiséget jelölhetnénk az erotika szójellel is, használatától főleg kicsit lezárt s valamelyest idejétmúlt konnotációi miatt tekintünk el.)

A kultúrember (ez a kifejezés tautologikus, mert minden ember kultúrember) egyik alapvető tevékenysége a művészet, az embernek a nem-emberi természethez való valamilyen értelmi-érzelmi módon, bizonyos eszközökkel történő hozzákapcsolása, hegeli szóval: világteremtés. Minden művészet központja maga az ember: az embert az ember mint világban levő lény érdekli a legjobban. A legősibb művészeti ág talán éppen ezért a történet, amely emberekről szól; s ez igaz akkor is, ha az ember vágyait alkalmasint az embernél magasabb lényekbe (istenekbe) vetíti át, mint pl. a mítoszokban, mondákban, tündérmesékben. Jóllehet a szexualitás történeten belüli ábrázolása kultúránként változik, kétségtelen, hogy a mi kultúránkban, tehát a nyugati történetmondásban a héber biblia teremtéstörténetétől vagy az Odüsszeiától kezdve napjainkig meghatározó fontossággal van jelen a férfi és nő érzelmi és érzéki kapcsolata. Nem kérdés, hogy Ádám és Éva történetében a „bűnbeesés” óhatatlanul szexualitással van összekötve, míg időlegesen Odüsszeusznál is feledésbe merül utazásának végcélja, mivel először Kirké, majd később Kalüpszó szexuális bűvkörébe kerül, hogy aztán mégis hűséges asszonya, Pénelopé mellett találja meg azonosságát. A szexualitás irodalmi ábrázolása a görög-római kultúrában elfogadott, sőt kiemelten fontos toposz volt, és csak a kereszténység térhódítása után vált tabuvá, bár lehetséges, hogy Szent Pál és Szent Ágoston személyes szexuálpatológiája nélkül nem részesült volna abban a végletes (és végzetes) bánásmódban, ami majdnem teljes kiirtásához vezetett. A szexualitás mint narratív téma azonban még az ún. sötét középkorban sem tűnt el (mellesleg ez a kor korántsem volt olyan sötét, mint egyes „felvilágosult” elmék hirdették; elég, ha a „magas” irodalomból Boccaccio vagy Chaucer történeteit idézzük). Azonban a modern regény volt az az új irodalmi elbeszélő műfaj, amely a polgárosodással együtt járó új világnézet  legfontosabb művészi kifejezésmódja lett; s a teocentrikus világkép elhalványulásától fogva a regény érthetőleg egyre fokozottabb figyelmet szentelt a földi szerelemnek, mint az ember többi egyéb lényeges tulajdonságát és emberközti viszonylatát befolyásoló témának. A szexualitás irodalmi bemutatása, annak nyelve és megjelenítési módozatai tehát nem valami elhanyagolható, mellékes segédtémát képeznek, hanem éppen központi jelleggel meghatározzák a regény mint valóságábrázoló és társadalomalakító műfaj szerkezetét, konfliktusait és az olvasóra gyakorolt hatását.

Kutatómunkánk tárgya a huszadik századi, főleg a két háború közti magyar regényben megjelenített szexualitás s mindaz, ami a szexualitásban gyökerezik, tehát a szerelem, a házasság s általában a férfi és nő közti érzelmi és nemi kapcsolatok ábrázolásának vizsgálata. Sokszor és sokak által felvetett, ám csak ritkán vizsgált probléma a magyar irodalom ún. prüdériája, a nemiségnek, a szexualitásnak komoly s árnyalt stíluseszközökkel való bemutatásának hiánya. Felületesen nézve irodalmunk, sőt még századunk szépprózája is nem minden alap nélkül mutatkozik hol szemérmesnek, hol álszemérmesnek, különösen ha összevetjük azt olyan nagy alkotók, mint D. H. Lawrence, James Joyce, Marcel Proust, André Gide, Henry Miller vagy Stanisław Ignacy Witkiewicz a szexus ábrázolása terén is úttörő munkáival. Alaposabb kutatás és figyelmesebb olvasás után azonban arra a felismerésre jutottunk, hogy a magyar regény valójában nem prűd, hanem éppenséggel a szexualitásnak a lehető legteljesebb, ugyanakkor egyedi bemutatását célozza és juttatja kifejezésre. Ez az egyediség abban jelentkezik, hogy a férfi és nő közti szexuális viszonyra az elfojtottság, a tudatlanság, a félelem, az indokolatlan szégyenérzet a jellemző. Legtöbbször a férfi részéről megnyilvánuló érzéketlenség és brutalitás a szexuális problémák forrása, míg nő esetében a szexuális érzések egészséges kibontakozását ugyancsak a fennálló férfiuralom írott és íratlan szabályai, a nemek közti bevett viselkedésmódok korlátai akadályozzák. A nőalakok érzelmi és szexuális fejlődésének és kialakulásának legfenyegetőbb akadálya a magának teljhatalmú tekintélyt követelő apafigura, amely a magyar regény allegóriájában a törzsi mentalitás alappillérét jelenti. Századunk legfontosabb társadalmi regényei szinte kivétel nélkül ezt a férfi-, illetve apaközpontú, patriarkális ideológiát jelenítik meg különféle narratív stratégiák segítségével, amelynek központi fóbiája és egyben tabuja a szexuálisan érett, szabad, független nő. Mivel azonban egyfajta ideológiai tudattalan kétségkívül hathatósan működik minden író öncenzúrázó lelki dinamikájában, sőt a legnagyobbakéban még fokozottabban, legtöbb esetben maguk az írók is a patriarkális eszmerendszer nyomására negatíve, burkoltan, elfojtva elevenítik meg a férfi–nő viszonyt meghatározó konfliktusokat. A tény, hogy ez a tabu mégis kiolvasható századunk legfontosabb regényeiből, íróink korszerű beállítottságára, valamint lélektani és formai-stiláris felkészültségére vall, s cáfolja azt a híresztelést, miszerint a szexualitás, főleg a női szexualitás terén a hallgatást választották. Ha hallgatásról-elhallgatásról szó eshet, a vád regényíróink helyett sokkal inkább kritikusainkat illetheti meg, mert az utóbbiak azok, akik a magyar regényben szereplő nemiségről mint érvényes témáról nem voltak s máig sem hajlandók tudomást venni.

Érdekes módon a tilalom áthágása leginkább nem az ún. kritikai realista regényben, hanem éppen a pejoratíve „polgári”-nak minősített szépprózai művekben valósul meg, amelyeket mind a Pintér Jenő-féle, mind a lukácsi és posztlukácsi irodalomtörténet és bírálat vagy lekezelően „lektűr”-nek, ponyvának minősít, vagy pedig tudomást sem vesz róla. A magyar irodalom „államosítása” (Czigány Lóránt finom terminusa) olyan alapos pusztítást végzett, hogy a két világháború közti időszak több, köztiszteletben álló, mind a kritika, mind a polgári (tehát olvasó) közönség által kiválónak tartott írója a mai napig nem nyerte vissza irodalmi legitimitását. Gondolunk itt többek között olyan méltatlanul elhanyagolt írókra, mint Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, Erdős Renée, Zsigray Julianna és Földi Mihály. Az ő regényeikben a női szexualitás nyíltabb, a naturalizmust súroló leírásával találkozunk, ott viszont a nő mint szexuálisan is szuverén státust áhító személy kielégítetlenségében, elnyomottságában, akár testi-lelki megcsonkítottságában jelenik meg. Azonban ez a magatartás megtalálható olyan írók műveiben is, akiket főleg a szocialista realista barbarizmus alatt és után létrejött kritika elsősorban „haladó” szellemű, társadalmi változást sürgető, politikailag a baloldal mellett elkötelezett írókként értékelt, illetve kooptált, s ma már klasszikus írókként tartatnak számon. A fordított női erósz mint cselekmény-, illetve jellemformáló-szervező allegorikus és nem pusztán valóságtükröző témakör kimutatására pl. Németh László szépprózája elsőrendűen alkalmas, különösen a Gyász és az Iszony,¹ de kimerítőbb vizsgálat a szexualitást mint lényeges toposzt felmutathatja olyan írók műveiben is, mint Kaffka Margit, Babits Mihály, Krúdy Gyula vagy Márai Sándor. Tersánszky Kakuk Marcija túlzás nélkül mondható erotománnak, míg Móricz Zsigmondnál minden fontosabb regény (Úri muri, Rokonok, Forró mezők, Az isten háta mögött) központja a társadalmi előbbre jutás lehetetlenségét kompenzáló szexualitás, sőt a női nemiségnek az elhallgatás helyébe lépő allegorizálása; egyes nőalakok a „szent” és a „céda” archetípusai köré szerveződnek, csak éppen önmaguk ellentétébe fordítva (lásd pl. a Rokonokban a Magdaléna/Lina párost vagy az Úri muriban Esztert és Rozikát).²

A fentiekben hézagosan felvázolt ábrázolásmódozatok között megkülönböztetett helyet foglal el Kosztolányi Dezső szépprózája, különösen utolsó s legfontosabb regénye, az Édes Anna (1926). Mind első regénye, a Nero, a véres költő, mind az utána következő Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925), ha rejtettebben is, de komolyan foglalkozik a nemiséggel. Mindegyik regény jelét adja Kosztolányi pszichológiai érdeklődésének és az aránylag új „tudomány”-ban való jártasságának, különösen ami Freud elméletének olyan sarkalatos pontjait illeti, mint az elfojtás, az elfojtott ténynek a tudatalattiból való, gyakran kiszámíthatatlan visszatérése és az emberközti kapcsolatoknak szexuális motiváltsága. Az Aranysárkány egyik újdonsága a minden konvenciót felrúgó, szexuális kapcsolatokat kezdeményező fiatal nő, Novák Hilda megjelenése, aki környezete és főleg (tipikusan gyenge akaratú, erőtlen) apja tilalomfáit is semmibe veszi.³Ezt a témát Kosztolányi, noha más körülmények közé helyezett és más jellemű hősnőjével, az Édes Annában még inkább elmélyíti, ezért a továbbiakban ezzel a regénnyel szeretnék foglalkozni. Itt ugyanis a szexualitás többszörösen fontos szerepet játszik, mivel mind a címadó nőalakra, mind a többi alak kapcsolat- és sorsalakulására döntő befolyást gyakorol.

Az Édes Anna történetének magva talán még azok előtt is ismeretes lehet, akik sem a regényt nem olvasták, sem a belőle készült filmeket nem látták: egy cselédlány minden magyarázat nélkül brutálisan meggyilkolja gazdáit. A regény Budapesten, pontosabban a budai Krisztinavárosban játszódik, 1919 nyarának végén, a kommün bukásával indul, és három évvel később, 1922 őszén ér véget. Vizy Kornél miniszteri tanácsos és neje örömmel konstatálják, hogy a vörös uralomnak vége, s hogy a régi rend ismét helyreállóban van. Míg Vizy hivatali pozíciójának visszaszerzésével törődik, felesége szinte kizárólag a cselédproblémával van elfoglalva. Elégedetlen jelenlegi cselédjével, el is bocsátja, de a kommün alatt kompromittált s most magát a méltóságos asszonynak behízelegni akaró házmester megígéri neki, hogy egy rokonát elhozza, aki dolgos és becsületes. Ez a rokon Édes Anna, aki rövidesen munkába is áll. Anna tizenkilenc éves, szelíd, igénytelen, egyszerű falusi lány, aki Viziyék előtt csak két helyen szolgált. Anna Vizyné minden várakozását felülmúlja: ég a keze alatt a munka, sem fizetését, sem kimenőjét nem veszi igénybe, tiszta, engedelmes, megbízható. Először ugyan idegenkedik új helyétől, de lassan megszokja környezetét. Vizyné eldicsekszik új cselédjével a ház úri lakóinak, akik egy nála rendezett teadélutánon megvitatják a cselédhelyzetet, a megváltoztathatatlannak vélt úr–cseléd viszonyt. Annát és általában a szegényeket csak Moviszter doktor veszi védelmébe. Ősz elején vendég érkezik a házhoz: Vizyné komolytalan (és állástalan) unokaöccse, Patikárius Jancsi. Vizy Kornél tisztviselői állást szerez rokonának egy bankban, ahol összetalálkozik régi barátjával, Elekes Józsival. Egyetlen közös témájuk van: a nők, s együtt csapják a szelet különféle úrilányoknál, Jancsi számára minden eredmény nélkül. Jancsi eleinte észre sem veszi Annát, de egyszer egy vasalás alkalmával megpillantja a vékony, magas, csinos leányt, s erotikus gondolatai támadnak. Október elején a Vizy házaspár pár napra elutazik, ezt az alkalmat használja ki Jancsi, hogy Annát megkörnyékezze. Először ellenállásba ütközik, de aztán végül megkapja, amit akar. Rokonai távolléte alatt Jancsi nem jár be dolgozni a bankba, hanem minden idejét Annával tölti, és látszólag szerelmes. Szenvedélye Vizyék hazatérése után lelohad, különösen miután megtudja, hogy Annát teherbe ejtette. Elekesen keresztül szerez valami terhességmegszakító szert, amelytől Anna megbetegedik, de a magzatot végül is elvetéli. Jancsi elköltözik, és Annáról többé nem vesz tudomást. Egy időre eltűnik szem elől, majd 1920 farsangján Bécsből visszatér Budapestre, hogy cimboráival nagy murit csapjon, de az estély nem sikerül, s Jancsi ismét Bécsnek veszi útját. Közben egy Báthory nevű kéményseprő házassági szándékkal lép fel Annánál, de a pánikba esett Vizynének sikerül Annát zsarolással, megfélemlítéssel a férjhez menésről lebeszélnie. Májusban Vizyt államtitkárnak nevezik ki, ezt megünneplendő nagy estélyt adnak, amelyen Jancsi is megjelenik. A vendégek távoztával a háziak fáradtan ágyba esnek, de valamikor az éjszaka folyamán Anna egy nagy konyhakéssel váratlanul leszúrja Vizynét, majd a felesége segítségére siető Vizyt is kilenc késszúrással meggyilkolja. Anna kábultan a helyszínen marad; a tetthelyre érkező rendőrök veszik észre, hogy menstruál. Letartóztatják, vallatják, de a lány nem tud tettének magyarázatot adni; mindössze annyit érez, hogy ha már megtette, akkor valami oknál fogva meg kellett tennie. A tárgyaláson apjától pesti rokonaiig mindenki ellene vall, egyedül ismét az emberséges Moviszter doktor mond érte néhány jó szót, amelynek hatására a bíróság nem halálra, hanem tizenöt év fegyházra ítéli. Amikor a regény véget ér, már senki sem emlékszik Annára a Krisztinavárosban.

Ennyi a történet dióhéjban. Mindjárt az elején meg kell mondani, hogy a gyilkosság okával kapcsolatban maga az író, illetve az író által kreált elbeszélő is éppen olyan szűkszavú, mint Anna. A Kosztolányi által alkalmazott elbeszélésmód szinte szándékosan megnehezíti az olvasó dolgát, mivel a narrátor sem a harmadik személyes, sem a szabad függő beszédet nem használja konzekvensen. Látszólag szeszélyesen hol bevezeti az olvasót a szereplők legtitkosabb gondolataiba, sőt álmaiba is (pl. amikor Anna a magzatelhajtó szer hatására hallucinál⁴), hol pedig a tárgyilagos szemlélőnek az alakokon szigorúan kívül álló beszédhelyzetét veszi fel, s egyszerűen csak jelentést tesz az eseményekről. A kritikusok java része joggal emleget „alig megfogható balladisztikus előadás”-t,⁵ sőt recenziójában Németh László kertelés nélkül felteszi a kérdést, „szabad volt-e ennyire sötétben hagyni azt a lelki réteget, amelyben a regény voltaképpen történik, elhallgatni az összeadást, s egyszerre az összeggel robbanni ki”.⁶ Szerb Antalnak be kell érni azzal a szegényes érvvel, hogy noha a gyilkosság minden előzmény nélkül („semmi lélekelemző fecsegés”) szakad az olvasóra, „a költő költ, nem magyaráz, nem okoskodik”.⁷ Nem véletlen tehát, hogy a kritikai vélemények megoszlanak nemcsak a gyilkosság okát, hanem a regény egyéb más fontos eseményét illetően is. Vannak, akik a regényt egyértelműen „leleplező mű”-nek nevezik, s a gyilkosságot is mint Kosztolányi társadalombírálatának tartozékát fogják fel; Kiss Ferenc szavával az író „Édes Anna tragikumát Anna urainak bűneiként, egy történelmi-társadalmi per vonatkozásrendszerében ábrázolja”.⁸ Szegedy-Maszák Mihály lélektani magyarázatot keres, és persze talál, noha csak a legáltalánosabb szinten: „Annában fölszínre tör a tudatalatti, s a belső kényszer meggyilkoltatja vele Vizy Kornélt és feleségét.”⁹ A kritikus okfejtéséből sajnos nem derül ki, hogy mi volt a „belső kényszer” tartalma, illetve kiváltója. Legújabban Steven Tötösy de Zepetnek jelentkezett a megoldással: eszerint Anna a gyilkosságot a magzatelhajtásra bevett vegyszer hatására követte el, azon keresztül tört a felszínre a tudatalattijában összegyűlt elnyomottság érzete. Ezzel az érvvel csak az a baj, hogy a kritikus megfeledkezett egy apróságról: a terhesség megszüntetése 1919. október végén történik, a gyilkosság a rá következő májusban, jó hét hónappal később.¹⁰ 

Ami mindennél kézenfekvőbb, ám amit a legtöbb kritikus a szexualitással szemben táplált előítélete miatt képtelen meglátni, az az összefüggés a gyilkosság és Annának Jancsival való rövid s valóban tragikusnak mondható viszonya között. Kivételt képez Sőtér István, aki a következőképpen fogalmaz: „Világos, hogy Anna azért követ el gyilkosságot, mert egész érzelmi életét el kell fojtania, mégpedig leginkább a gyilkosságot megelőző estélyen, melyen Jancsi is megjelent.”¹¹ Eltekintve a megállapítás túlzott  biztonságától (a regényben Annával kapcsolatban igen kevés „világos” dolog van), Sőtér helyesen érez rá, hogy a gyilkosságban a társadalmi igazságtételnél „nagyobb a szerepe Patikárius Jancsinak, a magzatelhajtásnak s annak a szerelemnek, mely Anna érzelem nélküli életébe elemi erővel törhetett be a lány egyetlen érzelmeként”.¹² Az érvelést lefokozza Sőtér általánosítása, amely szerint „az érzelmekben szegény lélek bármilyen érzelmeket makacsabbul tart meg, mint a szerencsésebb alkatúak”.¹³ Az összefüggés fontossága ideiglenesen felvillan még a tárgyalás előtt, amikor a vizsgálóbíró egymás után kihallgatja a Vizy-ház lakóit, így a személyzetet is. Druma ügyvéd cselédje, Stefi azt vallja, hogy ő a gyilkosság előtt két héttel véletlenül találkozott Annával a Márvány utcában, a lány „egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott”.¹⁴ Anna nem tudja megmondani, mit keresett arrafelé. A vizsgálóbíró idézést küldet Jancsi bécsi címére, de az ottani rendőrség jelentése szerint az illető már ismeretlen helyre távozott. „Mindez nem tetszett fontosnak”, mondja Kosztolányi elbeszélője, „tekintve, hogy Patikárius János több mint fél éve nem lakott Budapesten”.¹⁵ Szinte minden kritikus átsiklik ezen a jelentéktelennek látszó epizódon, egyedül Veres András jegyzi meg, hogy a rendőrségi vizsgálat alatt ugyan sok tanút hallgatnak ki, „de a legfontosabbat, Patikárius Jánost el sem érik”.¹⁶ A kritikusnak igaza van, csak éppen nem említi, hogy Jancsi úrfi miért lenne a legfontosabb tanú; márpedig erre a kérdésre csakis az Anna–Jancsi viszony valóságos mibenlétének ismeretében lehet válaszolni. Perdöntő textuális bizonyítékok hiányában is megkockáztatható az a feltevés, amelyet a regény nyelvezete, a szóképek és a dialógusok alátámasztanak, hogy Annával valami nagyszerű és egyben végzetes történik az alatt a három nap alatt, amíg Anna gazdái távollétében Jancsi úrfi szeretőjének hiheti magát. Ez a háromnapos, szinte mesébe illő királylányság, egy későbbi epizóddal párosulva, nemcsak befolyásolja a lány már meglevő pszichikai apparátusát, hanem lényegileg, noha kórosan, újjáteremti azt. A gyilkosságot aztán az önmaga ellentétes, irreális azonosságával megkettőződött tudatú Anna hajtja majd végre.

A kritikusok farkasvaksága sehol sem mutatkozik meg nyilvánvalóbban, mint éppen e rövid viszony megítélésében. Szinte egyöntetűen állítják azt, ami számukra magától értetődő, vagyis hogy Jancsi csábította el az ártatlan Annát. A szövegből kiolvasható tények azonban mást mutatnak; s jóllehet a gyilkosság okát valóban balladai homállyal vonja be az író, az elcsábítás leírásánál aligha lehetne egyértelműbb. Az elbeszélő Jancsit léha, piperkőc, fennhéjázó és felületes fiatalemberként mutatja be, aki Elekessel együtt Vizy kollégája, Tatár tanácsnok lányai körül legyeskedik, de szigorúan betartva a kötelező társasági illemszabályokat. Jancsi „imádottja” Ilonka, „vidám, kedves lány”, s az író kettejük viszonyát így jeleníti meg: „Ez a szerelem mindössze abból állott, hogy Jancsi, mikor a szobájukba lépett, először rátekintett, valamivel hosszabban fogott vele kezet, s a zongorára könyökölve megkérte, hogy játsszék egy magyar nótát. Virágokat küldözgetett neki.”¹⁷ Valószínű, hogy a már huszonegyedik évét betöltött Jancsi ezt a kamaszos széptevést kevésnek találja, valami igazi viszonyra vágyik, s már csak a fizikai közelség miatt is elkerülhetetlen, hogy az első napok hivatalos érintkezése után felfigyel Annára mint nőre. Egy délután meglátja Annát vasalás közben, amint a lány kissé szétvetett combokkal, testéhez tapadt ruhában dolgozik az előszobában. Ez az emlékkép különös erővel tör Jancsira rögtön Vizyék elutazása után; „magának is érthetetlenül” az az elhatározás születik meg benne, hogy „nem tér vissza a bankba, hanem hazamegy, és ott azonnal lekapja tíz körméről Annát”.¹⁸ Otthon azonban semmiféle módon nem képes Annát megközelíteni, sőt olyan elfogódottan, ügyetlenül viselkedik, hogy önnön sutasága őt magát is haragra gerjeszti:

„Ebéd után kétségbeesetten, tehetetlen dühvel feküdt le a hencserre, két tenyerével eltakarta arcát, átkozta bambaságát. Nem tudott beszélni a nőkkel, főképpen akkor nem, amikor akart. Ilyenkor vagy olyan burkolt volt, hogy egyáltalán nem értették, vagy oly otromba, hogy megsértődtek, és ő fülig pirult ügyetlenségén. Többnyire csak viccelt velük. Tatár Ilonkával meg a többiekkel ez csak ment valahogy, Annával azonban nem tudott mit kezdeni.”¹⁹ 

Még Anna fogyatékosságai is érzéki kívánsággal, izgalommal töltik el, mivel vágyait s annak célpontját eleve alantasnak, szennyesnek, tiltottnak, idegennek, másnak képzeli el. Jancsinak a nők körüli járatlanságát éppen látszólagos jártasságának ironikus leleplezésével éri el az elbeszélő, mint pl. amikor Jancsi ekként biztatja önmagát:

„Most itt az alkalom. Egy viccet, egy egészen közönséges viccet, valami falrengető, vastag disznóságot, s elröhögi magát, megszédül, azonnal a hátára esik. A cselédeket ilyesmivel szokás fogni. Hopp Sári sarokra… Ráugrani, fölemelni a szoknyáját. Mi történhetik? Legföllebb a kezemre üt. Nagy eset. Egyébként se szűz. Látszik rajta. Kicsi a melle és lóg. Az ilyenek jófélék. Elekes mondja. De azért jó kis ringyó lehet. Édes kis szotyka. Afféle parasztszajha.”²⁰ 

Ebben a különleges lelki durvaságról tanúskodó belső monológban az „Elekes mondja” kitétel az árulkodó, mert ezzel az elbeszélő mintha arra utalna, hogy Jancsi piszkos fantáziáját nem örökölte, hanem annak életre hívója, neki magának mentora a nála két évvel idősebb, „dörzsöltebb” cimbora. Meglehet, hogy Elekes tapasztalt és sikeres nőcsábász (Jancsi mindenesetre annak hiszi), ám nincs kizárva, hogy ő is másoktól hallott mesékkel traktálja a szexuális élményre mohón vágyakozó Jancsit. Jancsi Elekestől tanulja el, hogy egy cseléddel szemben nem kötelezőek sem az úri társaságban, sem a mulatókban érvényes illemszabályok, s példaképe meséitől felbátorodva képzeli a kis cselédet teljesen kiszolgáltatott, olcsó és ócska prédának. Amikor a lány körüli egész napi sündörgése kudarccal végződik, szintén Elekest okolja: „Elekes nyilván hazudott”, dohog magában, „mikor azt mondta, hogy a cselédekkel a legkönnyebb. Ezekkel talán a legnehezebb.”²¹ 

Jancsi végül is nekidurálja magát, s éjszaka kimerészkedik Annához a konyhába. Bekérezkedik az ágyba, ahol azonban meglepetésszerűen Annát nem mint „parasztszajhát” kezdi ostromolni, hanem ellenkezőleg: amikor Anna engedékenynek vagy legalábbis semlegesnek mutatkozik, és nem utasítja vissza bátortalan ölelését, perceken belül szerelmet vall neki. „Csak hallgasson, drágám”, mondja neki könyörögve. „Nem bántom. Esküszöm. Olyan szép. Szeretem. Csak magát. Téged – suttogta titkosan a fülébe… Téged, téged. Mondd: te. Mondd te is: te.”²² A tulajdonképpeni csábítási jelenet ekkor kezdődik, amelyet fontossága miatt teljes egészében idézek:

„Vallatta őt, hogy volt-e már szeretője és kicsoda, mit tud, mit nem tud. Anna kurta, kétértelmű válaszokat adott, aztán nem is felelt. Talán most sértődött meg azon, hogy az előbb csöndre intette?

Jancsi ebből azt értette el, hogy már mindenkinek odaadta magát, és az utolsók utolsója. Annál jobb, gondolta. És ostromolni kezdte összevissza: hízelgett, erőszakoskodott.

Anna könnyűszerrel verte vissza ügyetlen ostromait. Majd amikor át próbálta kapni a derekát, úgy hátralökte, hogy az ágy belenyekkent.

– Nem – szólt keményen.

– De miért?

– Azért. Nem szabad.

– Ide figyeljen…

– Tessék már hagyni engem. Menjen az úri kisasszonyokhoz. Maradhasson.

Nini, nem is úrfizta. Úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az ágyban.

Jancsi a fejét belefúrta a tarka párnába, rágta a ciháját, arca összemaszatolódott a nyáltól és könnytől. Hallani lehetett keserves zihálását.

Hasrafeküdt.”²³

Olyan kétségtelen Jancsi teljes veresége, hogy a pofonnak is beillő „Maradhasson” után alig maradna már lehetőség számára, mint visszakotródni a saját ágyába. Ehelyett váratlan dolog történik:

„Akkor azonban hirtelenül egy kar kulcsolódott a nyakára, magához szorította, oly erősen, hogy szinte fájt. Nem kapott lélegzetet. Lassan merült el a gyönyörűségbe, hagyta, hogy belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba, és megfulladjon lenn, a mélyén, mint egy kád cukrozott tejben.

Rettenetesen erős volt ez a kis parasztlány, és még soványabb, mint gondolta. Ahogy ölelte, testén nem érzett semmi húst, csak inat és izmot, a csontokat, a csontváz finom körvonalait s a medencecsontot, egészen az olvasztótégelyt, a teremtés titokzatos kráterét.

Többször meghaltak ezekben az ölelkezésekben és újra-újra föltámadtak.”²⁴

Szinte alig hihető, hogy ezt a jelenetet véve alapul (más alap ugyanis a regényben nincsen) Kosztolányi feleségétől kezdve (akitől különben a gyilkos cselédlány történetének ötlete származik) a legszemfülesebb kritikusig mindenki egyöntetűen Anna elcsábításáról ír. Hogy szűz volt-e Anna vagy sem, nem lehet minden kétséget kizáróan eldönteni, mivel a lány szüzességét az író ugyancsak balladai homállyal vonja be, s túlságosan szűkszavú, sőt szinte szándékosan megtévesztő, amikor Annának Jancsi első próbálkozásaira tett reakcióját rögzíti: Jancsi „[b]al karját a lány mellére tette. Anna hagyta. Őt most valami kezdődő, kellemes melegség járta át: a szerelem. Tudta, hogy ölelik. Lenn a faluban a legények nemegyszer ölelték, fogdosták a mellét tréfaságból.”²⁵ Még korábban, amikor Jancsi helyet kér mellette az ágyban, az elbeszélő szintén hiányosan regisztrálja a lány gondolatait: „Anna csak ült az ágyban (…) Nem egészen értette a helyzetet. Azt már hallotta, hogy az urak kijárnak a cselédekhez, meg hogy a cseléd szeretője is a gazdájának, és egyiknek-másiknak gyereke is született tőle. Kajáron volt egy ilyen lány, az szégyenbe esett egy pesti ügyvédtől. Tudta ezt és sok mást is, amit a lányok beszéltek. Ellenben hogy az ilyesmi csak így esik meg, mint most, az valami együgyű csodálkozással töltötte el.”²⁶ Kérdés, miként egyeztethető össze ez az együgyű csodálkozás azzal a határozott mozdulattal, amellyel Anna a lihegő, tehetetlenül síró és hason fekvő úrfit magához szorítja sőt feltehetőleg maga fölé vonja. De még ha eldöntetlenül hagyjuk is Anna szüzességét, az elbeszélő nem hagy semmiféle kétséget afelől, hogy az elejétől fogva Anna kezében van a gyeplő, hogy tulajdonképpen az ő kezdeményezése révén került Jancsi annak az áhított női testrésznek a közelébe, amit az író kötelező eufemizmussal a teremtés titokzatos kráterének nevez – tehát hogy Jancsi szüzességét Anna veszi el, és nem fordítva.

A fordított elcsábítási jelenetben figyelemre méltó módon a hagyományos férfi–nő szerepek megcserélődnek: nem Anna sír, hanem Jancsi; nem Jancsi „kapja le a tíz körméről” Annát, hanem Anna ragadja őt nyakon; s nem ő az, aki a lányt fölényes, férfias erővel beleviszi a gyönyörűségbe, hanem ő a passzív résztvevője a szerelmi aktusnak, ő hagyja, hogy „belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba”. Anna nemcsak akaratilag, hanem fizikailag is erősebb Jancsinál („rettenetesen erős volt ez a kis parasztlány”, konstatálja Jancsival együtt az elbeszélő), s nem lehet kétség tárgya, hogy ha Anna nem akarná, Jancsi minden próbálkozása eredménytelen maradna. A kemény rendreutasítás után Jancsinak azt is tudomásul kell vennie, hogy a lány nem is úrfizza már, hogy „úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az ágyban”. Valóban, kettejük közül Anna viselkedik úgy, mint egy liliomtipró úr, s az író Jancsinak utalja ki az elcsábított szegény, gyenge szűzlányka szerepét.

A többszörös szexuális egyesülés után az író minden lehetséges félremagyarázást előzetesen eloszlatva bizalmába avatja az olvasót arra vonatkozóan, hogy Jancsi úrfinak Anna vette el a szüzességét; amikor Jancsi hajnaltájt visszasomfordált szobájába, mint olvashatjuk:

„Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve arról, hogy az ő esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ilyen bűnt. De azért tetszett neki és vállalta.”²⁷ 

Sajnálatos módon az író csak Jancsi lelkivilágát illetően ilyen eminensen közlékeny; arról, hogy mi ment végbe Annában a szeretkezés alatt, semmit sem tudunk meg.

Egyet-mást azonban megtudunk. Nemcsak azt, hogy ebben a regényben minden kötelező eufémizmuson és költőies képiségen átüt az elbeszélésmód elemi szexuális érdekeltsége (ui. tagadhatatlan, hogy Kosztolányi gyakran epikai megoldások helyett líraiakat vesz igénybe), hanem azt is, hogy mennyire meghatározó módon befolyásolja a test és a testi szerelem, a szexualitás a megjelenített alakok alapvető azonosságát s azon túl emberközti viszonylatait. Az író képes utalása arra a tényre, hogy az ágyban Anna lesz az úr, szó szerint is értelmezhető, tehát hogy a szexuális szinten végbement szerepváltozás magával hozza a társadalmi szerepek legalább is ideig-óráig tartó felcserélődését is. A nemi cserét az író olyannyira nyilvánvalóvá teszi, hogy amikor Jancsi farsangkor álarcosbálba menet beállít nagynénjéhez, Vizyné először fel sem ismeri: Jancsi ugyanis estélyi ruhás nőnek van öltözve (146–147). Ez a tény fontos lehet Jancsi ambivalens szexualitása, valamint sorsának további alakulása végett (legutoljára azt tudjuk meg felőle, hogy parkett-táncos lett Varsóban, tehát egyfajta selyemfiú, aki független nők szexuális vágyait hivatásszerűen kiszolgálja!). Mindennél azonban jóval lényegesebb az a szexualitásról szóló lecke, amit Kosztolányi ad az olvasónak. Jancsi látszólag férfiatlan viselkedése ugyanis pozitívan is értelmezhető, mert rajta keresztül az író azt mutatja fel, hogy a tiszta szexuális hév, a szenvedély hatása olyan hatalmas és elemi horderejű, hogy képes a férfi tudatába a külvilág, pontosabban a más férfiak által kitalált sztereotípiák, a nőt tárgyként kezelő s a szexualitást is lealjasító hamis képzetek s az azokat létesítő patriarkális ideológia megkérdőjelezésére, sőt lerombolására. Mint láthattuk, Jancsi nem mint feldöntendő liszteszsákhoz közeledik Annához, s jóllehet visszataszító, otromba nyelven hergeli magát az erőszakosság felé, mégis akkor, amikor ott van Anna testközelében, egyszerűen nem is próbál erőszakoskodni: inkább sír és a párnát harapdálja komikus-keserves kínlódásában, de képtelen Annára kezet emelni. Innét nézve passzív viselkedése nem is mondható férfiatlannak; inkább arról van szó, hogy a férfiközpontú kultúrában a nő elnyomását álcázó lovagiasságot és nőtiszteletet a vágyott nő jelenlétében, s talán az ő közelsége által megihletve, Jancsi szó szerint veszi és alkalmazza, s ennek révén szakít a hagyományosan-megszokottan „férfias”, mai szóval mondhatnánk szexista viselkedésmóddal. Nem ő „teszi magáévá” a nőt, s nem a nő „adja oda” magát neki, ahogyan az meg van írva a férfiuralom íratlan illemkódexében, hanem éppen megfordítva; de a nagyszerű éppen az, hogy ezek után egymásra találtan, felszabadultan, mint egyenlő partnerek élvezkedhetnek a nemiség gyönyöreiben. Ezt Kosztolányi költőien, ám félreérthetetlenül érzékelteti: „Többször meghaltak ezekben az ölelkezésekben és újra-újra föltámadtak”, ahol a „meghalás” a petite mort-ra, azaz az orgazmusra utal, az „újra-újra föltámadás” pedig a többszörös szeretkezésre; s a meghalás-feltámadás keresztény konnotációi sem blaszfémiaként értendők: a szexuális szerelem felmagasztalását, szentségét hivatottak szolgálni.

Lélektanilag az is pontos, ahogy az író rögzíti Jancsi posztkoitális gondolatait. Az első exultáció – a férfivá válás tomboló boldogsága, az aktus „förtelmes” gyönyörűsége – nyomában azonnal megjelenik a szexuális mámorban „elfelejtett” környezet, a domináns világnézet megkövetelte magatartás:

„Jancsi elröhögte magát. Most értette, mért fázott annyira a lányoktól, s mért volt boldog, mikor a lovagi szolgálatok után egyedül, fütyörészve rohanhatott haza. […]

Az ébrenlét és álom világosságában még csodálkozott valamin. Azon, hogy csak ennyi az egész, s az emberi élet legfontosabb dolga, melyet a felnőttek oly gondosan titkolnak a gyermekek elől, ennyire gyermekes, ennyire játékos és bohókás.

Bólintgatott, s a száján – gondolatainak másául – egy fényes és ocsmány mosoly tetszett föl.”²⁸

Az író a szexuális egyesülés szépségét lebecsülő és megcsúfoló röhögés, az ocsmány mosoly említésével egyrészt mintha azt sugallná, hogy az olyan eleve elrontott, illetve könnyen elrontható figurák esetében, mint Jancsi, a férfisoviniszta ideológia által diktált merev szerepformákat csak ideiglenesen tudja feloldani a nővel való egyesülés csodája, másrészt viszont mintha azt is éreztetné, hogy utólagosan az egyesülés monumentalitását le kell fokozni, meg kell fosztani szinte emberfölötti boldogságérzetétől, vissza kell állítani a világ dolgai közé, máskülönben a világ nem fogadható el többé. A csoda, a szexualitás csodája azonban olyan lenyűgöző, jelzi Kosztolányi, hogy az Annával töltött szerelmes napok, Anna testi-lelki közelsége újra és újra letörlik Jancsi szájáról az odakívánkozó ocsmány mosolyt, mintegy jelezvén, hogy a szexuális szerelem bemocskolása eltanult, a társadalom kényszerítette hamis reakció. Olykor el-eltűnik a kettejük közti társadalmi különbség, amikor pl. hosszú ideig csak nézik egymást: „Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek, kutattak valamit, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni” (117), ahol az egymásban-elveszést Kosztolányi ismét nyomatékosan a misztikus-vallásos érzülettel rokonítja. A tiszta szenvedélyt azonban lassanként átszövi egyfajta perverz élvezkedés: Jancsi kéjesen borzong attól a gondolattól, hogy amikor megcsókolja Anna száját, „csak” egy cselédszájat csókol, vagy amikor a fejkendőben takarító lányt az operettprimadonna, a szubrett, a „szobacicus” szerepkörével ruházza fel. Amikor aztán az utolsó estén felhívja magához Elekest, és barátjának eldicsekszik hódításával, Anna helyébe egy kitalált színésznőt hazudik. Éjjel már ki sem megy a konyhába, sőt Anna jelenlétét elviselhetetlennek tartja, hozzá fűződő emlékei szégyennel töltik el. „Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet. Majd, hogy nagybátyja és nagynénje hazaérkezett, s helyreállt a régi rend, rá se tudott többé tekinteni… Menekült tőle.”²⁹. A „mióta Elekes” ez esetben is figyelmeztető elszólás: mivel Jancsi nem rendelkezik sem jellem adta, sem egy, a megszokottól eltérő elveket hirdető példakép inspirálta ellenálló képességgel, a „régi rend” újfent magának követeli. Nem kétséges, hogy az abba való visszailleszkedés kedvéért kell megtagadnia szerelmének három mágikus napját, hogy ezáltal önmaga magasabb, szebb, tisztább férfiasságát, szerelmes-emberi azonosságát is örökre eltemesse.

Jancsi éducation sentimentale-jával ellentétben az Annát ért szerelmi és szexuális élménysor természete nem rajzolható ki még ilyen hozzávetőleges bizonyossággal sem, mivel lelkivilágába alig kapunk mély és egyértelműnek mondható bepillantást. Anna nem mérlegeli a vele történteket, hanem látszólag egykedvűen fogadja Jancsi elhidegülését, s a terhességmegszakítás krízise után úgy tűnik, élete visszaterelődik a régi mederbe. Arra, hogy mégsem volt olyan az a meder, mint annak előtte, csupán a későbbi váratlan s megrendítő eseményből lehet következtetni, s csak néhány kevés, majdnem teljesen elmosódott nyom vezet az októberi szerelemtől a gyilkosságig. Legtöbb kritikus a gyilkosságért az Annát ért lealázó, embertelen bánásmódot teszi felelőssé, érvül felhozva Annának s általában a cselédnek géppé degradálását. Ezt érzi Anna egyre kibírhatatlanabbnak, s végül is ezért áll rettenetes bosszút. A regény is él a gép-hasonlattal, amikor Vizyék teadélutánján a vendégek szinte megilletődve nézik a kiszolgáló Annát: „Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri gyorsasággal. Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép.”³⁰ A tárgyaláson Moviszter doktor szintén ugyanezt hozza fel, a gyilkosság lehetséges magyarázataként: „Az az érzésem”, mondja az elnöknek, „hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle.”³¹ Arról már kevesebb kritikusi szó esik, hogy sehol sincs a regényben semmiféle bizonyíték arra vonatkozólag, miként tudatosulhatott Annában, akár a tudattalanba elraktározva is, önnön elgépiesítése, s hogy ez ellen gyilkossággal kell reagálnia. Talán van valami igazság a tárgyalást vezető bíró megállapításában, hogy bármilyen rosszul bántak is Annával gazdái, „azért nem kellett volna elkövetni ezt a szörnyűséges bűnt”.³² A bűntettből visszanézve azonban több oldalról megerősíthető a gyilkosságnak a szerelmi együttlétben való eredeztetése. E hipotézis szerint míg Jancsinak biztosítva vannak a szexuális szerelmet „normalizáló” társadalmi-kulturális keretek, Anna számára a háromnapos mesevilágból nincs visszatérés a „régi rendbe”. Önmaga elgépiesítésének ténye csakis azáltal aktivizálódhatott Annában, hogy találkozott azzal az ún. ellen-valóságképpel, önmaga másféle, addig nem tapasztalt personájával, amelyről neki a szerelemig fogalma sem lehetett, hiszen addig a számára felmérhetetlen eseményig nem történt vele semmi olyasmi, amely megingatta volna cseléd, azaz gép mivoltának egységes, zárt világát. A korabeli úr–cseléd ethosz pontosan előírta, hogy a cselédet mind a cseléd, mind a társadalmi rend jól felfogott érdekében nem szabad emberszámba venni. Amire Kosztolányi csak áttételesen utal, az egy másik korabeli társadalmi regényben, Harsány Zsolt Magdolnájában mint a fennálló rend egyik alapszabálya nyíltan kimondatik. Amikor a regény címszereplője, Meszlényi Magdolna báróné érdeklődni kezd az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó Kelen Jenő iránt, esténként etikettből gyorstanfolyamot ad neki. „Amit meg lehet enni villával”, oktatja a férfit, „ahhoz nem használunk kést. A kínálást a háziasszonynak megköszönjük, a személyzetnek soha. A személyzet gépnek számít, a géphez pedig nem beszélünk. Ez nem lenézése, hanem megbecsülése az alkalmazottnak, mert ha szólunk hozzá, azzal kimutatjuk, hogy ő nem gép, hanem a társaságból kizárt ember.”³³ Anna tragédiája éppen ott keresendő, hogy a háromnapos szerelem nemcsak megsérti, hanem darabokra tépi ezt a hallgatólagos társadalmi szerződést, s ennek következményeként rádöbben – s ez a döbbenet valahol elraktározódik tudata mélyén – arra a legveszélyesebb tudásra, hogy ő nem gép, hanem az igazán élő emberek társaságából kizárt ember. Ezt a tudást, mondhatjuk a regénynek jelentésteremtő központi epizódjai ismeretében, kizárólag a társadalmi, sőt nemi különbségeket nivelláló szexuális szerelem felszabadító ereje adhatja meg egy egyénnek, talán kivált éppen annak, aki saját egyéni mivoltának nem volt, mert nem lehetett tudatában. Ha Balassa Péternek valamelyest igaza van, hogy a regényben Anna az „egyedül autentikus ember”³⁴, akkor autenticitását nem valamiféle heideggeri öntudatosulás révén, hanem csakis a Jancsival eltöltött szerelmi és szexuális együttlét útján szerezhette meg, mivel bármiféle azt megelőző autenticitásról beszélni értelmetlen. S ha Kiss Ferenc is helyesen tapint rá, hogy Anna „animális némasága mögött valami különös szuverenitás rejlik”³⁵, akkor az csak úgy képzelhető el, hogy őt a régi cseléd mivoltából kiforgató szerelem avatta szuverén személyiséggé. S tegyük hozzá, egyszersmind nővé is, ui. ha Kodolányi János a férfi-ideológia szemszögéből kiindulva sematikusan is értelmezi Anna nőségét, tehát hogy ő „a természetnek az a primér alakja, amely sokkal közelebb áll az ösztönélet káoszához”³⁶, ez az ösztönszerű primérség, elsőbbség, többet-tudás a szexuális aktus alatt kel életre s szabadítja fel mind önmagát, mind Jancsit is, noha az utóbbit csak ideiglenesen, az azt más módon fenyegető elgépiesedéstől.

Anna önmaga emberré-nővé eszmélésének lényeges tartozéka tehát az a tény, hogy szalmaláng-szerelmétől hevítve Jancsi valódi lovagias gyengédséggel veszi körül őt, s valami olyan finomsággal, kedvességgel halmozza el, amit Anna soha azelőtt nem tapasztalhatott, amikor a falubeli legények, akár tréfából, akár komolyan, összefogdosták-tapogatták, vagy talán többet is csináltak vele. Jancsi például azzal is sokkolja Annát, hogy a kezét akarja megfogni. Piszkos, szabadkozik Anna, de Jancsi azért is elragadja.

„Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hivatásánál fogva minden undokságot megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szorongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlanul édes és mézes. Majd az ujjait egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit tegyen azzal, akit szeret.”³⁷ 

Anna csak akkor lázad fel, amikor Jancsi szájába veszi a kezét, ettől a lány vérvörös lesz, és kifut a konyhába. „Anna ezt már nem értette”, szól az elbeszélő kommentárja, a szeretkezés természetes ténye mellett ezt a lány (helyesebben asszony) már „hókuszpókusz”-nak tartja, de hogy miként rögzítődik ez tudatában, csak sejteni lehet. Mint ahogy azt is, hogy Anna lelkivilágát milyen módon befolyásolja az az addig elképzelhetetlen világ, amit Jancsi széptevési buzgalmában előtte felvillantott:

„Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, amikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és a kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy este majd kocsit fogad, kihajtanak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, az ő menyasszonya, s később elviszi Amerikába is, magas sarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint amilyen a színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva.”³⁸ 

Jóllehet Anna válasza erre a feltehetőleg szerelmes regényekből kimásolt, fantasztikus és mindenképpen felelőtlen áradozásra az, hogy „vonogatta vállát, kinevette”, nyom nélkül ez az elbeszélő által különös gonddal részletezett mesebeli világ aligha múlhatott el. Hiába zökken vissza látszólag minden a régi kerékvágásba, Anna nem tud napirendre térni afölött, hogy Jancsi egyszerűen faképnél hagyja. Amikor Jancsi még Vizyéknél lakik, s lumpolásaiból hajnaltájt hazavetődik, hiába lépked harisnyában, Anna ezt mind éberen hallja: „Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És nappal is folyton várta. Várta őt és várt valamit. Talán azt, hogy egyszer majd egy nyájas szót szól hozzá, vagy rámosolyog, vagy legalább kér tőle ezt-azt. Jancsi nem szólt semmit. Komor volt és sietett.”³⁹ Anna ezt a viselkedést úgy értelmezi, hogy Jancsi haragszik rá, s ez a tévhite csak akkor oszlik el, amikor elköltözésekor Jancsi egy százkoronást nyom kezébe meg egy zacskó sült gesztenyét. Ezt a nevetséges kis ajándékot aztán Anna az utolsó pillanatig őrzi, mint egy ereklyét.

Az Édes Annából levonandó egyik fontos tanulság tehát az, hogy a szexuális szerelem tudat- és identitásváltoztató, illetve szuverén emberré alakító-teremtő interszubjektív folyamat, s hogy a hatására gépből emberré lett embertől nem lehet elvárni többé, hogy engedelmesen visszaváltozzék géppé. Az viszont megtörténhet, hogy az olyan egyénben, mint Anna, az addigi öntudatlan, gépies lelki egyensúly megbillen, s egyfajta tudatzavar, sőt tudathasadás lép fel. A Jancsi ígérgetéseivel tetézett szerelmi viszony Anna hasadófélben levő vagy hasadt pszichéjét úgy befolyásolta, hogy már a kéményseprő udvarlása, a vele való házasság is visszatetsző képtelenségnek tűnhetett, s jóllehet Vizynét önös érdekek vezetik, amikor Annát a házasságról le akarja beszélni, mégis, akárha Anna artikulálatlan gondolatait, érzéseit foglalná szavakba, amikor azt mondja a lánynak: „Ismerem ezt a fajtát… Fűt-fát ígérnek, aztán otthagyják?… Annyit se keresnek, hogy el tudják tartani… Miből élnek…? Hol laknak…? Maga bemenne abba a piszkos kis lyukba, megpenészedni…? Ezek csak cselédet akarnak, ingyen cselédet, aki mos rájuk… még bért se fizetnek… egy jóbolondot… nem feleséget.”⁴⁰ Vizynének ugyan sikerül a lányt így rávenni a maradásra, de Anna csakis látszólag törődhetik bele a régi rend visszaállásába; ő maga már nem a régi. Nemcsak Jancsi volt lakása körüli leskelődése mutatja ezt, amit Stefi bizonyít a tárgyaláson, hanem a gyilkosságot megelőző estély egyetlen lényeges mozzanata szintén Jancsival van kapcsolatban:

„Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az előszobába szorultak. Jancsi is kilebegett Moviszternéval. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, körbe-körbe.

Egyszer, mikor a fürdőszobához értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva.

Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.”⁴¹ 

Az az álombeli világ, amit Jancsi nyelvileg varázsolt Anna köré, az estély alatt megjelenik a valóságban, de abban egy cselédlánynak nincs keresnivalója. Amikor aztán éjjel Anna odaül a már alvó Vizyné ágyszélére, egyik kezével megfogva úrnője kezét, másik kezében a konyhakést szorongatva, legalábbis valószínű, hogy a gyilkosságot az az Anna követi el, aki már nem azonos a régi mintacseléddel. Ez az Anna tudattalanul tudja, hogy az elveszett paradicsom kapuja örökké zárva van előtte; ám éppen e tudás által válik a cselédsorba soha visszatérni nem képes új valakivé, egy ki- és beszámíthatatlan személlyé. Anna a paradicsomból való kitiltásáért úrnőjét tartja felelősnek, aki a lány eltorzult logikája értelmében mint valami igazságtalan hatalom (Angéla = angyal) állt útjába mind igazi emberré válásának, mind visszagépiesülésének. A mellbe szúrt Vizyné Annához intézett utolsó szava – „Őrült” – tehát nagyon is pontosan meghatározza Anna elméjének állapotát. Ez a megjelölés egyben annak a társadalomnak az ítélete is az új Anna felett, amely őt sem megérteni, sem befogadni nem tudja.

Ezen a ponton mutatkozik meg Kosztolányi társadalombírálatának mélysége, amely nem elégszik meg felszínes politikai megoldásokkal (ezen utóbbiaknak a kommün alatt és után ő maga is résztvevője, illetve áldozata volt), hanem az emberi kapcsolatok elsorvadását, a férfi–nő viszony nyomorúságát a szexuális szerelem megcsúfolásában, a gépből emberré lett nő kiúttalanságában látja és láttatja. Nem arról van végül is szó, hogy a férfiközpontú ideológia zsarnoksága alatt maga a férfi nem lenne szenvedő alany, de mint Jancsi és más regényalakok példája mutatja, az eszmerendszer társadalmi struktúrái a férfinak bizonyos esetekben lehetővé teszik a szexuális szerelem traumájának „kiheverését”, mivel ember-férfiúi autenticitásának és szuverenitásának feladásáért kap valami kárpótlást, valamelyes, akármilyen elenyésző részesedést a hatalomból. A regényhősnők többségének viszont nincs megadva semmiféle társadalom biztosította lehetőség – még ha volna is bennük egyfajta cinikus haszonelvűség –, hogy a megcsalatás törését adekvát módon kompenzálhassák. S itt a kis cselédlány nem mondható különleges áldozatnak, ugyanis tragédiájában, ha más-más módon is, mint ezt számos korabeli regény bizonyítja, szükségszerűen osztoznak arisztokrata és  felső középosztálybeli nővérei is, akik hozzá hasonlóan a szexuális szerelem édenében találták meg emberi-női azonosságuk s így létük valódi értelmét, hogy aztán onnét ők is éppoly kegyetlenül kiűzessenek.⁴²

¹ Lásd Kemenes Géfin László: Miért nincs magyar Lady Chatterley’s Lover? Arkánum, 1996/12. 64–81.
² Lásd Jolanta Jastrzębska: A szexualitás idiolektusa Móricz Zsigmond regényeiben. In: A szexualitás nyelve a magyar irodalomban. Az 1995-ös Csokonai Vitéz Mihály Tanulmányi Napok anyaga. Hévíz, 1996. 79–92.
³ Az apa autoritását implicite alátámasztó kritika természetesen negatív beállításban tünteti fel a máskülönben szerencsétlen vagy inkább tragikomikus Novák Antal szexuális szabadságot áhító leányát. Rónay György pl. a „hisztérikus, céda” jelzőkkel látja el Hildát, aki „ereiben elhalt anyja könnyű cérével, apja háta mögött gyanús és romlott diákszerelmeket sző”. A regény és az élet. Bevezetés a 19–20. századi magyar regényirodalomba. 2. kiadás. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 462.
⁴ E tanulmány Kosztolányi regényének a Matura-sorozatban megjelent, az eredeti, teljes szöveget reprodukáló kiadását veszi alapul (szerk. Veres András, Ikon Kiadó. Budapest, 1992).
⁵ Nemeskürty István: Deák, írj magyar éneket. A magyar irodalom története 1945-ig. Gondolat Kiadó. Budapest, 1985. II. 823.
⁶ Németh László: Kosztolányi Dezső. Két nemzedék. Magvető Kiadó. Budapest, 1970. 119. A tanulmány eredetileg a Tanúban jelent meg, 1933-ban.
⁷ Szerb Antal: A magyar irodalom története. Magvető Kiadó. Budapest, 1958. 508.
⁸ Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 273.
⁹ Szegedy-Maszák Mihály: Irodalom a gimnázium III. osztálya számára. Tankönyvkiadó. Budapest, 1982. 357.
¹⁰ Steven Tötösy de Zepetnek: An Analysis of Kosztolányi’s Anna Édes in Light of Neglected Medical Evidence. Neohelicon. 19, 2. 69–85. Tötösy „empirikus” bizonyítékai a fantázia világából valók, mert az a bizonyos alkaloida, amit ő Anna hallucinálása (és elvetélése) kiváltójának tart, egyrészt semmiképpen sem lappanghat a szervezetben hét hónapon át, másrészt semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy ez a szer a máskülönben még egy csirke nyakának elvágásától is irtózó Annát a valóban borzasztó májusi gyilkosság elkövetésére késztetné. Mindezen túl ez a magyarázat megfosztja a regényt mindattól a titokzatosságtól és rejtelemtől, amelynek mesteri felépítése a regény egyik fő esztétikai értéke, függetlenül attól, hogy ezáltal bizonyos olvasói elvárásokat kielégítetlenül hagy.
¹¹ Sőtér István: A rejtőző Kosztolányi. In: A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Szerk.: Mész Lászlóné. Tankönyvkiadó. Budapest, 1987. 13.
¹² I. m. 13.
¹³ I. m. 13. Anna „alkatáról”, annak a gyilkossághoz való viszonyáról Mezei József találgatása a következő: „Mi lehetett tettének oka? Senki sem tudja. Talán érzékeny volt, neurózisára, ideges, hisztérikus alkatára utal a szagok iránti rendkívüli undora, finom, magas, törékeny alakja, félelme, riadt, menekülésre kész némasága, konok hallgatása. […] Az ő világa a gyerekeké volt, sérülékeny, gátlásos, naiv.” MJ: A magyar regény. Magvető Kiadó. Budapest, 1973. 612–613. Ha ebben a felsorolásban van is tényszerű, sem egészében véve, sem egyes pontjait nézve nem meggyőző. Pszichoanalitikai szempontból pedig az érvelés hiányos, még akkor is, ha a minősítő „talán”-t figyelembe vesszük, ui. Mezei egy szóval sem tesz említést az Anna és Jancsi közti szexuális kapcsolatról.
¹⁴ Édes Anna. 178.
¹⁵ I. m. 178.
¹⁶ I. m. 10.
¹⁷ I. m. 103–104.
¹⁸ I. m. 107.
¹⁹ I. m. 108.
²⁰ I. m. 109.
²¹ I. m. 110.
²² I. m. 113.
²³ I. m. 114. az utolsó mondat („Hasrafeküdt”) kimaradt az Ikon-kiadásból, pedig érdekesen kétértelmű jelentést sugall: egyfelől Jancsi azért fekhet hasra, hogy a lány elől a visszautasítás ellenére is árulkodó erekcióját eltakarja, másfelől pedig mintha éppen az ágynyekkentő eltaszítás nyomán érthetően lelohadt férfiasságát próbálná palástolni.
²⁴ I. m. 113–114.
²⁵ I. m. 113.
²⁶ I. m. 111–112.
²⁷ I. m. 115.
²⁸ I. m. 115.
²⁹ I. m. 123.
³⁰ I. m. 79.
³¹ I. m. 186.
³² I. m. 186.
³³ Harsányi Zsolt: Magdolna. Singer és Wolfner kiadás. Budapest, 1939. III. 69.
³⁴ Balassa Péter: A látvány és a szavak. Magvető Kiadó. Budapest, 1987. 128.
³⁵ Kiss, i. m. 278.
³⁶ In: Édes Anna.
³⁷ Édes Anna. 117.
³⁸ I. m. 118.
³⁹ I. m. 124.
⁴⁰ I. m. 143.
⁴¹ I. m. 158–159.
⁴² Eklatáns példát maga az Édes Anna szolgáltat Vizyné szül. Patikárius Angéla alakjában. A regényíró körültekintő alaposságára vall, hogy Vizyné korántsem az a kétdimenziós figura, aminek a kritika beállítja. Kislánya halála után évekig súlyos klinikai depresszióban szenved, s az elbeszélő nem hagy kétséget afelől, hogy e csapás következményeként hidegül el férjétől, és szüntet meg minden szexuális kapcsolatot vele; inkább beletörődik abba a méltánytalan helyzetbe, hogy férje sorozatosan megcsalja. Kielégítetlen szexualitását már kórosnak mondható cselédmániájába szublimálja, s ha más módon is, ő szintén áldozata ugyanannak a társadalmi rendnek, mint Anna.