Gerzson Pál

Emlékezve, reménytelenül

Mennyi minden volt, amivel Fodor Andráshoz kötődtem! Dunántúliak vagyunk, balatoniak is, egy elsüllyedt világ neveltjei, hasonló ideálokkal és fogadkozásokkal. Különböző környezetben nőttünk fel, de minél több volt az eltérés, annál erősebben rajzolódott ki a hasonlóság. Nem vagyunk tipizálhatók, életünk kisebb-nagyobb mértékben magánfilozófiánk ellenőrzése alatt folyt, ebből következően aggályosan és a rutin ringató biztonsága nélkül. Nemzedéktársainkkal is hadilábon álltunk, egy részük belemerevedett ifjúsága álomképeibe, más részüket csélcsap életmódja távolította el tőlünk. Valójában predestináltan magányosak voltunk a magunk választotta életúton, önvédelmi készültségünkben veszélyeztetve, mégis készek minden közösségi szolgálatra, őszinte áldozatvállalással és sokszor a balekség kiuzsorázhatóságával.

De hogyan is érthető ez a közéletbe oldott magányosság? Nehéz hihető és világos magyarázatot találni. Valószínű, hogy a kollektív világnézet, a kollektív erkölcs, a kollektív bölcsesség hívői és követői, akikből valami azért hibádzott, és magabiztosságukhoz is olcsón jutottak, éppen magánéleti rendetlenségük és hétköznapi megalkuvásaik következtében támadt rossz lelkiismeretük megnyugtatására találtak rá egy megterhelhető szamárra, aki biztosan teljesíti az egyébként soha nem teljesíthető feladatot, akár követni is lehet félelem nélkül, bele lehet kapaszkodni a bajban, a hátára is lehet ülni, ha fárad a gerinc, vagy a láb nem akar sáros lenni, s aztán, ha az expedíció nem sikerül, szidni is lehet. Vagyis a kollektív lelkiállapot biztonságához kell még egy magánzó, egy pilótahal, egy révkalauz, akire átmenetileg – csak átmenetileg, de úgy mindig – rá lehet bízni a rakományt. Bratyizni sem kell vele, nem is való semmiféle társulásba. Legyen boldog, mondják, hogy jó ügyek részese. Hogy ő jó, feddhetetlen erkölcsű, tiszta lelkiismeretű, hogy érti az oly sokszor érthetetlen világot – ezt nem mondják.

Mégis úgy látom, hogy Fodor András sorsa a nagy alkotók determináltsága szerint alakult. Miközben társadalmi jelenségként emelték ki személyiségét, kevesen látták, hogy ő maga provokálta éppen ezt a legitimitását. Egy szolgálattevő ne legyen vagabund, ő pedig az volt, egy magyar költő legyen dühös a gyanús világra, de ő nem volt dühös, egy egyetemesen művelt szellem ne legyen röghöz kötött, ő pedig szent ártatlansággal az is tudott lenni. A véges világra rávetítette a maga véges értelmét, és a legtöbbet érte el, az eligazodás képességét. A jó és rossz, az igazság és hiúság ellentmondásaival együtt tudott élni, a valóság okos beosztottjaiként. Nem volt humanista, mert olyan csak egy közigazgatási rendelet lehet, vagy egy kutya, esetleg egy véglény. Ember volt, „egyedüli példány”, aki a homo homini lupus humanizmusában is becsületesen tudott közlekedni.

Tudta jól, hogy elemi ösztöneinek, akárcsak érzékszervei ítéleteinek a fonákja sem értékesebb, az akarat pedig csak arra jó, hogy értelme és szellemi szabad mozgása ne aberrálja képtelenségekkel. Egyébként akaratát kivételessé fejlesztette, éppen ezért. A valóságból, a befogadó nagy egész öleléséből azzal tudott kibontakozni, hogy megfogalmazta, és azért, hogy tovább utazhasson, alkalmas maradhasson újabb élmények felfogására.

A harmóniatannak, ha volna ilyen, ő lehetne a példatára.

Fodor Andrásban ennél még sokkal több is volt. De az magánterület; nehéz benne kutatni, nem is illendő. Az idő feloldódik az emberi lét határai között, az emlék, az élmény, a következtetés egyetlen öntvényként jelenik meg a műben, amit a vágy és az akarat együttesen formál esztétikus erejűvé. A társ-embert, az olvasót csak egy érdekli, a benne megjelenő valóság, ami legyen világos és hiánytalan. Ehhez igazodik minden kor alkotói műveltsége. Ahogy a középkor terjengésétől a trecento mentette meg az emberi haladást, felszabadítva a nagyszabású vita nuovát, a quattrocentót, hasonlóképpen a romantika elpangásában az Ady–Babits–Kosztolányi nemzedék nyitott teret az Illyés Gyula–József Attila–Kodolányi–Weöres Sándor megjelenésével kezdődő új lehetőségeknek, energiafelszabadító erőt adva az új valóság átéléséhez, ehhez a megismételhetetlen ballaszthoz, amit évtizedeink jelentettek Fodor András, Csoóri, Nagy László, Pilinszky, Juhász Ferenc nemzedékének. Ebben még javában benne élünk, nem a mi dolgunk a várható lapályra gondolnunk.

Furcsa, ahogy saját ifjúkori türelmetlenségünkbe belenövünk, akár rebellisként, akár társutasként, de törzskönyveződünk, és ezzel a hiúság ambíciója is kimúlik belőlünk.

Szerettem volna életem Fodor Andrással kapcsolatos ezernyi mozzanatából egy jellemző történetet elmondani. De mindegyik jellemző volt, akkor is, ha olykor szent, olykor profán dolgok hoztak is össze vele. És biztosan pontatlan is volnék, utána kellene néznem az ő Naplójában, melynek személyemre vonatkozó passzusait úgy bámulom, mint elkallódottnak hitt számlákat.

Nagyon fáj a hiánya. Keresni fogom sokáig, utánakapkodva ösztönösen. Tanácstalanságaimból az ő közelsége hányszor segített ki, és ez milyen fontos volt! Most marad a félszeg reménytelenség. Öntudatom egy részét is elragadta a Balaton, alattomos és dermesztő durvasággal. Ha ez álom volna, akkor most az jelenne meg, hogy kiestem a vonatból valahol a sűrű város és az elíziumi mezők között, egy szamárkórós árokba.