Erdélyi Zsuzsanna

„Meg holt imár az élet…”

A halál, a gyász jaját számomra örök érvényűen a középkori eredetű műfaj, a Mária-siralom lírája fejezi ki. E költői gyakorlatot a ferences ihletettségű érzelemhangsúlyos vallásosság termelte ki. Eredő helye a Krisztus-halállal, Mária anyai fájdalmával azonosuló lélek, amely mind egyénileg, mind közösségileg felelősnek érzi magát a Golgotán történtekért. Törleszteni csak mély hitével és a megváltó halál fölidézésével, könnyes átélésével tud. Ebben a törekvésében egyháza készteti-segíti. A nagyhét eseményeit a liturgia, a képzőművészetek, a zene és főleg a szó eszközeivel jeleníti meg mindenki számára hozzáférhetően s továbbfejleszthetően.

A hozzáférhetőséget az írástudatlanság századaiban részint a vizualitásra építő Biblia pauperum falfreskói biztosították, láttatva Jézus életeseményeit, nagy összefüggéseiben pedig az üdvösségtörténet négy nagy szakaszra – teremtés, bűnbeesés, megtestesülés, megváltás – bontható mozzanatait. Biztosították továbbá az Ige liturgiájának adott ünnepre vonatkozó részei: a meghallgatott szentlecke, az evangélium s az írásmagyarázat, azaz a prédikáció s a kapcsolódó könyörgések, énekek. A továbbfejleszthetőségre a latin nyelvű egyházi költészet mellett/után a nemzeti nyelvű s az addigi merev költői szabályokat szabadabban kezelő műfajok laza keretei ösztökéltek: a szent dráma, a passió-epika, a Mária-siralom-líra. Átléphették az ars dicendi kötöttségeit, s tetszés szerint mozoghattak a köznyelvi népi gyakorlat oldottabb világában. E metrikai, ritmikai oldottságban a témakezelés kötetlenebb, a hangvétel fűtöttebb, zaklatottabb lesz.

Krisztus és Mária gyászos alakját híres ikonográfiai jegyeiben – vir dolorum, mater dolorosa – erős érzelmi nyomatékkal és sokszor nyers realitással jeleníti meg a kor művészete s irodalma. A Krisztus-halál iszonyatát fokozó szinte verista ábrázolások, leírások bőven megtalálhatóak mind a mi késő középkori kódexeinkben, mind a korabeli európai emlékekben. Az érzelmi hatást még fokozza az alanyi jelleg, az első személyű megszólalás. Ez kiemelkedő stiláris jellemzője a Mária-siralmaknak és az ún. szemrehányások – improperia – műfaji körébe tartozó, népi megnevezéssel: Krisztus-panaszolkodásainak. Az utóbbi történeti példája az „Én nemzetem, zsidó népem / Te ellened mit vétettem…” kezdetű, a nagypénteki liturgia menetébe ágyazott, máig is hallható késő középkori felelgetős ének.

Az alanyiság révén a Mária-siralom önkifejezési eszközzé is válhat(ott) a behelyettesítés-kivetítés jól ismert lelki mechanizmusában. Miközben az énekes/adatközlő teljes beleéléssel idézi Krisztus halálát s Mária gyászát, a saját sorsa kiváltotta hangokat is belevegyíti. Ezzel égi fényt ad a földi szenvedésnek, a kereszthalál-misztérium körébe vonja a saját kereszthordozását. Mindeközben emberközelivé teszi a Fiú és az Anya szenvedését. Zavartalanul érvényesítheti a népi látás kettős optikáját, „az egyik szemem az égen, a másik a földön” gyakorlatát. Tudatában-képzeletében a földi környezetbe helyezett égi világ lakói s az égi környezetbe emelt emberi lét részesei mintegy Jákob létráján zavartalanul sétálhatnak le s föl a két létszint között. Mindez a kézzelfogható valótlanságnak s az Isten-jegyű valóságnak olyan villódzó képét adja, amelyben elvegyül az égi és a földi világ. Elegyül az égi és a földi sors, s lassan már nem tudjuk, hogy amíg Krisztus szenvedését s Mária gyászát könnyezzük, saját életünk keserves történéseit idézzük és éljük újra át. Mert bizony amíg róluk szólunk, önmagunkat is siratjuk, de tesszük ezt az istenfiúi, istenanyai sorsba való átívelés nyújtotta megnyugvással. Ezzel már át is lendültünk a passiómisztika fogalmi körébe és az érdemszerző szenvedés kegyelmi szférájába. E különös belső mozgásnak eléggé nem tudatosított jelentősége van az élet elviselhetőségében, a csapásokkal való megbékélésben, tehát a keresztény ember számára a belső egyensúlyi helyzet megteremtésében.

Ezzel a lelkülettel talán bele tudunk nyugodni az Isten akaratába, amely elszólította körünkből Fodor Andrást. Mindezt végiggondolva illesztjük szomorú szavainkat abba a megváltó-halál kiváltotta gyászszimfóniába, amely jó 700 éve árad az európai népek lelkében. Mintha nálunk, történelmi sorsunk hatására, fölerősödve áradna. Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak a népi szent líra több műfaja s átörökített hatalmas állománya bizonyítja, hanem a Patrone Hungariae-hoz, Máriához küldött panaszoknak, sóhajoknak, segítségkérésnek az a bősége is, amely e sokat szenvedett ország Védőasszonyához fordulók énekeiből, imáiból csendül ki, és a Mária-lírának jelentős csoportját adja. Hogyne volna jelentős ez a csoport, amikor eleink süllyedő, süppedő, ingoványos múltjában Mária misztikus valósága volt a szilárd fogódzó.

Emlékezéseim fájó aktualitását augusztus hónapja hordozza. Az az augusztus, amelynek egyik jeles napja Nagyboldogasszony ünnepe, s nyomban utána az államiságunkat megteremtő Szent István királyé, aki a tudós Gellért püspök tanácsára – „intésére” – hazánkat Szűz Mária oltalmába, az immár Magyarok Nagyasszonya történelmi védettségébe ajánlotta. E védettséget szinte létfeltételének tekintette a magyar nép, amelynek tudatában Szűz Mária a biztos védelmet nyújtó, egyszerre égi és földi anya senkivel-semmivel be nem helyettesíthető alakjaként élt és vált a hazai fölfokozott Mária-tisztelet századokon át ható s még sivár jelenünkben is működő forrásává. Hogy ez mennyire igaz, mutatják történeti énekeink, amelyek bár érzékeltetik múltunk megpróbáltatásait, de fölcsillantják a mindenkori jövőnek fényeit is. E fényekre szükségünk van most, amikor egy, a népével összeforrt nagy magyar költőt idézünk, s az általa annyira szeretett népi líra, a Mária-siralmak hangján fejezzük ki az elvesztése fölötti gyászunkat, hol egy-egy történeti kéziratosban talált emlékkel, hol közvetlen gyűjtésünk adta mai „siratozással”.