Bozay Attila

Másokért dobogó szív

Fodor András haláláról barátainak, közeli ismerőseinek sok ezres tábora bizonyára a legkülönbözőbb élethelyzetben értesült. Egy biztos: megdöbbenéssel, már-már hitetlenkedve. Mert erre senki sem számíthatott, mindenkit készületlenül ért. Magam Békésen hallottam a szomorú hírt, ahol másnap szerzői estem volt, melynek műsorában fontos helyet kapott az ő verseire komponált Meggyfa című dalciklus. Szokolay Sándor bevezető szavaiban megrendülten tudatta a tényt, s néma felállással tisztelegtünk Fodor András előtt. Harmadnap előadást tartottam a szép magyar beszéd kurzuson Vers és dallam címmel, s ennek egyik illusztrációjaként ugyanezt a dalciklust választottam. Bitskey Tibor szavalta el a Meggyfa című verset.

1965 májusa óta ismertem, mikor is Durkó Zsolttal közös szerzői estünket jelenlétével megtisztelte, és indítványozta, találkozzunk a közeli napokban. Az Astoria presszóban nemsokára közel két órát beszélgettünk; a helyszín mindkettőnknek megfelelt, ő a Széchényi Könyvtárban dolgozott, én a Rádióban. Első pillanattól megragadott komoly, kedves lénye, fokról fokra lenyűgözött hatalmas általános, irodalmi, mi több, zenei tájékozottsága, műveltsége. A harminchat éves férfitól tíz évvel fiatalabban volt mit tanulnom. Ezután egyre sűrűbben adtunk egymásnak randevút, lakására is invitált, megismerhettem feleségét, Sárikát és családját. A következő években már ellátogathattam Fülep Lajos Széher úti legendás sétálóiskolájába, ahol a hírneves professzoron kívül a magyar szellemi és művészeti élet akkori kiválóságainak társaságába kerülhettem. Meghatározó élményt jelentett ez számomra, hála Fodor Andrásnak. Bemutatott magyarul kiválóan beszélő angol zenetudós barátjának, Colin Masonnek, aki akkor a londoni Tempo főszerkesztője volt. Tág és kicsi a világ: Fülep Lajos az Eötvös Kollégium tanára, Fodor András, Colin Mason és a „sétálók” közül jó néhányan kollégisták voltak. Rövid szünet után (1967-ben féléves UNESCO-ösztöndíjjal Párizsban tartózkodtam) folytatódott mindez 1970-ig, Fülep Lajos és Colin Mason tragikusan egybeeső haláláig. Az „iskolán” kívüli találkozások sora azonban nem szakadt meg, lakásainkon jöttünk össze (akkor már nekem is volt), de leggyakrabban Andrásnál. A sorsfordító kérdések, a művészet és közélet problémáinak boncolgatása mellől nem hiányzott a kötetlen, barátságos szórakozás sem. Vidáman mulatoztunk, kirándulásokat tettünk (pl. Sajkodra Németh Lászlóhoz vagy Kaposvárra Takáts Gyulával beszélgetni, Badacsonyba Egry József szellemének hódolni, Lengyeltótiba, Buzsákra, Kaposmérőre – Fodor András szülőföldjére). Vagy önfeledten rúgtuk a labdát a család fonyódi nyaralójának kertjében, ahol az angyali türelmű Sárika mosolyogva nézte, hogy tapossuk tönkre szeretett virágait. És a Balaton! – (az én szülőhelyem Balatonfűzfő), melyben annyit lubickoltunk, s melynek habjaiba elgyötört, mindig másokért dobogó szíve vitte, sajnos, egyedül és utoljára. (Hogy kik vettek részt ezeken az összejöveteleken, szándékosan nem sorolom, hiszen az irodalmi, művészeti élet rangos képviselőinek majd felét kellene lajstromoznom.)  Barátságunk egyre erősödött: mi (első feleségemmel, Körmendy Klára zongoraművésznővel) az ő kisebbik fiukat, Jánost tartottuk keresztvíz alá Őcsényben (ahol a református lelkész, a tanácselnök és a párttitkár békés – mondhatnám, cinkos – egyetértésben ült együtt a parasztfejedelmi ebéden, vacsorán), ők Melinda kislányom születésekor cselekedtek éppígy. Rokonok, komák lettünk.

Verseit, tanulmányait megismerkedésünk óta szorgalmasan és élvezettel olvastam. Szinte minden kötetét dedikálva őrzöm. Kezdettől fogva motoszkált bennem a gondolat: megzenésített verseivel örvendeztetni meg barátomat. Mégis, csak 1970–71-ben sikerült valamit produkálnom. Lehet, hogy bennem volt a hiba, de úgy véltem, ezek a versek túlságosan gondolatiak, leíró jellegűek, tele titkos személyes utalással, melyek énekhangon végképp nem érthetőek. A Két tájkép bariton hangra, fuvolára és citerára (e hangszer felfedezését is neki köszönhetem, aki megismertetett Pribojszky Mátyás citerajátékossal – a csőrfuvola, azaz furulyák használata ebből logikusan következett) elkészült, de a darab előadási nehézségei nem sok jóval kecsegtettek. Végül 1977 táján Kanadában előadtuk, hazai megszólaltatása csupán az első darabnak sikerült. Örökké sajnálom, hogy a kanadai előadást sohasem hallhatta.

E félig-meddig sikerült próbálkozás után villámcsapásként ért a költő Meggyfa című kötetének megjelenése, melyben megzenésítésre váró, alkalmas versek egész tömegével találkoztam. Hat dalt terveztem, de másfél oldalnyi üres kottapapír folytán még egy hetedik is született a több tucat megzenésítésre kívánkozó versből. (Kocsár Miklós kollégám, barátom egyiket rögtön felfedezte.) A dalciklus elhangzott, András egészében szerette, de egyet különösen megkedvelt. A Hideg utak című dalt. Azt hiszem, a megzenésítés színvonalának megítélésében sem tévedett, de bizonyára befolyásolta az a körülmény is, hogy ez a vers és dal (a dalciklus kettős portré!) az ő egyik leghitelesebb önarcképe. Így csak teljes terjedelmében tudom – búcsúzólag – idézni: