Ágh István

Restaurátor

Nem kaptam a segédmunkásomtól az idén karácsonyi üdvözletet, talán nem azért maradt el, mint néhány éve a plébánosé, talán a gondjai felejtetik el vele azt a két nyarat, amit együtt töltöttünk egy bakonyaljai templom freskóinak restaurálásán, Szentgyörgytől Szentmihályig, mint az elszegődött pásztorok. A plébános meghalt, beteljesedett a kívánsága, megérhette az újraszentelést. Cukorbaja már akkor rávetette árnyékát a falakra. Olyan magától értetődőnek tartotta az elmúlást, úgy fogadta, mint egy csöndes szólítást, amikor leeresztik az előre megépített sírba, a templom kritptájába, a kegyurak mellé. Vele is csak a nagy ünnepeken tartottuk már a kapcsolatot, úgy emlékeztettük egymást, hogy a közös élményeket nyugodni hagytuk. S most, mikor a segédmunkás nem gondol a karácsonyi üdvözletre, mintha megint bontanom kellene a vakolatot, hogy előtűnjön mögüle a múlt.

Ami ott történt, mégsem az idő múlásától homályos igazán, inkább az az emlék befolyásolja, amikor a szentélyben rosszul lettem, megszédültem az acetontól az állványon. Azok a reformációs indák, a vörös ágbogak, amelyek az apszis boltozatát befutották, mozogni kezdtek, nőttek felém, rám tekeredtek, nagy virágbojtok bóklásztak és ütötték a fejemet, a kivirágzott életfa gyökere világított vastag sugárnyalábban, négy fekete és négy vörös szirommá feslettek a bimbók, ellepett a vér és a kátrány. Ebből a ragacsos bozótból szálltam le, a kőpadló süllyedt alattam, szinte alulról kapaszkodtam a padba, leroskadtam egy muffra, ami a világháborúból került oda kispárnának, és a penészes szemüvegtok talán még régebbről maradt ott gazdátlanul, valaki örökös helyén felejtve. Aztán a borosgazda viaszosvásznú asztalánál találtam magamat, hozza Jakab bácsi az üveget, a segédem koccintásra nyújtja a kezét, rémült az arca, az öreg lánya visszafordul a varrógéptől, és szerelmesen mosolyog.

Befülledt, összesűrűsödött a méreg a templom katlanában, mikor a virágindákat konzerváltam az acetonban hígított balzsammal.Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle, hiszen máskor is így dolgoztam, csak a nagyobb térben eloszlott a pára. De most, ha visszagondolok, előbb is enyhe kábulatban csináltam, s mert azt hittük, a mérgezést borral is lehet gyógyítani, talán azért ittunk olyan sokat, azért állt ott középen a demizson, amelyet minden hétfőn Ollári Jóska hozott Zalából, és mikor elfogyott a bor, kipótoltuk a Jakab bácsinál. Hát egyfolytában olyan helyzetben érezhettem magamat, amelyben valószínűtlenebb a valóság, és izgalmasabbnak tűnt, mint ahogy most, huszonöt év után visszagondolok rá, hogy a mártír hőstette és szenvedéstörténete mennyire keveredett a faluval, s a freskó mennyire változott meg az élményeimtől. Mert való igaz, abban a kábulatban a freskóm alakjait véltem megelevenedni, de a templomon kívül nem kísértettek-e tovább azok a középkori képek, amelyeken mindenki valahogy kísértet volt már, cselekedete valószínűtlen, mint az egész magyar vidék meg a gyerekkorom. Így morfondírozok, mikor talán a segédmunkásom is meghalt. Az emlékek elvesztik biztonságukat, összekuszálódnak a nyáralkonyi fényben, amikor lebukott már a nap, de még nem jött el a sötétség, rózsaszín és tűzvörös felhők világítanak nyugatról, megnőnek felénk az árnyak, s a miénkkel együtt távolodnak keletre.

Abból a két évből az első este és a másnap a legvilágosabb, idegen, hosszú sikátor volt az utca, amint megérkeztünk az országúthoz épült faluba, mintha a végtelenségig kellett volna gyalogolni a parókiáig, mentünk szemben a heggyel, ahogy csöndes és fölvirágzott hajóként úszott felénk, jött kivilágított szőlőskertjeivel, a kerekded lombok gomolyai alól kivilágító, piros tetejű pincékkel, szikrázó ablakokkal. Távolról kajlán álló vadászkalapnak hihettük még az erdők fölött, tele Hubertus-jelvénnyel, de az utcában egy ünnepi hajó úszott felénk rozsdás, füstös peremű kéményével, a várral. Máig sem feledem éles képét, s azt a kéjes borzongást a gerincemen, ahogy közeledett, aztán megállt, hogy másnap hajnalban is ott magasodjon az ablakunkban.

Miként az első találkozás a leginkább felejthetetlen, főleg, ha nem mindennapi, még most is pontosan látom a plébánost, misét celebrál a tornácon az oltárnak használt asztal előtt, mögötte a hokedlin középkorú hölgy imádkozik. Megálltunk az udvaron csomagosan, válltáskával, Ollári Jóska kezében kis bőrönd és háromliteres demizson. Hátranéztek, a középkorú hölgy komoly tekintettel csöndre figyelmeztetett. A nyitott konyhában öregasszony szedte ki kapkodva az arany pogácsát, messziről dobálta a buggyos porcelántálba, kedvesen figyelt bennünket. A sparheld melletti sezlonon kopasz öregember gubbasztott, mintha magával együtt unná ezt az egészet. Nekem ismerős volt itt minden, különösen a baromfiak viselkedése, amint a sárga tyúk éppen a pulykákkal kezdi el háborúját, még egyszer utoljára megszakítja a békességet, mert eljött az elülés ideje, de a pulykákat meg a tyúkokat ez a veszekedés marasztalja az udvaron. A pulykák gyávák, hiszen a tyúk büszke mozdulatlanságához merik csak nyújtogatni nyakukat, de ha az egy szál ellenség a fejét csak picit is félrebillenti, vagy ha toporogva elfordul, azonnal megzavarodnak, szétszaladnak, és távolabb állnak össze. Utálja a tyúk a gyáva csőcseléket, nem is civakodik sokáig, fontosságának kifejezése után átlépeget a sövény túlsó oldalára, mintha huszár ülne rajta, s a gyeplőt annyira feszítené, hogy járása hasonlatossá válik a király lovához, mikor a koronázási ünnepségre tart.

És folytatja a plébános egyetlen hívének a misét, s egyszer csak kikiált az úrfelmutatásból: – Ne engedd el! – s a fűben igyekvő sündisznóra mutat. – Vigyétek a kamrába! – Odaszaladunk, legalább nem ácsorgunk málén, segédmunkásom elkapta az elsötétedett apróságot, ahogy minden félelmét tüskéibe zsugorította, ősi képességére hagyatkozott, mégis olyan tehetetlenül rakódott a kérges tenyérbe, mint egy kiszáradt nagy bogáncs. Azonnal otthon éreztem magamat, leültünk a tornác elejére, részt vevő elkülönülők, mi is meg lettünk áldva a mise végeztével. – Na, végre, művész urak! – Bemutatta a civil ruhás apácát, a szüleit, s lehívott a pincébe, kínálta a furmintot, a juhfarkot, a hárslevelűt, hogy válasszunk, melyikből töltse meg a színes műanyag fonatú üveget. A juhfarkot a pogácsával lassan elfogyasztottuk. Azt hittem, ez az ötvennyolc éves ember inkább a hetven felé tart, s nem lehet anyja a néni, inkább a nővérének látszott, akinek az a kis kopasz ember a férje. Az éltesnek tetsző hölgy is dolgozott még, ápolónő a kastélyszanatóriumban, de nem mulasztja el a napi misét, az áldozást. Úgy érkezik a busz, hogy a szent nő az esti mise előtt ideérjen, s úgy indul, hogy ne nagyon kelljen a kedvesnővérnek várakoznia. Vagy talán a misét igazították a menetrendhez. Amíg iszogatunk, az apáca a mamának a bőséges gombatermésről beszél, vargánya-, galambica-, róka-, csirkegomba-szedésről, -szárításról. Itt senki sem az már, aki volt, de mégis, szinte titokban folytatja tovább elhivatottságát.

Fóti Rezső, ez a lila és kék hajszálerekkel retusált, kopaszodó, vörös hajú pap, nagyon vidám, a betegsége ellenére. Apja még Felner, ahogy később megtudtam, s a fiát is mindenki Felnernek mondta a háta mögött. Megmutatta a káplánszobát, az lesz a helyünk, egy réges-régi, megfeketedett támlás ágy meg a heverő pléddel terítve, éjjeliszekrény, falba épített ruhásszekrény, az ajtó mellett tükör, lavór az öntöttvas állványon, mellette sámli, s a pókhálós falon rengeteg légy feketedett. Ablakot nyitottam a dohos fülledtségre, akácillatba vegyült disznószag volt a hűvösség. Kihúztam a fiókot, hogy belerakjam a konzervjeimet, ujjam régi dióba, lerajzszögezett újságpapírba akadt, meg apró cédulákba, melyeken fohászokat és apró följegyzéseket találtam. „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűz Mária és Szent József most és mindörökké. Ámen – 3 szor.” „És áldassanak a te szent szüleid, Joakim és Anna, aki szeplőtelenül fogantál, oh, legtisztább Szűz Mária. 1-szer a 3. után.” „Kovács Imre káplán úr jótevője az USA-ból, Rasztlik Irénke.” Hol volt, hol nem volt Kovács Imre káplán úr szobájában legyek záporoznak, pókhálók kötik be a sarkokat. Ki az a Rasztlik Irénke érvénytelen jótéteményeivel, s hol lehet Kovács Imre, ez az utolsó káplán, kit ide már senki sem követett, csak ez a kis följegyzés eregeti magából a múlt üzenetét, melynek egysornyi története van csupán, az is a valóság óceánján kallódik, mint sohasem süllyedő parafa mentőöv, sodorják az áramlatok Amerika és Európa között.

Mi pedig a parókiától a kocsmáig vetődünk. Ha az idegen még nem akar lefeküdni, csak a zárni készülő italboltot keresheti föl. Szemben az ajtónak a söntés, ahol egy kamaszlány karjára támaszkodva dől maga elé, utána hajló keble kicsit magával húzza piros blúzát, sértődötten unatkozik, bazsalyog az idétlenségre, különben gyönyörű óceániai szépség, ajka rekedtes tájszólásba csorbul, szeme villódzása ellentéte lassú, közönyös szavainak. A szeszesüvegek, a mosogatólevet körré formáló poharak éppolyan távoliak tőle, mint az a néhány idősebb fiú, főleg a dadogós, a katonaság és a házasság közötti holtidőben. Tudja az édesanyja, szükséges a kocsmához a lánya, hogy a kanok ne süppedjenek lomha, érdektelen ücsörgésbe, vagy visszafogják hangjukat. S lehet, hogy ránk is azért van szüksége a társaságnak.

A plébános úr álmatlanságban szenvedett, bekopogott egy borosüveggel, reverendájából poharakat szedett elő, kétszer töltött, na, elég már, Rezső! s jó éjszakát kívánt. Így alapozta meg az első nap ottani életünket, otthon érezhettük magunkat, szabadok lehettünk, mert mégsem voltunk odavalósiak. Nem mi kezdtük a napot, hanem a rengeteg légy förtelmes ébredése.

Kimértem a kutatósávot az ablaktalan északi falon. A kalapács nagy lapokban omlasztja le a vakolatot, a véső vörös festékről pattintja a maltert, szikével piszkálom a meszelés rétegeit, a pirosból arany glóriához érek, de a közepéből kiverték a fejet, csak a szakáll hegye maradt épen, s egyetlen hajfodor a fej kerületéből. Áthúzódik a test maradványán a pálcavékony lándzsatöredék, gyertyakormos láncing és feketébb öv fölött a semmibe ívelő felsőkartól szúr lefelé. Elöl fekete lófejdarab a kantár orrhevederéig, a szügy tája megsemmisült, de a térdből forduló piros nadrágszár visszahajló alakot sejtet, alul fejetlen sárkánykígyó, a háttérben széjjelzúzott nő alsórésze. Innen folytatódik a történet, ágyékkötős férfiak, áttetsző ruházatú nők állnak a tóban, ahol a partról hét ökör néz vissza az elsüllyedt hüllőre, villám csap egy kolosszusba, lángol a római templom. Egészen a szentélyig tart Szent György szenvedése, kivégzésre viszik az embert, karjai a hónaljból átvetett dorongra, hátracsavarva, tekintete gyűlölettelen, szögek a koponyában, testbe süllyed a fűrész. Mintha bombát dobtak volna a templomba protestáns őseim, merénylők áldozatai lettek a kivégzők, a bámuló városlakók, a szentek és királyok feje a mennyországban, szemük kiszúrva, szemöldökük íve olyan, mint a nyugalmas víz apró hullámaié, s mindennek a végén, a szentély bolthajtása előtt, semmire támaszkodó kar ajánlja föl a torony nélküli templomot a magasságnak.

Én pedig ott álltam a valóságos templom közepén. Ollári Jóska bevakolta a gödröket, simára egyengette, élesítette a szikét, amivel minden idegen mázat lekaparásztam, a maradék foltok, vonalak vezették nyestszőr ecsetemet. Akarsz-e Szent György lenni, Jóska? S finom, fölfelé tartó vonalakból megfestettem az ábrázatát, ő pedig lelkesen hordta a vizet, kavarta a maltert, vakolókanállal simította az alapot. És azt csak az acetonkábulatban vettem észre, hogy mindenki a képre került, akit a faluban megismertem, de azt hittem, senki sem ismer magára, hiszen a szakáll megváltoztatja az arcot, még a szemeik is idegenek, s elleplező a középkori gúnya különössége. De egyszer csak egy nyugdíjas bányász dekorátor megszólalt a hátam mögött, elkezdett dicsérni, milyen kincset hoztam világra, milyen zseniális a beleérzésem, s amit csináltam, az már nem is restaurálás, hanem egy új mű, amely a faluját ábrázolja, de erről nem szól senkinek, mert ismeri mesterségéből, micsoda botrány van abból, ha valakit kipellengéreznek.

S mert szétvertek minden arcot, a dorongra csavart karú elítélt kivételével, öntudatlanul a helybeliekre vezette kezemet itteni tapasztalatom, egy idegen idegenekkel való kétéves találkozása, a megjegyzett arcok mind fölkerültek a falra, én pedig legalulra festettem magamat, oda, ahová egy padban ülő misehallgató fölért, és élőként is belekomponálhatta magát a fejével. Néztem a kép aljáról az egész közép- és jelenkori esemény előadását.

Említettem már, mintha kábítószer hatása alatt éltem volna akkor, részletenként konzerváltam acetonnal hígított paraloid gyantával a képet, belemártottam az ecsetet, s messziről suhintva fröcsköltem, így már nemcsak a képről, a beáztatott ecsetről párolgott az aceton, de menet közben is szétszóródott a levegőben, eloszlott a templomhajóban, s emiatt állandó, enyhe mérgezésben töltöttem a napokat, s ugyanúgy folytattam borral a Jakab bácsinál, sörrel a kocsmáros lányának tettem a szépet. Amit eltompított bennem a sör, azt a plébános késő esti kínálása fölélénkítette, mert ha a szülei lefeküdtek, ő meg még nem tudott elaludni, meglátogatott bennünket az üveg borral, előhúzta reverendájából a poharakat, s amit ott hagyott, megittuk ketten, s elaludtunk, ha éppen nem kopogott utcai ablakunkon Imre, ez a leváltott titkár, igyuk meg a borát, bemászott, de mi már nem akartunk mulatni, főleg a segédmunkásomat dühítette a zavargás, bár én se akartam másnap szédelegni. Erre lecsapta a teli üveget a hajópadlóra, az meg visszaugrott a kezébe, mintha gumiból volna, ledobta, visszaugrott, és csak az ötödikre törött össze, ellepte a savanyú borszag a káplánszobát, akármennyire szellőztettünk, és tele lett a hajópadló üvegcseréppel. Na, akkor menjünk hozzá, és arról kezdett beszélni, hogy már csak úgy tudja eltartani a családját, sőt meg is gazdagodhat, ha egyszerre tenyészt tyúkot és nutriát, megvalósítja a táplálék hasznos körforgását, majd a nyúzott nutriával eteti a tyúkokat. És a nutriák mit esznek? Övék a világ minden növénye, mondta, de most innia kell, szörnyű egyedül lenni, menjünk hozzájuk, beszélgessünk.

Hallottam már a leváltásáról, hogy meztelenbált rendeztek a várban a falu vezetői, szalonnasütés volt az ürügy, s egy szamárkordéra való italt szállíttattak a kilátó gondnokával; lassacskán, zálogosdival meztelenre vetkőztették egymást, ezért az a sok lebukott főnök, és a hegypásztor jelentette föl őket, de mégsem merik bántani, annyit tud róluk, s most ez az Imre éppúgy kallódik, mint az elnök, az agronómus, az adóügyes, a főkönyvelő, az üzemágvezető, a feleségek pedig olyan erősen terjesztik, hogy rágalom az egész, már a lakosság is a pártjukat fogja. Ártatlanul vesztették el a hivatalukat, hallgat a nép.

Odajött az ágyamhoz az Imre, benyúlt a takaróm alá, végigsimította a combomat, öltözzünk, menjünk hozzájuk, mintha a keze megbecstelenített volna, kierőszakolt az ágyból, elkezdett öltöztetni. Tudok én magam is! Ollári Jóska pedig mint egy hűséges szolga követett bennünket, fölzavarta a feleségét a titkár, aki óvónő volt. Szabadkoztam előtte, mi erről nem tehetünk, nem tudtunk mit csinálni. Nem ér már engem meglepetés – mondta az asszony, húsz dupla sárgájú tojást ütött föl rántottának. Ki tudja ezt megenni? Még pongyolát se vett magára, úgy hajladozott kombinéban. Elfordult tőle a segédmunkásom, gőzölgött a rengeteg tojás előttünk a serpenyőben, párolgott szőkén és telten, akár az asszony húsa, felülete izgatottan mocorgott. Áradt az óvónő bőréből valami kéjesen undorító, amit aztán a férje még megduplázott Ollári felé szólva: – Akarod az Ilonkát? Menj el vele nyugodtan, én meg a Gyurkával itt maradok, mert hidd el, Gyurikám, én tehozzád szinte homoszexuálisan vonzódom. Erre fölálltam, elmenekültünk.

Így került a keresztelőjelenetbe az egész vezérkar, állnak a vízben a férfiak ágyékkötősen, elöl az Imre meg a felesége, aki fanszőrét s mellbimbóját eltitkolja, de bőséges bája kicsapódik tojásrántotta-színű mezéből. Van ott sokféle dantei forma. Alakjuk, arcuk folytatódik a Szent György szenvedéseit néző városlakókban, ők a kerékbetörők, a forró szurokba ültetők, a hóhér, pallosával. De Szent György győzelmes képét valamennyire meg kellett változtatnom, nem akartam segédmunkásomat végighajszolni a kálvárián, hadd maradjon örökké dicsőségének magasában a fekete lovon. Akit ezután kínoznak, az a Krisztushoz hasonlítson, de mégse ő, ha sohasem jut el a keresztfáig. A sárkánytól megszabadított királylány szépségét a kocsmáros Ancsinak juttattam, s hagytam a keresztség szentségében megváltódni a Jakab bácsi lányát, amint úgy ül a víz fölött a semmin, mintha varrógépre hajolna, a Szalay lányokat pedig körtáncba perdítettem, hiszen a plébános úr annyiszor mondogatta, mennyire tetszem nekik, ha elválnék, hiszen a lutheránusoknál az nem számít, szívesen hozzám jönne, akit választok közülük. A plébános szüleit a mennyországba utaltam, koronát aranyoztam az öreg Felner fejére, szent lett a szomszéd kádár is, mert olyan szorgalmas mesterember, de a hordót, a kádat, azokat a kupolába rakott dongákat, azt a sokféle gyalut el kellett hagynom, pedig milyen szép lenne egy mennyei kádárműhely, amint alágyújt, hogy a dongák összezsugorodjanak, amint ráütögeti a kalapácsot az abroncshúzó fogóra, s a háta mögött mindenféle apró, nagy, kézreállóan ferdülő, homorodó, domborodó gyalu. De itt a kádár csak meghajlik szerszám nélkül, mégis, mintha csinálna valamit a semmiből. A kis Árpás egy bárányfelhőről lógatja csizmácskáját. A kacska hegypásztor fél kézzel trombitál. És a mennyben és a földi pokolban elszélesztve, a jó és a gonosz normálisok közé keveredve láthatók a kastély bolondjai.

Ki volt ez a kedves úriember? – kérdeztem a plébános úrtól, miután borvásárló látogatója elhajtott a kis Fiat kocsival. – A Kovács doktor, tüdőgyógyász, de most az elmebetegek orvosa.– Már nem emlékszem, hogyan kerültem látogatóba a kastély lakói közé. A főorvos szobájában ülök, valaki telefonál. – Holnap derül ki. Maguk csak menjenek el nyaralni. Ha igen, még három hónap. – Behívja a nővért, aki a misén az apáca volt. – Főzzél kávét, és szólj a Mazsolának! A tébécéseknél csak annyival erősebb a szexualitás, amennyivel kevesebbet élhetnek vele. Hosszú időre el vannak zárva a világtól. Az öregek alig-alig... De emlékszem egy hetvenhét éves asszonyra, az bizony még mindig megkívánta. Ha meglátogatta az ura, kimentek a park végébe. – Ekkor kopogtat a Mazsola. – Hogy vagy, Mazsola? – Jó. – Mutassak valamit? – Jó. – Az orvos meztelen nőt mutat egy képeslapból. – Mi ez, Mazsola? – Piha. – És ez? – Jó. – El akarsz menni? – Jó. – Megyek Mazsola után a nyitva felejtett termeken át, kitárt rácsok között. Mészbe ivódott jelenségek. Az ajtó mellett öregasszony fekszik meztelenül, a pokróc félrehajtva, a csontok úgy rendeződnek már, mint a sírban, mint a régészek által kibontott ezeréves sírokban, mellettük a keblek, a bőr és a has elvesztik mivoltukat, csak a térdek, a könyökök, bokák és csuklók meg a koponya állja az időt a fejtől különváló hajjal s a retiküllel az öregasszony karján. Női veszekedés hallatszik. – Doktor úr! Ellopták a vakablakból a negyedik krajcáromat, pedig az édesanyámnak, Mária Teréziának akartam ajándékozni, azt telefonálta, holnap kivisz, és nem tudom meghálálni. Doktor úr, kérem! Adja vissza a krajcáromat! – Nincs mellettem a doktor, csak a Mazsola mondja, piha! Azt hittem, piros nádszálakat akar belém szúrni egy árvalány, jött felém hosszú körmeit előrebökve. – Szeretlek – mondta az árvalány. – Piha – Mazsola gyomron vágta. A lány visszagörbítette az ujjait, szájába vette, s elkezdett a négy nádszálon furulyázni, az egyiket orrába dugta, s kihúzott belőle egy réz fülbevalót, ráforgatta szemét, körbe-körbe kísérte, mosolygott. Odaugrott egy szoptatós anya, két kézzel fogta a mellét, s nyomta a szám felé. – Hogy van, fiatalúr? – Arcomba csorgott a savó, vigyorogtunk. Közénk tolja begipszelt kezét valaki. – Nincs tovább! – mondja, s a szívére mutat. – Itt parancsolták. – Szemei égnek, szeme alja lila, arca szederjes. Belök egy vasutassapka alá, megrázom a fejemet, csörömpölnek a kitüntetések. Kiáltás hallatszik a vécé felől. – Nézz ide, Pityu! Látod, hogy nől a lábam? Kiéneklem a levágott lábamat, holnapra kitáncolok a palotából. – Mazsola a kastély díszpolgáraként néz végig elmenőben a kacsaszárny-kezű lányon. Táskarádiók szólnak, beszédfoszlányok hullanak a sétány göbecsére, fürdőköpenyes bokszbajnok járkál föl-alá, affektáltan cigarettázik, minden fogást, szájba helyezést illemmel tetéz. – Disszidens volt. Elhagyta a felesége – mondja a doktor. – Azt üzenem a plébinek, az ivást abbahagyni!

Este Rezső bácsi kopog a káplánszoba ajtaján, tölt a borából, s vetkőzni kezd. – Gyurikám! Meg akarom mutatni ezt a gyalázatot. Mit látsz a hátamon? – Jódból egy nagy barna izét. – Azt mondta az anyám is. Mit csinált belőlem ez a Kovács Feri! Megszentségtelenített. Hogy ne igyak. Egyszer a templomunkat is újra kellett szentelni ilyentől. És le se lehet mosni, halálomig rajtam marad.

Ezzel a rémes, halál előtti arccal festettem le mint kegyurat, amint fölajánlja a templomot, lábbelije formájában sündisznót láthatott, aki akarta, szegénykét a kamrában felejtettük, és éhen halt, mert nem volt egér a házban.

És mikor eljött a fölszentelés ideje, s az egész környéket, hegyet-völgyet megterítették a nagy lakomára, mindenki elégedetten bámuldozta művemet, s csodálták, milyen különös emberek éltek itt régen.

___________________________________________________

Kedves gyerekeim!

Elvoltunk Pápára a Feri a pécsi Iszkázra is elvit bennünket. szavaloverseny is akor volt, azon nem voltunk, másnap mentünk a temetőbe rendeztük a sirokat. Mikor jötünk haza épen takaritotak, és bementünk a templomba, csináltatak egy lurdesi szobrot, Bernadettal igen szép, a templom be van festve szép szönyeg fehér csilárok, uj zászlók a padok is be vannak festve, a maroknyi nép sokat áldoz. A papot felfügeszteték Kertán van plebánia. S. Feri siremléke teljesen összedült mikor ásták a sirt. Már kifogy a falu Jakab Feri is nagy beteg felesége is, mikor a templomba voltunk oda jöt a T Laci és igen kiabált, hogy te mit irtál, akor agyon ütöttem volna, montam neki ez nem ojan nagy szó a rádióba is a nagy emberek is mondják egymásnak, és lecsilapodot Ferinek is elmonta én dolgozom, azt monta neki a költőnek más az eszményvilága. A L már nem is misézhet pedig az iszkáziak kiáltak melete. 12 autója van a roszakal együt a németektöl sokat kapott meg tiz szobás villa még az iszkázi paplak is ki volt adva a németeknek, ojan mint az iszkázi templom ojan nincs ojan szép sokat tet a templomér. egy szomoru hir szegény zirci valit eltemeték 2 hete, ot voltak Nyárádrol az összes unoka testvér. siratgatom 60 éves volt. Én is éppen hogy élek egyik baj elmulik a másik jön. Bella sincs jól Mari is ki van, ha jöttök irjatok

Csókol beneteket Nagymama

Kedves Gyerekeim!

Pistát vártuk hagy majd lesz utja erre, de nem is baj, mert most főztem szilva lekvárt ha lesz ideje eljöni vihetne, sokat befőztem. Belláéknak sok szilvájuk volt a hegyen, igen soknak adtak. Mari hozot üvegeket. iszkázon semi nem volt, senkit nem érdekelt, torony szentelés után elmentek krumplit veni, mákot diót, de semit nem tuttak veni. Ajkán vettek a piacon, nekem is vettek krumplit 15 fr. kg. Mari mondja elnyilt a fal igen nem csináltak semit má csak tavaszal. A fát meg vettem, de szén még nincs igen fázom már füttök, már mindenszentek halotak napja, szomoru hogy nem tudunk elmeni Laci sirjához Bella is kivan Mari is, én meg kapuig sem tudok meni, 200 fr. teszek virágra ha ki nem veszik menjetek el a sirjához Zsófiék küldtek lapot Münkhenből, sokat lehetne irni, hamari irás de talán eltudjátok olvasni, de már ha eljösz beszélgetünk ha megérem. Vigyázatok magatokra ebbe a romlot világba Iszkázon a harangozás is vilany, meg a dombon lépcső vezet fel be is fejezem

Sokszor csokol beneteket Nagymama

Zsófiékat is csokolom

Kedves Gyerekeim! az ajándékot remélem megkaptátok Nekem ne küldjetek ám semit nincs szükségem semire A kávéfőzőt is kültétek nincs rá szükségem vissza vihetitek én a gyengéb 65 fr. kávét most még azt sem, ojan beteg voltam valami járványos betegség lehetet, kapkodtam a levegőér 260. volt a vérnyomásom, most már leesett 190. a jobbfelem zsibad éjel nem anyira félek napaltól és az éjjeltől már meguntam az életett ha valamit csinálok ugy fujok majd megfuladok atol félek hogy elesem eltörik a kezem lábam mi lesz velem nem hogy kiteleljek, csak aludnék el örökre Pista vegyen egy fekete ruhát nézetek mennyi az ára majd én segitek még a háztáji után nem kaptam semit a héten oda is irok, a lekvár még mindig szép csak lehetne valahogy elküldeni

csokol beneteket

Nagymama

megkaptam a háztájit 4030 fr maj 5000 fr küldök ruhára

Kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kivánok szeretettel. igen sajnálom Margitot hogy tudta hogy meghal és nem keseredet el monta ugy is találkozunk én is azt várom a találkozást imátkozom értük