A rózsafestő

(Felhőárnyék)

Duncan Inverness úrnőjét megköveti
gondolatban, mielőtt Macbeth visszaér; bókkal a táj
szellősségét, a castle fekvését, majd április
világlátó enyheségét dicséri – szemét a Lady lesütötte,
ő a türkiz tekintet szűkösségén megborzong, télvég futotta
árnyként végig a vaskos falakat. Messze még felhőárnyék
rontott le a nyíló mezőn; mihelyt
Duncan az útra lepillantott, türelmetlenül újra: a béke
parancsát itt Macbethnek előtárja – a hátuk mögött
nem a vakkantásban elhörrent lélek, s nem a hörrenés
begyűrve szép zsoltárba: álruhás tőr épp a hang.
Távol e hiú Ladytől – majd a szolgáló Macbethtől: ha Isten tudna
szófűzésünknek gyötrő értelmet, királyi elv volna-e nyitja –
fúj a Macbeth érzékeit még másutt megejtő, harsány szél.

(Signum pacis)

Annyi ép körtefélét külső kertjeink
fái rózsássá nem hordtak ki még – abban az évben
viszont nem mondta volna jel, valamiért valami jön
aztán; szépítő jövőkép nem rögzik éjenként száraz szívünkön,
jelek hussannak, fehér mór, gondráncos képeink
késve ma korai naprakészségen – de a Nap:
betelhetetlen déli ragyogás, a nagy víz felőli csupasz szél –
enyhe métely nem engedékenyebb. Dőltek a szamarak
bő terhükkel, fordultunk az alkonyig tárt városkapukon befelé,
s aki vak, a szétcsattant édes hús illatnyomán csak fölalél
hozzád az ösvényen – lélekkotyogás, párlatkép, dús nagy hideg víz,
orrunk alá mézcsöpp után, edény súgó edény után,
aludt s éledt dajkálva minden. Csak kísért így rémre árny,
csúf; de furán megittasul, ránk kap új nyelveken.