Rónay László

„S az ország?”

ILLYÉS GYULA HIÁNYA

Hiányunk és szégyenünk Illyés Gyula. Hiányának okát aligha kell magyarázni. Szégyenünk, hogy a halála után őt ért sanda gyanúsítgatásokat nagyrészt szó nélkül hagytuk, s veszni engedjük a szolgáló irodalmat, amelyért ő cserébe adta az Európával lépést tartani igyekvő modernséget. Szellemi életünket nyugodtan nevezhetjük – az ő szavaival – „fedezéktelen világnak”, amelyet kedvükre szegényítenek és fosztogatnak az új hódítók. S vele mondhatjuk akár jelen időben: „A temetőt sem kimélik a harcok. / Akna érte a mohos angyalarcot. / Láb nélkül függ fáján az Úr fia. / Csuklótlanul imádja Mária.” Amit ők oly szívósan, ravaszul, okosan védelmeztek, építettek, tettek, azt mi elveszítjük és elmulasztjuk. Fojtogat a tehetetlen düh, a veszteségek láttán felcsap az indulat:

Századunknak kétségtelenül egyik legnagyobb személyisége volt. A besenyők fogcsikorgató elszánása, a székely góbék ravaszsága, a tősgyökeres paraszt hűsége és a polgár bölcsessége egyesült benne, s ez tette költészetét mindenki számára elfogadhatóvá. A ritka közvetítők és egységesítők egyike volt (gondoljunk folyóiratára, a Magyar Csillagra), s csak verseinek sokszor kapkodó lélegzetvétele, egymásra torlasztott mondatai, elharapott gondolatai sejtetik, mekkora súly nehezedett rá küldetése teljesítése közben.

A túlélés harcosa

Ritka, hogy valaki nem a győzelemért száll harcba, hanem a túlélésért. A magyar történelem különös fordulatai magyarázzák, hogy nagy költőink, Balassitól kezdve, a megmaradás szószólói lettek. Illyés harcának célját foglalta össze utolsó, cím nélküli versében ([Hogy végzem? Nem tudom…]):

A személyes mondandón túl általános jelentéstartalmat is hordoz a vers. Illyés sokszor kódolta üzenetét. Némelyik versmondata mögött érzékelni ravasz szemvillanását, látni véljük ökölbe szorított kézfejét. Pontosan érzékelte, hogy meg lehet teremteni egy boldogabb, egyensúlyosabb világot, amelyben legalább nyomaiban jelen van a társadalmi igazságosság, s az is keserűvé, dühödtté tette, hogy tapasztalatai alapján ez a világ mind messzebbre került. Hosszú élete során megszámlálhatatlanul sokszor hallhatta különféle elvekben hívő vagy azokat megcsúfoló politikusok – akik közül sokan keresték kegyeit, hiszen jól tudták: Illyés több önmagánál – ígéreteit: a jövő meghozza reményeinek beteljesedését, csak még hüvelyknyi türelemre volna szükség. Ilyenkor elveszítette türelmét, s a hitújítók haragja járta át. De amikor azt kellett tapasztalnia, hogy a jelszavakat fegyverek és börtönök „hitelesítik”, akkor valóban kitartó és türelmes volt, mint elei, akik nádasokba és megerősített várfalak mögé húzódva várták, hogy kitakarodjék a túlerőben lévő ellenség, vagy hogy egymást pusztítsák el a megfáradt hódítók:

A túlélés és megmaradás záloga a türelem, az egymás véleménye iránt tanúsított megértés. Ez az a készség, amely napjainkból jórészt hiányzik, amely viszont bőven megvolt Illyésben. Türelme miatt hajlamosak megalkuvónak nevezni azok, akik sebesen váltottak köpönyeget, és önfeladásaikat Illyés megértő bölcsességével leplezik. Akik bátorságát kérik számon, csepp hősiességet sem mutattak ott és akkor. Ma pedig szívesen megfeledkeznek a költőnek arról a kívánalmáról, hogy „részlet-igazságát ki-ki illessze a közösbe”. De hol vannak manapság a „közös” törekvések? Hol vannak azok a köz érdekét szolgáló elképzelések, amelyekbe ki-ki beilleszthetné saját kis gondolatmorzsáit?

Illyés végigélte azokat a korszakokat, amelyek során a nemzethez tartozás tudatát módszeresen gyengítették. Hallgatta a különféle jelszavakat, a diktátorok és a diktatúrák istenítését, keserűen tapasztalhatta, hogy egy uniformizált világ fantomképét festegetik, s közben kikezdik a hagyományos értékrendet. A lélek épületeinek megszilárdításán munkálkodott hát, mert költő volt, tudta, azokat rombolhatják le utoljára:

Modern próféta

Hosszú ideig meghatározója volt a prófétáról kialakított hagyománynak, hogy aki prófétál, azaz továbbadja Isten üzenetét, a Lélek közreműködése által szent révületbe esik, s a nyilvánosság előtt, tagjai számára tolmácsolja a rábízott hírt. Nem a saját véleményét mondja, ezért nem hamis próféta.

Illyést sokan látták, írták le prófétának, s némi derűvel néha el is vállalta e szerepet, jóllehet tisztában volt azzal, hogy prófétálni, komor képet festeni a veszendő jövőről egyáltalán nem hálás feladat. Aki ugyanis szembehelyezkedik a vezetők által szentesített, erőszakszervezetek által védelmezett eszmékkel, az változtatni akar rajtuk, s az ószövetségi kor királyai éppúgy nem lelkesedtek a változtatásért, mint századunk jól berendezkedett diktátorai. Hitler is, Sztálin is önmagát tekintette kiválasztottnak. Illyés Gyula viszont egy maradt a sok közül, amit versbeszéde ugyanúgy jelez, mint megfogalmazásainak egyértelműsége. Ha valakiből, hát belőle hiányzott a révület, tudatos, racionális maradt a legkeservesebb, legkilátástalanabb helyzetben is, s amit megfogalmazott, nem isteni üzenet volt, hanem az egyszerű embereké, akiknek képviseletére elkötelezte magát. Zsilinszky emlékére írta, de rá is érvényes a vers utolsó két sora: „Szíve dacában, mint a láng / egy nép dühe. Azt hagyta ránk.”

Egy nép dühe szülte a népi mozgalmat és irodalmát. Egy nép fogcsikorgató haragja csapott ki Erdélyi József nagy felhördülést kiváltó korai verseiből. A „bújdosó” szomorúsága és indulata éltette Sinka István balladáit. Illyés azonban messzebbre látott náluk, jóllehet nem kevés daccal zsellérek fiának tudta magát. De a lelkifurdalásos zsellérfiú Európára is látott, s tapasztalatai hitelesítették a valóban a próféták fájdalmas szavaira emlékeztető versmodelljét, beszédmódját, mely az avantgárd hatásokat levetkező korszakát jellemezte. Nem a haragvó, hanem a hazatalálni vágyó próféta szerepét választotta, sokszor mondta el, hogy ifjúsága emlékei nyúltak utána, s akkor szerzett lázító tapasztalatai szabták meg magatartását:

Az öreg Illyés viszont nem csekély öniróniával meg is fogalmazta a prófétaszerep veszélyét, amit nemcsak neki kellett megtapasztalnia, hanem nemzedéke sorsvállaló irodalmat művelő tagjainak is. Kiközösítésről ír, a gőg és a hazugság ellentámadásáról, de az ellenérzés sem ingatta meg: „Stigmaként égnek sebeink. / Világítják az ember éjszakáját.” (Eretnek ima) Amikor a „farkas-arcú égieket” káromolja, mintha az Istent számon kérő próféták szerepét élné újra. Valójában azonban lázadó szavai az akolszellemet fenntartó, a gondolkodás szabadságát korlátozó földi hatalmak ellen irányulnak. A „hűség nyelvén” szólalt meg mindvégig: nem Istentől az emberek felé közvetített, hanem fordítva: a számkivetettek jajkiáltását foglalta verseibe, hátha meghallják, akiket illet (Koszorú). E küldetése közben meg kellett tapasztalnia a gúnyt, a megvetést,a megcsontosodott, mind kihagyásosabban gondolkodó öregnek járó megvető legyintést. Élete vége felé a ninivei „bús agg Jónáshoz” hasonlította magát, akárcsak a Jónás könyvének Babitsa. E magatartása konklúzióit vonta le Peroráció: Záróbeszéd című versének befejezésében:

A prófétaszerep velejárója a folytonos küzdés. Az üzenet hordozója nemcsak a hatalmasokkal, nemcsak népe elnyomóival perlekedik, hanem önmagával is. Illyés önostorozó költő is volt, s nagy verseinek kiküzdött egyensúlyát – bár e sorokban is fel-felbukkan a szorongó kétség – ezért érezzük hitelesnek. Noha tanított, költészete soha, egyetlen pillanatra sem mutatja a pedagogikusság jeleit. „Küzdve alakította” magát, abban a reményben, hogy azokat is alakíthatja, akiket szolgált (A költő felel). Minden esélye meglett volna, hogy e küzdelmes szobrászi tevékenység helyett az avantgárd Európa-szerte megbecsült mesterévé váljék, s a szavak újra rendezett alakzatai segítségével ábrázolja a világot, mintegy mesélve a technika csodáiról. Ő azonban – bár érezhetően küzdött anyagával – úgy lett a magyar nyelvhasználat nagyjainak jogos örököse és folytatója, hogy verseinek szerkezete kristálytiszta, s mindig megragadható bennük az a vezérlő elv, amely köré gondolatai épülnek. Ez szinte természetes, hiszen aki azzal a meggyőződéssel fog tollat, amivel ő, azaz „el nem pazalhatja” a rábízott „értékeket”, az nem tékozolhatja el küldőinek belé helyezett bizalmát, nem lehet túlbonyolított vagy érthetetlen. Ő is megírhatta volna Vojtina ars poeticáját, akár szóról szóra követve az eredetit, vagy himnusszal köszönthette volna a gépi korszak csodáit. Ehelyett S az ország? című versét fájdalmas, napjainkban különösen időszerűvé vált képpel zárja:

Illyés valóban az országot, a népet képviselte, nevében szólt, míg szólhatott. S hányan szólnak azóta is az ő hitelével, küldetéstudatával ezekről?…

A mulandóság fájdalma és méltósága

Az emberi élet megemészthetetlen ténye a halál. A prófétának is számot kell vetnie a véggel. Nem a megjósolt, a bűnök miatt bekövetkezett egyetemes pusztulással, hanem saját életének befejezésével is. Az elmúlásról általában csak közhelyeket tudunk mondani. Valóban a „nemlétre” nyitottan élünk mind szorongóbban, csak az etruszkok és néhány szent életű, a világból kitekintő példaképünk ujjongott a halállal szembesülve.

Illyés újra meg újra számot vetett az emberi lét végességével, melyet hol az egyéni sors természetes elemeként ábrázolt, hol a nemzethalál komor látomásába ágyazva. Hosszú előzménye van remek esszéregényének, a Kháron ladikján-nak, melyben a belenyugvó irónia és önirónia az uralkodó. Ám e sokat emlegetett műnek folytatása is van lírájában.

Az öregedés és kiszolgáltatottság visszatérő témája az irodalomnak. „Uram, bocsásd el szolgádat!” – zeng felénk a századok mélyéről a harcát jól megharcoló könyörgése. Illyés is számot vetett erői hanyatlásával, de korántsem csak egyéni sorsa vetületével. Önfeláldozó, sorsvállaló nemzedék egyik utolsó mohikánjaként szólt az öregekről, akiket „kényszer-hőssé” tett a történelem:

Halálverseinek tekintélyes hányada – ehhez hasonlóan – számvetés. Egy bizonyos kor után a leírt szó nemcsak fáradságos összeszedettséget kíván, hanem azt a szorongató kérdést is fölveti: nem végrendelet része, „különös testamentum”-e. Illyés testamentumainak az ad különös feszültséget, hogy gyakran az ország, a nép, egy ősi életforma elmúlásának lázas látomásait is beléjük szövi. Az olvasmányemlékeiből táplálkozó Elefánttemető ennek az általánosító szándéknak egyik legsikerültebb, legszebb megfogalmazása.

A halálra váró, végességének tudatában lévő költő emlékezetében mind többször merülnek föl régi társainak árnyképei. Valamennyiüket közös küldetésre hívta a magyarság sorsa, de Illyés végül is – jóllehet családja szerető közelségéről, ápoló, gondoskodó, aggodalmas feleségéről, a kettejüket egybekapcsoló szövetségről megrendítő hitellel szólt – magára maradt. Színész az üres színpadon. De micsoda színjátékot adtak elő!

„Szemben a támadással” józan eltökéltséggel figyelte, ahogy „a semmi közelít”, ahogy „teste tartományaiból” „jönnek a hírek; s jönnek majd újra a hírek” (Távoli testünk). A bekerített lélek hátrálni kényszerült, anélkül, hogy feladta volna hadállásait, hiszen az „emlékezet” mindvégig „édenkertje” maradt, amint Rangrejtve, 1944 című versének Jean Paulról írt részletében fogalmazta meg: „Emlékezet, / egyetlen édenkertem, / honnan sosem lehet / kiűzni engem.”

Az napjaink fájdalmas, nyitott kérdése, vajon a nemzet tudatából, emlékezetéből sikerül-e kitörölni Illyést, s a következő nemzedékek nem vesztik-e szemük elől a „számadót” s vele az igazságot mondó – ahogy ő írta – „úrvacsora-osztó” magatartást:

Másokért tenni, felelősséget érezni, lövészárokba húzódva küzdeni vagy jeladóként figyelni – ez volt Illyés és jó néhány nemzedéktársa magatartásának egyik legfontosabb jellemzője. S ha manapság széttekintünk a letarolt, elcsalt pusztaságon, szorongó döbbenettel kérdhetjük: hová lettek?…

A történelmi tapasztalat

Illyésék, de a harmadik nemzedék költői is a történelemmel szembesülve vetették föl bölcseleti kérdéseiket, melyek olykor inkább a lényegre irányultak, mint a bölcselők hasonló célzatú fölvetései. A Kézfogások – Illyés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kötete – a kor olvadásától is inspirált versei nemcsak lírája, hanem a magyar költészet megkerülhetetlen remekei. Ezekben foglalta össze azokat a tapasztalatait, amelyeket az események sodrában élő, sorsvállaló emberként gyűjtött, kiegészítve a múlt inspirációival. „… lelkemben is hűs tárgyilagosság” – írta a reformáció genfi emlékművét a távlat kínálta perspektívából szemlélve, a „kövesedett időből” megszemélyesülten kilépő szoboralakokkal szembesülve.

De vajon hűvös tárgyilagossággal nézelődhetik-e az, aki tudván tudja, hogy „a langyosakat kiköpi az Isten”? Aki saját életének küzdelmei és tapasztalatai által felvértezve tudja, hogy az igazságot sokszor öklünkben hordjuk? Akit ellenei között „az Úr tüze” éget?

A történelemmel való számvetés objektiváló szándékát ezekben a hatalmas versekben a vallomás szándéka nemcsak ellenpontozza, hanem maga alá is gyűri. Egy lázadó, kérdéseit a szoboralakok szemébe vágó, ereje teljében lévő költő hangja ez, aki sokat szenvedett népe öntudatos képviselője.

Az öntudatosság Illyés költői magatartásának fontos eleme. Bár nyomatékosan hangsúlyozza, hogy kis nép fia, de népe, szenvedései okán, jogot formálhat arra, hogy megbecsüljék múltját és küzdelmes jelenét. Szolgapárti, az igazságtalanságok miatt felháborodó versei az egyedi esetek visszaidézése révén keltettek figyelmet. Ő maga is ügyek áldozatos szolgálója volt, de sosem behúzott nyakkal, vereségtudattól áthatva, s kivált akkor nem, amikor hazája történelmére hivatkozott. Európára sosem úgy tekintett, mint az elérni vágyott édenre. Számtalanszor élte át a vereség tudatát, de ez sosem tette bénulttá, inkább azt a meggyőződését erősítette, hogy a hazának otthonnak kell lennie, s aki tehet érte, annak kötelessége otthonná, otthonossá tennie:

Olyan házat és hazát akart építeni, amelyben minden jó szándékú ember helyére talál. Itt és nem másutt. A nemzeti hagyományok által felvértezve, azokból erőt merítve. S a gyászból is tanult, a könnyek is erősebbé tették. Néha ő is „szörnyű álarc” mögé kényszerült, mint Mohács című versének ifjú királya. De inkább az álarc, a belső emigráció, a látszólagos belenyugvás, mint az árulás vagy a pusztulás. Mert a lélek azért független marad, s szívós kitartása megacélozhatja a testet. A lelket nehezebb bilincsbe verni, de ha sikerül, elvész a remény. Ezért idézte egyre-másra az elveikért fogcsikorgatva szenvedőket, ezért kottázta versbe, mit üzennek a halottak. Ezért fohászkodott felrázó hangzavarért Bartókot szólítva. És azért „babrált a világ dolgaiban”, hogy azokat gazdagítsa, erősítse, akik magyarul olvastak, s ráismertek a Duna tükréről a versbe varázsolt fényre. Ezekből „csinált” költeményt. S e csináltsággal öntudatosan határolta el magát attól a gondolattól – melyet nála nem kisebb írók vallottak sajátjuknak –, hogy a történelemben élő, arról eszmélkedő írástudónak egyetlen kötelessége, hogy írjon. Ő szolgált, s műveket „csinált”, hogy így ossza meg másokkal tapasztalatait, s lehessen útmutatójuk. Sosem szólt „föntről lefelé”, a műveltség gőgjével és öntudatával, pedig tehette volna. A „lentieket” képviselte, s a „fent lévők” lelkiismeretét ébresztette: