Az űrhajóroncs sötét volt, megszaggatott, horpadt. És úgy lángolt a Merkúr terminátorának szélén, mint egy levedlett kígyóbőr, amelynek a felére rásüt a sivatagi nap, hogy sterilizálja, s kiölje belőle a férgeket.

      Különös volt. Azontúl, hogy teljesen halottnak tűnt, volt benne valami taszító. A két űrhajós, akik egy távoli kráter pereméről figyelték, nem is nagyon akarták megközelíteni.

      Egymásra pillantottak a sötétben. Nem, nem is vitás – jelezte a pillantásuk –, ez most különös feladat, egészen szokatlan. Ez a horpadt, koszos, poros fémhüvely mintha valamiképp élne.

      – Félek bemenni – mondta a kövérebbik asztronauta. A társa a fejét ingatta.

      – Természetesen visszafordulhatsz – válaszolta egy idő múlva. – De akkor nem kapsz semmit a kincsből.

      Az első űrhajós, a kövér, erre megrezdült, egy darabig gondolkodott.

      – Azt mondják, szerencsétlenséget hoz a roncs a kereskedőkre. Ismertem egy bányászt, aki erre tévedt, amikor ércek után kutatott, és...

      – Nem érdekelnek a történeteid.

      – Pedig jobb lenne... Hát nem látod, milyen félelmetes? Félig fagyos, félig tüzes.

      – Ezt akkor is tudtuk, amikor elindultunk. Ne nyafogj! Gondolj inkább a kincsre!

      Trutov megpróbált a kincsre gondolni. A naconxypani központi könyvtárban olvasta, hogy a legelső Merkúrra érkezett űrhajó, az Istár tömérdek, önmagában is szép vagyont érő fegyvert szállított a fedélzetén, és ennek legnagyobb részét a felszínen hagyta, amikor szégyenszemre – a tatrészt hátrahagyva – a legénysége elmenekült a bolygóról. Az emberek közt terjedő legendák szerint később kalózok fészkelték magukat a roncsba, akik mind egy szálig odavesztek az első reguláris űrflottával való csatározások során a ceresi ütközetben. A kincsüket viszont... nos, azt itt hagyták. Vagyishogy nem volt módjuk visszatérni érte. A Merkúron lakók, ezek a vézna, törékeny emberek már évek hosszú sora óta keresték a roncsot, ám egy érthetetlen oknál fogva sosem találták meg. Vagy megtalálták, csak nem volt módjuk visszatérni – rázta ki a hideg Trutovot.

      – Hé, George!

      – Mi van?

      – És ha mégis igazuk van a meséknek? Hogy mindenki meghalt, aki a roncs közelébe jutott?

      – Ostobaság. Nézz körül: több mint egy órája itt dekkolunk, és egy árva porszem sem sodródott erre. Nézd ezt a szemétdombot...! Soha nem láttam egy rakáson ennyi vackot...

      Egy darabig ismét hallgattak, feszülten fürkészték a távoli roncsot. George a sisakja elé emelte az elektronikus messzelátót, és mozdulatlanul figyelt. Minden magabiztos szava ellenére ő is tartott az ismeretlentől, semmi kedve sem volt otthagyni a fogát. Úgyhogy, ha már ilyen szerencsésen idetaláltak, úgy döntött, dupla időt szentel megfigyelésre, hiszen ha mégis... Szóval nyugtalanul szemlélte a rakétatest környezetét, a régi Victory-osztályú hajók mindegyike olyan volt, mint valami repülő erőd.

      – Te George!

      – Hm?

      – Én bemegyek.

      George leeresztette az elektronikus távcsövet, és lefáradva a társára tekintett.

      – Az előbb még azon balhéztál, hogy mindenki meghalt, aki kapcsolatba került a cuccal. Vissza akartál menni Naconxypánba.

      – De most bemegyek. Nem fogok tovább várakozni... – Trutov megindult, felállt a kráter peremére, amelyen mindaddig hasaltak. George azonban megrántotta az orosz szkafanderét.

      – Még ne – suttogta. – Előbb én...

      – Te?

      – Én.

      George felállt, leporolta magát.

      – Mögöttem jössz. Ha mozgást látsz, odapörkölsz! Nem kell félned, nem látja meg senki a lézert, és vákuumban nem terjed a hang. Úgyhogy ne félj használni a flintát!

      – Oké, George, értem.

      Hamar odaértek a monumentális, tíz méterrel fölébük tornyosodó roncs mellé. Először körbejárták, de semmi szokatlant nem láttak rajta. Végül elérkeztek a zsilipkamrához.

      – Akkor most bemegyünk – mondta George.

      – Jó.

      – És bent majd meglátjuk, mit csinálunk.

      – Ahogy mondod, ott bent majd kitalálunk valamit.

      – Merthogy nem hiszem, hogy lenne bent bárki, aki ennyi időt kibírt volna. Nem élhet ott senki, és az is képtelenség, hogy valamelyik kalóz visszatért volna. Mostanra elég felszerelt a Merkúr ahhoz, hogy minden közeledő űrhajót kiszűrjenek.

      Trutov csak a vállát vonogatta.

      – Ez azért nem teljesen igaz. Ez a bolygó egy kőhajításnyira van a Naptól, elég erős a zavarás. És ha a napos oldalról közeledik a kalózhajó, majdhogynem bemérhetetlen. Neked is tudnod kellene.

      George bosszankodva megtorpant, a keze megakadt a vésznyitó herkentyűjénél.

      – Akkor? – kérdezte.

      – Mi akkor?

      – A fene esne beléd, Trutov, teljesen meg tudsz bolondítani! Ugyan mi a fene történhet velünk?! Én bemegyek...

      – Várj! Mintha látnék valamit...

      George keze megállt mozdulat közben.

      – Mit?

      – Fény... valami fé... fénylik... – a kövér űrhajós az Istár egyik ablakára mutatott. Valóban, a kvarcüvegen túlról enyhe zöldes fény szűrődött ki.

      – Tükröződés.

      – Nem, ez nem! Ez szórt fény! Te George, menjünk a fenébe, talán még visszaérünk. Na...

      – Ostoba vagy, Trutov. Nem érdekel, mi fénylik. Van fegyverem. És most bemegyek!

      George tekerni kezdte a mechanikus ajtónyitót. Fél percébe telt, mire feltárta a nyílást. Óvatosan, fegyverét maga elé tartva lépett az üregbe, feje fölött az acéllemez szakadásain beragyogtak a roncsba a csillagok.

      – Huh, egész jó hely ez! Ha nem lennél olyan babonás tökfej, Trutov, eladhatnánk ingatlanként. Látod ezt a hatalmas csarnoktermet?

      – Hm...?

      – Ezt az óriási termet! Ha megreparálnánk a burkolatot, és feltöltenénk levegővel, szebb házunk lenne, mint bárki másnak Naconxypánban.

      – Én inkább a kincset kutatom – felelte a kövér orosz űrhajós, és fémlemezeket kezdett tologatni, bekukkantott mindegyik alá. A Merkúr alig egyharmadnyi gravitációjában ez nem okozott különösebb nehézséget.

      – Tökfej vagy, Trutov, sosem ismered fel a jó lehetőségeket. Egyébként még ki is adhatnánk nyara... – Elhallgatott. Trutovot megzavarta a hirtelen csend, elengedte az aktuális vaslemezt, és megfordult. George átszellemült arccal, értetlen kifejezéssel bámulta a semmit az egyik összekötő folyosón túl.

      – George, jól vagy? – kérdezte nyugtalanul Trutov. Az amcsi nem válaszolt, így a kövér űrhajós megfordult, és követte társa pillantását. És ugyanúgy megdöbbent, amikor a sejtelmesen sugárzó, zöld fényt észrevette. Tovább erőltette a szemét, mintha több fokozatra állítható távcső lenne, és hirtelen zavarbaejtőbb részleteket is észrevett.

      A cső alakú, alig két méter átmérőjű fémkaszkádon túl ugyanis zöldes áramlás lőtt ki a falakból, s másodpercekkel később tömény zöld fénynyalábbá állt össze a hangár közepén. Trutov elhűlten bámulta a perdülő-forduló, szétnyúló és tömörödő fénykévéket. Fehér és zöld fény kezdte beragyogni a termet, majd a csóváknak végtagjai, ruházata és emberi részei nőttek. Fénysugár-hajú leányok lettek belőlük, sok-sok gyönyörű lány, akik egymás karjába kapaszkodva szédítő körtáncot lejtettek az Istár szétszabdalt roncsának nagy hangártermében.

      És mintha a hangár is megváltozott volna! Zöld és kék fénydíszek, csodás virágok lepték el a falakat. A tüneményt döbbenten szemlélő két ember fülében pedig kacagás és nevetés hangzott fel. De hát ez lehetetlen – gondolta George. – Vákuumban nem terjed a hang...

      A férfi igyekezett kitisztítani a látását, és többször elsütötte a fegyverét, majd azt kiáltotta Trutovnak, hogy tegye ugyanezt. A nők átsuhantak a másik helyiségből az övékbe. Az orosz lőtt, de az alakok ekkor sem tágítottak mellőlük, egyre csak cirógatták őket a karjukkal, becézgették, szólongatták, mígnem annyira elvették az erejüket, hogy mindkét férfi a padlóra rogyott gyengeségében. Az ezüstös hangfoszlányok szalagként körbetekeredtek rajtuk, s a lenge, fényruhába öltözött alakok átölelték a két kincsrablót. A férfiak arcába kacagtak, körbetáncolták őket, meglágyították a szívüket, és zsongással tüzelték fel a vérüket, hogy magukkal hurcolhassák a lelküket a túlvilági szerelem csodálatos, zöld fényű Tündérországa felé.

---

•  A novella Weöres Sándor azonos című verse alapján készült.

---

ÚJ GALAXIS 7. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 125-127. o.)

---