Nem sokan voltak, akik belülről is látták ezt az épületet, de a férfi közéjük
tartozott... sőt! Azon kevesek egyike volt, akik tudták, hogy a háború még nem
ért véget!
Nem. Még nem..., s ha lehet, gyilkosabb eszközökkel folytatódik, mint eddig.
Olyan eszközökkel, melyeknek ő is részese lehet!
Gondolatait váratlan reccsenés zavarta meg: a közeli bokorból egy kutya
bukkant fel. Hangosan vinnyogva, izgatott farkcsóválással rohant egy
szeméthalomhoz, s kétségbeesett szimatolással kutatott valami ennivaló után.
Nem volt esélye: az emberek már minden lehetséges élelmet összeszedtek.
A kóbor állat keserves nyüszítéssel ugrott tovább, néha beleszagolva a
levegőbe, majd el-elcsukló lábaival futásnak eredt.
A férfi elmerengve nézett utána, lélekben a messzi múltban kalandozott. Igen,
igen...
Az a kutya is ilyen volt: piszkosfehér korcs, zsemleszínű foltokkal az
oldalán...
Ő még kisgyerekként élte vidám életét: tíz-tizenegy évesként gondtalanul
játszott a park árnyat adó fái között. Elmélyedve, gyermeki kíváncsisággal
szemlélte a kavicsos út szélén sürgő-forgó hangyacsapatot.
Néha a nála lévő húsos szendvics egy-egy darabjával ajándékozta meg a boly
szorgos tagjait, s ilyenkor fellelkesülve figyelte a szokásosnál is nagyobb
nyüzsgést.
Ekkor bukkant fel a kutya.
Sovány testét sárosan, összegubancolva fedte foltos bundája, szeméből
szomorúság sugárzott. Bal mellső lába meg-megbicsaklott: egykori gazdája
rúgott bele, így adva tudtára, hogy négylábú társa feleslegessé vált számára.
A nemrég még kedvenc öleb ezt sokáig nem vette tudomásul: hetekig ott állt a
gazdi háza előtt, esőben, sárban, viharban is, ám hiába. Egy idő után
belefáradt, rájött, hogy kénytelen a kóbor kutyák útját járni.
Soha többé nem bízott az emberekben...
A most előtte térdeplő kisfiú sem volt más számára, mint ellenség, akivel meg
kell küzdeni az életet jelentő, kívánatos szendvicsért.
A kutya izgatottan felmordult, testén remegés futott végig. A húst szimatoló
orrcimpái idegesen megrándultak, az éhségtől mardosó gyomra egyre csak az
élelmet követelte.
A kisfiú olyannyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette a veszélyt.
A kutya hátulról közelített, szinte hasra lapulva.
A fiú még csak nem is láthatta... ám egyszerre furcsa bizsergés kezdte átjárni
a fejét. Az érzés egyre erősebb és erősebb lett; egyre fájóbb és félelmetesen
idegenszerű... már nem is látta az utat, a füvet, a parkot: ezek egyszerűen
eltűntek, s ő ott állt egyedül, valahol, egy eddig ismeretlen világban.
Az idő teljesen lelassult számára, s ő egyszerre volt minden és mindenki: a
fű, a fa, az út, a hangya... s a kóbor kutya is!
Igen, már tudta, hogy ott van mögötte, idegesen, éhesen, harcra készen. Tudta
az állat minden gondolatát és agyának parancsait: érezte az izmok feszülését
és azt az elemi ős-erőt, mely kényszeríti, hogy rögtön rávesse magát a húsos
szendvicset tartó kézre.
A kisfiú mindezt gondolatban átélte!
Átélte, és furcsa módon megnyugodott.
Érezte, hogy tud parancsolni mindenkinek, mert valamiféle hihetetlen erő
birtokába jutott: gondolataival megsimogatta az izgatott kutya vad ösztöneit,
lecsillapította a támadókedvet, majd ellazította a sérült lábon a begörcsölt
izmokat.
Legyőzhetetlenné vált akaratával az éhség diktálta dühöt ragaszkodássá
alakította, s becsukott szemmel, kinyújtott karral várta az állatot.
A kutya ebből csak azt vette észre, hogy izgatottsága lecsitul, fájó lába
csodálatosan pihent lesz, s az éhség okozta gyötrelem teljesen megszűnik. A
szendvicsre ügyet sem vetve, teljes bizalommal odabújt a kisfiúhoz, és mellé
leheveredve újra ott vibrált benne egy elfeledett csodás érzés: a gazdi
megnyugtató jelenléte.
A fiú túláradó örömmel ölelte magához a már szelíd állatot, s boldogságát a
keresésére indult édesanyja sem zavarhatta meg:
– Kisfiam, azonnal kergesd el ezt a bolhás, mocskos kutyát! Mit képzelsz?
Meg ne lássam, hogy még egyszer ilyeneket simogatsz!
– Mami, ezt a kutyust... hazavisszük! – suttogta alig érthetően, de
már
tudta, hogy az édesanyja nem fog nemet mondani lehetetlen
kérésére...
A romváros határában álló férfi arcán halvány mosoly suhant végig.
Ez a kezdet mélyen beleíródott a tudatába, mintha ezüst fonállal lenne
belevarrva. A múlton tovább gondolkodva eszébe villantak további
gyermekévei.
Szinte minden a régi medrében folyt tovább, ő az újonnan felfedezett képessége
birtokában sem lett más: ugyanolyan szófogadó, engedelmes volt, mint addig. A
változást nem vette észre rajta senki, még a közvetlen családtagjai sem, pedig
a fiú bárki érzéseibe, emlékeibe be tudott kapcsolódni, sőt meg is tudta
változtatni azokat.
Néhány ember kezében gyilkos fegyver is lehetett volna ez a tulajdonság, ám ő
tudta, hogy e képessége isteni adomány; olyan ajándék, mellyel nem élhet önző
módon. Soha, soha nem is használta másra, mint mások megsegítésére.
Gondolataival iskolatársait vigasztalta egy-egy rosszabb osztályzat után,
reményüket vesztett embereket segített át mélypontjukon. Nehéz sorsú családok
köszönhették neki boldogságukat, miután új célokat adva megbékéltette őket
életükkel.
Sok-sok ember elérhetetlen vágyát teljesítette azzal, hogy elméjükbe
„beleírta” a kívánt esemény valóságban meg nem történt emlékét,
legyen az tengerparti nyaralás, űrutazás vagy bármi más kívánság.
Ezek az emberek, átélve vágyuk teljesülését, végre megnyugodva, boldogan
folytatták tovább egyszerű életüket.
Neki, önmagának viszont el kellett viselnie a valós lét megpróbáltatásait. Jól
emlékezett arra az esőre hajló őszi napra, mikor egy autóbalesetben szülei
életüket vesztették. Nővérét, valamint két kisöccsét már az álom megnyugtató
karjaiban pihentette, elfeledtetve velük a letaglózó esemény szívettépő
fájdalmát, de ő egyedül maradt bánatával. Lesétált a folyópartra, s
mérhetetlen szomorúságában nem volt más társa, csak a zsemleszínű foltokkal
tarkított kutyája...
Az évek tovább peregtek.
Egyetem, katonaság, első munkahely, házasság... öröm és szenvedés, bizalom,
majd csalódás...
Sok emberrel megszakadt a kapcsolata: testvérei elköltöztek, s néhány barátja
is más úton járt. Elhagyta a kutyája is: elpusztult egy tavaszi reggelen.
Elbúcsúzott észrevétlenül a gyermekkora, régi, kevésbé fontos emlékeivel
együtt.
Egy dolog azonban kitartott mellette: a különleges képessége.
Ez volt az, ami akkor is az övé maradt, mikor már minden színes élmény
szürkére fakulva merült el... az utolsó háború démoni poklában.
Ő túlélte. Most itt áll a sugárfertőzött Föld egyik városában, remény nélkül,
lebombázott élete némán sikoltó romjain. Itt áll, hogy nemsokára erőt vegyen
magán, s elinduljon be, a Vezérkari Palotába, elmondani végre a döntését.
Véletlenül tudta meg néhány hete ezt a lehetőséget.
A hír, mint egy bujkáló madár, itt is, ott is felütötte fejét: egyesek tudni
vélték, hogy a Vezérkar hazája érdekében különleges paranormális képességekkel
rendelkező embereket keres.
Maga sem tudta, miért jelentkezett.
Lehet, hogy belefáradt a haldokló élet felesleges küzdelmeibe, vagy csak
pillanatnyi gyengeség fogta el?
Ki tudja...
Isteni tehetségét mohó emberek kezére játszotta: a vezérkar orvosai előtt
felfedte nem mindennapi adottságát.
Ők rögtön egy különleges laboratóriumba küldték, ahol száz és száz vizsgálatot
végeztek el rajta. Speciális műszerek ezrével rögzítették mérési
eredményeiket, majd egy számítógép összesítette a tömérdek adatot. Több napig
tartó kísérletek után elengedték, de közölték vele, hogy értesíteni fogják.
Hetekig semmi sem történt.
Már-már megkönnyebbülve feledte el az egész vizsgálatot, amikor esti sétája
során rongyos alak lépett hozzá. Kinyújtott keze azonban nem élelemért
könyörgött: egy levél volt benne. Átadója, miután feladatát teljesítette,
nesztelenül húzódott vissza a sötétlő romok kusza összevisszaságába.
A levél rövid volt, de lényegretörő.
Szűkszavúan közölte, hogy az összesen hat megfelelő ember közül ő is egyike a
legjobbaknak, s további megbeszélésre várják a Vezérkari Palotában.
A férfi elindult végre. Legalább egy órába telt, míg beért a város kihalt
főterére. A régi nagy nyüzsgés helyett most csupán néhány lézengő jelentette
az egyre fogyatkozó életet.
Ezek az emberek már egymásnak sem köszöntek: érdeklődésük leszűkült saját
belső világukra. A kivételt talán csak az az idős hölgy jelentette, aki most a
Vezérkari Palotához közel üldögélt egy kiszáradt szökőkút előtt.
A férfi megörült neki, de nem ment rögtön oda hozzá. Bár régi ismerősként
köszöntötte őt, először csak egy távolabbi padra ült le. Tudta, hogy a néni
nem szereti, ha gondolataiban megzavarják.
Amolyan szertartás volt ez már közöttük, mintha Saint-Exupéry meséje
elevenedett volna meg: a kis herceg és a róka igaz barátsága...
Először csak egy távoli biccentés, majd egy-két udvarias szó, végül őszinte,
meghitt beszélgetés jellemezte több éves barátságukat.
A férfi oda-oda pillantott az idős hölgyre, aki olyan volt, mint egy
nyugalmazott tanítónő: ezüstösen csillogó haját gondosan kontyba kötve
viselte. Pisze orra bájossá varázsolta vékony arcát, fekete keretes szemüvege
mögül világoskék szem tekintett jobbra-balra. Keskeny szája néha mosolyra
húzódott, valószínűleg egy-egy kedves emlék jutott eszébe.
Az idős asszony még egy kis ideig a múlt boldog pillanatain gondolkodott, majd
a türelmesen várakozó férfi felé integetett:
– Na, hát eszedbe jutott végre az öreg barátnőd? Ülj csak át ide, már
igazán hiányzott a társaságod! – invitálta kedvesen, s a férfi tudta,
hogy igazat mond.
Felfogta a néni gondolatait: a legtisztább törődés és figyelem sugárzott
belőle. Megkönnyebbülve ült le mellé, s nemsokára élénk beszélgetés alakult ki
közöttük.
Barátságuk oly mély volt, hogy a férfi még a lehetséges új munkájára is
célzást tett. Az asszony azonban, szokásától eltérően, most nem mondott
véleményt, ez a dolog szerinte már csak a férfire tartozott.
A döntés azonban biztosan érdekelte, mert nemsokára megkérdezte:
– Nos, hát mit fogsz mondani a fejeseknek, ott benn? – bökött a
Vezérkari Palota felé.
– Nem vállalom... – válaszolta a férfi egyszerűen.
Az idős hölgy bólogatva vette tudomásul a szavait. Egy hosszú percig néma
csönd ereszkedett közéjük, majd ömleni kezdett a szó:
– Nem, nem és
nem! – kiáltott fel. – Világéletemben
egyszerűen éltem, becsülettel dolgoztam, nem fogom saját emberi mivoltomat
megtagadni! Azok ott azt várják, hogy menjek át a nagybetűs
ellenséghez, és vezetőiket kergessem öngyilkosságba! Ezt kívánná a
hazám és a
győzelem...
Győzelem? Nevetséges!
Egy éven belül már nem lesz élet a Földön, hisz mindent elpusztított a
sugárzás!
Ezek pedig győzelemről beszélnek??!!
Miért nem fogják föl végre, hogy ennek a háborúnak csak vesztesei vannak?!!
Összeugrik a gyomrom: olyanok ezek, mint két patkány a süllyedő hajón. Azon
vitatkoznak, ki az erősebb, de egy perc múlva elönti őket a tenger...
Országunk vezetői azt mondják, hogy én végre igazságot oszthatok, de ha ez így
van, akkor velük kellene kezdenem! – hadarta a férfi, majd egy másodperc
szünet után folytatta:
– Ha viszont megtenném, semmivel sem lennék különb, mint ők! Persze
Fejedelmi Tisztséget is ígérnek, mintha nem lenne mindegy erre a rövid időre,
hogy...
– Akkor miért jelentkeztél? – vágott közbe az idős asszony váratlanul,
villámló szemekkel. A kérdés olyan hirtelen jött, s annyira agresszív volt,
hogy a férfi teljesen megzavarodva hallgatott el.
– Miért jelentkeztél? – kérdezte ismét az asszony, most már
szelídebben.
– Majd én megmondom! – folytatta. – Azért mentél be oda, mert
nem így képzelted életed alkonyát! Napjaid meg vannak számlálva; csakúgy, mint
nekem, de te feleannyit sem éltél még! Nekem már mindegy, de te nem akarsz
továbbra is napi tíz órát dolgozni két liter ivóvízért, fél kiló kenyérért és
némi húsadagért! Vagy most, a háború után nem ez a fizetséged?
A férfi némán bólintott, s az asszony tovább folytatta:
– Fölösleges másokat hibáztatnod; ezt csak azért teszed, hogy túlkiabáld
a benned ordító vádló, néma csendet! Nézz szembe magaddal! Hátralévő napjaid
fényűzésben élheted, ez vezérelt, amikor bementél oda! – mutatott ismét a
díszes épület felé.
– Hogy a lelkiismereted háborog? – folytatta keserűen az asszony.
– Miért? Fogd már föl: a lelkedet megölte a háború! Nem maradt más, mint
a tested, az is már csak rövid időre! Új normák vannak a világban, már
amennyire ezt a poklot annak lehet nevezni... Vedd már észre, hogy te is csak
egy színész vagy, aki az élet rendezésében egy rövid darabot játszik a Világ
színpadán. Fiam! Lehet, hogy most jött el életed főszerepe!
Az idős asszony, kimerülve a heves beszédtől, egy kis ideig csöndben pihegett.
Amikor újra megszólalt, sokkal halkabb volt a hangja:
– Fogadd el egy vénasszony tanácsát: ha már megfeleltél, töltsd be az
állást! Bár nem értem teljesen, miről van szó, de használd ki! Már csak azért
is, mert én sejtem, hogy benn milyen módszerekkel dolgoznak! Nagyon vigyázz!
Azt mondom, légy erős, vagy menekülj! De szerintem ragadd meg a lehetőséget,
elképzelhető, hogy ez az utolsó esélyed a boldogságra...
A férfi kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett ellentmondani az idős
asszonynak, de most más volt a véleménye. Sokáig gondolkodott, hogy fejezze ki
magát, majd lassan így szólt:
– Nem hiszem... Méghogy a lélek meghalt volna? Nem! Éppen ellenkezőleg:
most kezdett el igazán élni bennem! Furcsa fintora a sorsnak, hogy túl az
utolsó háborún tudom csak értékelni azokat a dolgokat, amelyek eddig
túlságosan is a háttérbe szorultak.
Ha elfogadnám ezt a munkalehetőséget, örökre elveszteném azt a tiszta lelket,
amelyet ennyire még soha nem éreztem magaménak! A hátralévő időmben ezt
mindenáron meg akarom őrizni! – mondta nagy hévvel.
Szeme csillogóvá vált, és úgy folytatta:
– A boldogságot is említette... Nem, köszönöm, az emberek által adható
dolgok ezt nem hozzák el. Én éppen most találtam meg az igazi boldogságot
azáltal, hogy szembe mertem nézni a kísértéssel, és legyőztem! Nem érdekel,
hogy úgy végzem, mint bármely állat: tudom, heteket vagy hónapokat fogok
szenvedni, míg elpusztít a sugárbetegség. De a lelkem akkor is örülni fog,
mert belülről megmarad a szeretetben és emberi tisztességben!
Az öregasszony félig lecsukott szemmel hallgatta e mondatokat. Mikor
válaszolt, hangja megtört volt, s reményvesztett:
– Irigyellek, fiam... Igen, irigylem a lelki békédet és boldogságodat! Te
már elérted, amit az életben mindenkinek el kellene érnie! De úgy látszik,
nekem szomorúbb sors adatott: én már semminek nem tudok igazán örülni, mióta
eltemettem a férjem...
Az asszony szeméből az emlékezés néhány könnycseppet csalt elő, de gyorsan
letörölte. Elfúló hangon folytatta tovább:
– Nem, én már soha nem lehetek boldog; ezt az érzést a férjem mellett
éltem meg utoljára, de mivel őt már vissza soha nem kapom, számomra vigaszul
csak az emléke maradt.
A férfi agyában elkezdett motoszkálni egy gondolat: ha létezik valaki, akkor
hát ő az, aki látszólag vissza tudja adni az idős asszony régen meghalt
társát! A képessége megvan hozzá...
A fiatalember hátradőlt, becsukta a szemeit, és ellazította magát.
Gondolataival belopózott az öregasszony emlékeibe, és óvatosan előkereste
onnan szerettének a képét. Mikor már tisztán, minden arcvonását jól látta,
elkezdte azt beleírni a néni érzékeibe, s úgy láttatta vele, mintha a férje
most közeledne felé.
– Még egy kicsit messze legyen – gondolta –, ne nagyon
felismerhetően... kopottas barna kabátján ezüstgombok fityegjenek... zsebéből
kilógó óralánca is a múltat idézze... és most... most bukkanjon elő félénk
léptekkel a szökőkút sarkánál... s nézzen bele felesége tágra nyílt
szemébe...
Az öregasszony felsikoltott leírhatatlan örömében. Szavakat nem találva,
kapkodó lélegzettel bámulta a férjét: azt az embert, akivel együtt töltött
negyvenöt évet. Hitetlenkedve nézte őt, akit régen eltemetett, de most számára
újra feltámadt, hogy elhozza neki a régen várt boldogságot.
A fiatal férfi elégedetten vette tudomásul újabb sikerét. Ő tudta, hogy a néni
előtt nem áll senki, csak az asszony érzékeiben létezik ez a kép. Egy kissé
azonban meg is ijedt: ha most látja valaki az öregasszony túláradó örömét, nem
tudná mire vélni...
Résnyire kinyitotta szemeit, hogy körülpillantson, nincs-e a közelben más
járókelő... de ekkor rekedt üvöltés hangzott fel.
Ám ez a tébolyult ordítás őbelőle tört elő!
Az öreg, barna ruhás férfi ugyanis ott állt!
Ott állt, tágra nyílt szemmel, reszkető kezét az örömtől megnémult asszony
vállán nyugtatva.
Ott voltak, egymással szemben: az idős asszony és az öregember... mint az örök
szeretet élő szobrai. Csak nézték, nézték egymást, könnyektől csillogó szemeik
földöntúli boldogságot tükröztek.
A fiatal férfi előtt elhomályosodott minden. A világ forogni kezdett, s ő
megszédülve rogyott térdre. Furcsán tátogó szája hiába formálta a szavakat;
mondanivalója összefüggéstelen dadogássá változott:
– Nem láthatom... nem lehet itt... csak az asszony képzeletében
létezhet... mi ez... mi ez itt, ez a... ez a hűvös kékség... végre a
megnyugvás... ez a tiszta, hűvös kékség...
A fiatalember bizonytalanul feltápászkodott. Két szót mormolva indult el
valamerre. Valamerre, egy ismeretlen helyre, oda, ahová zavarodott tudata
diktálta. Elrohant, nem vett tudomást az idős asszony szánakozó pillantásáról,
sem arról, hogy lábai nemsokára vaslétrán botorkáltak felfelé.
– Hűvös megnyugvás... – gondolta ismét, és még utoljára lenézett a
düledező gyárkémény kormos tetejéről.
A Vezérkari Palota tanácstermében nagy volt a feszültség: a Honvédelmi
Testület tagjait rendkívüli ülésre hívták.
A szóvivő fellépett az emelvényre, majd jelentőségteljesen végignézett a húsz
emberen. Szavai várakozást keltve visszhangoztak a teremben:
– Uraim, szenzációs bejelentést teszek! Ígérem, nem fölöslegesen veszem
igénybe türelmüket. Önök már régen tudnak a pszicho-energiai vizsgálatainkról,
s azt is hallották, hogy elnökünk olyan embereket keresett, akik valamilyen
módon az átlagosnál jóval több ilyen erőt birtokolnak. Tisztában vannak azzal
is, hogy az ilyen személy képes mások tudatába beavatkozni.
Gondolom, felesleges ecsetelnem, mi történik, ha egy ilyen embert sikerül
bejuttatnunk az ellenség főhadiszállására... Uraim, közlöm Önökkel, hogy végre
itt állunk a végső győzelem kapujában: megtaláltuk az erre legalkalmasabb
személyt!
A reá bízott első feladatát tökéletesen el is végezte: likvidálta azokat, akik
szerepeltek ugyan a jelöltek között, de alacsonyabb képességük vagy nem eléggé
hazafias öntudatuk miatt nem voltak alkalmasak arra a különleges megbízásra,
hogy hazánk megmentői legyenek.
Kérem tehát Önöket, ismerjék meg nemzetünk jövendő győzelmének zálogát!
A felajzott emberek minden idegszála pattanásig feszült. Halkan nyílt egy
ajtó, s a terem sarkában megjelent a
kiválasztott.
A jelenlévőkön a megdöbbenés moraja futott végig.
Az ajtóban álló alak ugyanis olyan volt, mint egy nyugalmazott tanítónő:
ezüstösen csillogó haját gondosan kontyba kötve viselte. Pisze orra bájossá
varázsolta arcát, vastag, fekete keretes szemüvege mögül világoskék szem
tekintett jobbra-balra.
E kék szempár végigfutott a termen, megfigyelte az ott ülőket. Egy idő után
azonban megállapodott egy falra festett feliraton, mely ezüstösen csillogva
hirdette a Honvédelmi Testület jelszavát:
Légy erős, vagy menekülj...
• Az Avana Egyesület által 1999-ben meghirdetett Preyer Hugo novellapályázat első helyezettje.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 154-161. o.)
