Az óriási terem közepén F2272AF elveszettnek érezte magát. Itt minden az ő jelentéktelenségét kívánta hangsúlyozni: a hatalmas bejárati ajtó, a kiemelt széksorok, s az irdatlan magasságból letekintő, vakító fényű lámpák. A ragyogó, néhol ezüstösen csillogó fehér fal hunyorgásra késztette, könnycseppeket csalva fáradt szemeibe.

      A teremben hátul helyet foglalók monoton mormogással várták, mi lesz a további sorsa a megtévedt polgárnak, aki előtt ott tornyosult egy gigantikus, valódi faborítású emelvény... melynek a tetejéről hideg tekintettel fürkészte őt maga a megtestesült igazság: a IX. Vizsgálóbíró, egy harmadik generációs biocomputer.

      F2272AF-nek nem volt ideje, hogy összeszedje magát, mert hirtelen rádörrent az ellentmondást nem tűrő, felsőbbrendűsége teljes tudatában lévő hang:

      – Letelt a fél éves büntetésed, polgár! Remélem, a primitív bolygón eltöltött idő elég volt rá, hogy meggyőzzön tetted esztelenségéről! Most magad is megtapasztaltad egy időre, milyen a Rend tökéletessége és gondoskodása nélkül élni!

      F2272AF hallgatott. Fölösleges lett volna bármit is mondania, hiszen a Vizsgálóbíró már ismerte a lelkiállapotát: a polgár agyából a beépített biokommunikátor továbbította minden érzését. A bíró központi memóriája egy pillanat alatt feldolgozta az előtte álló emlékeit. Kiolvasta az átélt iszonyatot, a polgár testét-lelkét átjáró meggyötörtséget, melyet az elmaradott bolygó életkörülményei okoztak. Úgy tűnt, elégedetté tette az eredmény; ez látszott a hosszú csápokon ülő szemeinek lapos pislogásán.

      Néhány másodpercnyi szünet után a bíró szavait a hallgatóság felé intézte:

      – Az előttem álló polgár hat standard hónappal ezelőtt serkentőktől mámoros állapotban kitépte az egyik információs automata kommunikációs kábelét, majd darabokra szaggatta. Ezt követően többször belerúgott a vizuális kijelzőbe, teljesen használhatatlanná téve azt. Mindezek mellett trágár szavakat ordítozott, megbotránkoztatva ezzel számos járókelőt. Rendünk értetlenül állt tette előtt, de a polgár saját maga sem tudta megmagyarázni cselekedetét. Mivel hasonló esemény már évek óta nem történt példás nyugalmú körzetünkben, ezért a Rend kiemelt fokozatú ítéletet követelt, melyet azonnal végre is hajtott. F2272AF polgárt egy, a miénkhez hasonlóan emberi, de annál jóval primitívebb bolygóra száműztük. Az elítélt fél éves büntetése ma reggel telt le, s a Teleporter Szolgálat jóvoltából a polgár újra itt lehet szülőbolygóján. Úgy találtam, száműzetése meghosszabbítására nincs szükség, ezért szabadon engedéséhez már nem kell más, mint az emlékkivetítés és az érzelmi kondicionálás végrehajtása.

      E szavak elhangzása után F2272AF polgár lába a földbe gyökerezett: mozgásközpontját ideiglenesen blokkolták. A Vizsgálóbíró csápjaival elektromos szemeit lenyújtotta az elítélthez: úgy bámult rá, mint mikor az óriáskígyó szuggerálja áldozatát.

      A hideg, érzelem nélküli tekintet szinte megfagyasztotta F2272AF lelkét, aki a hirtelen beállt csöndben hallotta fogainak vacogását. Arról, hogy most mi következik, már tudott. Régebben, mint kívülálló, maga is rácsatlakozott néhány elítélt emlékközpontjára. Ezt a szórakozást a Rendszer tette lehetővé lakói számára, ízelítőt adva nekik abból a büntetésből, amit ezek a szerencsétlenek átéltek. F2272AF tudta, hogy most ő lesz a figyelem középpontjában: a biokommunikátor és a Globális Hálózat segítségével több millióan fogják végigkövetni az elmúlt fél évének történetét...

      F2272AF tudata lassan elhomályosult: kezdetét vette az emlékkivetítés.

      Az óriási terem fokozatosan elvesztette a realitását: egy pici ponttá zsugorodva tűnt el a semmiben. F2272AF még látta felvillanni a Globális Hálózat műsorkezdést jelentő ikonját, de aztán egyszerre széttöredezett a kép. A kusza összevisszaságból azonban kristálytisztán felbukkant egy emlékszilánk..., majd még egy, és száz és ezer...

      Az emlékek kanyargó fonala elindult, végigsiklott egy fél évvel ezelőtti eseményhez: ahhoz a pillanathoz, amikor a Teleporter a büntetése céljára kijelölt bolygón magára hagyta.

      F2272AF-ot valósággal letaglózták az emlékek: újra át kellett élnie az egyedüllét és az ismeretlentől való eszelős félelem fojtogató szorítását.

      Egyedül állt egy puszta közepén, s zuhogott rá az eső. Ócska cipője cuppogott a bokáig érő sárban. Szakadt ruhája teljesen átázott, s a bőrére tapadt. Egyre gyöngülő erejével menedéket igyekezett keresni, ám nem sok esélye lett volna, ha egy helyi lakos meg nem találja...

      Bár F2272AF-nek a Szolgálat a memóriájába konvertálta az itt használatos nyelvet, de egy szót sem tudott kinyögni, amikor... amikor...

      A száműzöttnek a puszta emlék hatására is végigfutott a hátán a hideg: az őt megtaláló ember egy faház menedékében gondolkodás nélkül ölt!

      Gyilkolt!!

      Saját kezűleg végzett egy állattal, melynek lenyúzta a bőrét, szétvagdosta a húsát, majd nyársra húzva forgatta nyílt tűz fölött...

      F2272AF öklendezni kezdett, mikor elébe villant a kép: evett!

      Ő, aki mindaddig csak szintetikus táplálékot fogyasztott, ő is evett a leölt lényből!

      Iszonyatát leküzdve végül kénytelen volt engedelmeskedni a természet parancsának...

      A múltbéli esemény lassan tovaúszott. A Globális Hálózat szerkesztői annyi ideig mutatták ezt az emléket, hogy a nézők jól megfigyelhessék az elítélt szenvedését, majd váltottak tovább.

      A következő helyszín ragyogó napsütésben pompázott. F2272AF egy kaszának nevezett, igen kezdetleges szerszámmal küszködött. Poros hátáról csorgott az izzadság, s a tehetetlenség könnyeket csalt a szemébe. Hiába igyekezett: még lépést sem tudott tartani befogadóival, akik rossz szemmel nézték az ügyetlen, semmiből előbukkant vándor nevetséges próbálkozásait.

      Aznap este F2272AF fájdalomtól remegő izmokkal, véresre dörzsölt kézzel dőlt a fekhelyére, mely nem a jól megszokott, alakváltós relax-ágy volt... itt meg kellett elégednie néhány ócska, szalmával kitömött vászonzsákkal.

      Az események ekkor felpörögtek. A műsorszerkesztők gyors egymásutánban váltották a száműzött emlékeit. Ő már szinte követni sem bírta az innen-onnan kiragadott képeket: süvítő szél, céltalan botorkálás, gúnyos kacaj, lidérces álmok... cserepesre tikkadt száj, poros szántóföld, mardosó éhség, feszült várakozás... s újra a süvítő szél...

      Egyszerre mindent magához ragadott egy önmagába visszatérő, félelmetes örvény, egy eszeveszett pörgés, őrült ritmusú szívdobogás... majd végre lassan lecsendesülve átölelte őt a békés, nyugodt öntudatlanság.

      Az emlékkivetítés véget ért.

      Millió és millió polgár dőlt hátra, elégedetten csettintve kényelmes karosszékében: íme, a bűnt megtorolták, a megtévedt polgár visszatért, bár szörnyű módon vezekelt a Rend ellen elkövetett tettéért...

      F2272AF kábán, üres tekintettel nézett maga elé.

      Eltelt egy kis idő, míg lassan kezdte felfogni, hogy véget értek megpróbáltatásai. Érezte, hogy nemsokára minden visszaáll a megszokott, jól megszervezett, gondtalan életébe, ám az emlékek hatása még egy darabig kísérni fogja...

      – Ff... Fö... Föld... – suttogta a száműzött annak az iszonyú bolygónak a nevét, ahol a büntetését töltötte.

      – Igen, a Föld! – zengett fel a vizsgálóbíró érces hangja. – Az ő idejük szerint a Krisztus utáni 1475. év. De nyugodj meg, már letöltötted a büntetésed... – halkította le hangját a biocomputer, majd hirtelen felcsattant az egész termet betöltő figyelmeztetés:

      – Bár most szabadon távozhatsz, ám a Tanács döntése értelmében, ha ismét a Rendünk ellen fordulsz, büntetésed életfogytiglan tartó száműzetés lesz erre a primitív, elmaradott bolygóra! – dörgött a vizsgálóbíró hangja, s fenyegető tekintettel nézett F2272AF-re.

      Mintha erre a hatásos befejezésre vártak volna, a lámpák halványodni kezdtek, majd szinte teljesen kialudtak. A gyér megvilágításban a teremben lévők némán botorkálva hagyták maguk mögött a tárgyalás helyét, s néhány perc múlva már nem maradt ott más, csak F2272AF és a vizsgálóbíró.

      – Menj a kondícionáló-csatlakozóhoz – közölte szenvtelen hangon a bíró –, memorizáljuk az érzéseidet, hogy soha ne feledd el ezt a kis kirándulást!

      F2272AF lassan elindult az alig néhány négyzetméteres fülke felé, ahol egy speciális eljárás segítségével rögzíteni fogják emlékképeit.

      Ezután bárhol, bármikor, a legváratlanabb pillanatban fog felbukkanni közülük valamelyik, emlékeztetve őt tettének következményeire.

      A száműzött beletörődve csatlakoztatta magát a kábelhez, és...

      Valahol, a Rendszer mélyén információk áramlottak. Másodpercenként millió és millió impulzus haladt fénysebességgel jól definiált célja felé.

      Így volt ez évszázadok óta, s mindeddig sohasem csúszott hiba a számításba.

      Mindeddig...

      Talán egy hirtelen feszültség-csökkenés, vagy a mágneses tér ingadozása zavarhatta meg a Rendszer központi számítógépét, mert az F2272AF emlékközpontja felé irányuló elektromos impulzuscsomag nem érte el a célját...

      Az eltévedt utasítás végül az agy és a biokommunikátor közötti kapcsolatot biztosító perifériát blokkolta, elégetve az összeköttetést létrehozó, leheletvékony aranyszálakat.

      F2272AF független lett a Rendszertől.

      Újra emberré vált!!!

      Ő egyelőre ebből mit sem érzett.

      A feje még mindig kába volt emlékeinek erőszakos felidézésétől, de hiába várta az érzéskondicionálás utáni, elbeszélésekből már jól ismert kínzó, makacs fejfájást, s a rögzített emlékképek minduntalan visszatérését.

      F2272AF nem emlékezett rá, hogyan hagyta el az épületet. Kinn az utcán, a magasból letekintő házak is mintha szürke ködfüggönybe vesztek volna. Tudata csak akkor tisztult ki, mikor átvágott egy felüljárón, s figyelmét magára vonta egy állatkereskedés színes kirakata.

      Agyába korbácsként csapott a felismerés.

      Igen, velük kezdődött! Ők voltak az első kísérleti alanyok, a kedvenc kis háziállatok!

      Az ő testükbe ültettek elsőként azonosító chipeket!

      F2272AF jól emlékezett erre, amikor még az iskolaévei alatt a Rendszer alapjait tanulmányozta. Igaz, akkor nem talált benne semmi kivetnivalót, de most, hogy a gondolkodóközpontját már nem blokkolták, egyszerre körvonalazódott az ördögien kidolgozott, totális ellenőrzést biztosító folyamat...

      Az állatok után ugyanis jöttek a jól megszervezett reklámok, melyek utalást tettek a fölösleges igazolványokra, kártyákra, azonosító lapokra... s a lehetséges kedvezményekkel is megszédített emberek százmilliói vállalták az azonosító chipek saját testükbe való beültetését. Ez látszólag számtalan előnnyel kecsegtetett: a polgárnak nem kellett magánál hordania pénzt és sokféle iratot: vásárolhatott, rendelhetett, utazhatott... Ezután elég volt elhaladni egy leolvasó terminál előtt, és a Rendszer automatikusan vonta le a számlájáról az igénybe vett szolgáltatás díját. Az emberi testbe épített azonosító chipek tulajdonosai nem ritkán jelentős árkedvezményekre is jogosultak, ami tovább növelte ezek népszerűségét.

      Ám ezután lassan elkezdődött az ellenőrzés...

      A chipek segítségével már megfigyelhetővé vált, hogy tulajdonosának milyenek a vásárlási szokásai, s az is, hogy mikor, merre jár: az utcákra telepített százezernyi leolvasó terminál mindig pontos információval szolgált az előtte elhaladóról...

      Innen már csak egy kis ugrás volt a biokommunikációs port elkészítése, és a központi szabályozás bevezetése...

      „De az ellenzők...” – jutott eszébe F2272AF-nek. – „Hogyan is nem gondoltam eddig erre?! Hiszen ők több millióan voltak! Hová tűnhettek nyomtalanul??”

      Elgondolkodott, majd hirtelen belehasított a felismerés:

      „Sehová...” – gondolta keserűen.

      Hetven-nyolcvan év egy Rendszer életében nem nagy idő...

      Ezek az emberek egyszerűen már nem élnek. Nem volt szükség agresszióra: meghaltak mind, természetes halállal: s ahogy gyöngült az ellenállás, a Rendszer fenntartói kötelezővé tették már csecsemőkorban a biokommunikációs chip beültetést. A gyerekeknek, mire felnőttek, már ez volt a természetes.

      „A gyerekeknek?? Tulajdonképpen nekünk...” – gondolta keserűen F2272AF, és szétnézett a nyüzsgő, forgalmas utcán.

      Mint aki hosszú-hosszú álomból ébredt, úgy csodálkozott rá erre a világra.

      Az emberek céltalanul jártak-keltek, a Rendszer kék-ezüst egyenruháját viselve. A szemeikből sugárzó üresség ordító ellentmondásba keveredett az arcukon húzódó mű-mosollyal. Az összhatás olyan volt, mintha egy bábjáték tudat nélküli marionett-figuráit látta volna...

      A város mértani pontossággal épített házai is úgy sorakoztak egymás mellett, mint egy műanyag építőjáték egyforma elemei. A házfalak hideg, metsző kéksége, a növényzet szemet bántó jellegtelensége, a park padjainak katonás egyformasága, az emberek céltalan lődörgése és elvesztegetett élete mind-mind az uniformizált, korlátok közé szorított világ kegyetlenségét sugározta. Az emberek látszólagos tudása is mesterkélt, a központi számítógép által adagolt, konzervált információ volt csupán, melyhez nem volt szükség gondolkodásra...

      Merőben más az a világ...

      F2272AF hirtelen megállt.

      Rájött, hogy az emlékkivetítés alatt büntetésének csak a rossz élményeit hívja elő a Vizsgálóbíró!! A kellemes emlékeket kikapcsolja, elnyomja, elérhetetlenné teszi...

      Mintha egy friss, tavaszi szellő söpört volna végig F2272AF tudatán, meglátta a távoli bolygó igazi arcát.

      Emlékezett rá, hogy a langyos nyári eső lágyan simogatva mosta munkától kipirult arcát, s mardosó éhségét jólesően csillapította a nyárson sült hús fenséges íze. Újra érezte a frissen kaszált fű semmihez sem fogható illatát, mely betöltötte a zöldellő mezőt, körüllengve a vidáman táncoló színes pillangókat. Fel tudta idézni, hogy mennyire jólesett munka után megpihenni a szalmával kitömött ágyon, s közben elmerengeni az élet szépségén...

      Belegondolt, hogy azon a bolygón számtalan dolog van, ami a hirtelen feltámadt tudásszomját csillapíthatná, s ezernyi szépség, mely csak arra vár, hogy hófehér vásznon ecsettel megörökítse...

      Tudatosult benne, hogy ott mindenkinek saját neve van, nem pedig nyilvántartási kódja, s ami a legfontosabb: végre szabad lehet, igazán szabad...

      F2272AF egyre biztosabb volt benne, hogy ott az ő igazi otthona!

      Már azt is tudta, hogyan jut el oda...


Az információs automata elektronikus szemeivel bizalmatlanul figyelte a közeledő férfit, s egy tizedmásodperc alatt azonosította: ő volt, aki fél évvel ezelőtt megrongálta...

      Ha az automatának lettek volna érzései, most félelemmel tekintett volna az eltökélt arcra..., de egy automatának nincsenek érzelmei...

      – Többek között ezért is utállak! – ordított föl hirtelen a férfi, majd ököllel belevágott a szerkezet halványan világító információs kijelzőjébe...

      A központi riadó-jelző azonnal működésbe lépett. F2272AF nem menekült, sőt mosolyra húzódó arccal ült le a járda szélére. Egy perc sem telt el, meghallotta a Teleporter ismerős szisszenését, s tudta, hogy ítélete már meg is született.

      Büntetése: a Föld nevű bolygón letöltendő, életfogytig tartó...

      – ...szabad élet! – suttogta F2272AF, miközben derűs nyugalom öntötte el lelkét.

      „Már csak egy jól hangzó nevet kell találnom magamnak...” – gondolta, miközben a Teleporter erőtere megcsillant körülötte.

---

• Az Avana Egyesület által 2001-ben meghirdetett Preyer Hugo novellapályázat második helyezettje.