Az űrállomás ablakából gyönyörű volt a kék bolygó, a Sol rendszer harmadik bolygója. Aila órákig nézegette. Ilyen távolságról is felismerte azokat a tájakat, ahol az utóbbi napokban járt, ahol annyi szépet látott, ahol annyi érdekeset tapasztalt, ahol annyi felvételt készített.

      Al még nem érkezett meg. Akart még néhány felvételt készíteni indulás előtt, olyan dolgokról (pl.: autóversenyről), ami Ailát kevésbé érdekelte. Aila nem aggódott a késedelem miatt, de már hiányolta Al személyes jelenlétét.

      Otthagyta az ablakot, leült a rögzítő elé, és bekapcsolta, hogy legalább a képeken lássa Alt.

      – Éppen a legutóbbi felvételedet nézem – fordult Aila a belépő Al felé.

      – A delfinekkel? – csukta be a zsilipajtót Al.

      – Igen... Igazán csodálatosan szép lények...

      Al kényelmesen elhelyezkedett Aila mellett, és együtt nézték tovább a képsorokat:

      Al vidáman úszkált a delfinraj kellős közepén. Karcsú teste otthonosan mozgott a vízben. Körülötte a delfinek valóságos vízibalettet adtak elő. Al igyekezett részt venni a táncban. A sekély tengervizen átszűrődtek, játszottak a napsugarak, lágy, lustán mozgó árnyfoltokat festettek Al és a delfinek testére...

      – Látom, nagyon élvezted.

      – Ó, igen – mosolyodott el Al. – Csak az volt a kellemetlen, amikor hozzám értek.

      – Kellemetlen az érintésük?

      – Egy kicsit... Tudod, olyan síkosak, túl simák... Buta dolog, hiszen igazán olyan kedvesek ezek a delfinek, de nekem valahogy gusztustalanok.

      – Idegen érintés... – tünődött el Aila.

      – Na, nem minden idegen érintés kellemetlen – kuncogott Al.

      – Ha arra gondolsz, hogy túlzásba viszem az idegenek érintését...

      – Nem. Szerintem nem. Ha neked annyira jólesik, miért lenne túlzás?

      – Hát...

      – Csak azt nem tudom, te miért leszel néha olyan durcás, amikor megnézed a kedvenc felvételeimet, a készítése nekem olyan kellemes.

      – Én durcás? Ugyan.

      – De igen, a múltkor is.

      – Hát, azért az túlzás volt! – csattant fel Aila.

      – Miért? Igazán nagyon jó felvétel volt. Felöltöttem annak a földi létformának az alakját, amit éppen most is viselek, ami neked is annyira tetszik... na, hogy is hívják?

      – Ember... Férfi!

      – Igen, kösz. Karcsú, de izmos testet építettem, világos, hullámos hajjal, szikrázóan kék szemekkel. Ez a fazon ezen a bolygón nagyon divatos és népszerű...

      – Igen, felöltötted a létező legelőnyösebb, legkényelmesebb emberi formát, szőke, kékszemű fiatal férfit...

      – Na és? Talán alakítottam volna egy dagadt kis barnát?

      – Nem. Azt igazán nem kívánhatom tőled. Ha már választhatsz, válaszd a legelőnyösebbet, legkényelmesebbet!

      – Akkor meg mi nem tetszett?

      – Na, mit gondolsz? Még nem jöttél rá?

      – Talán az a sötéthajú kis tündér nem tetszett, akivel együtt élveztem azt a pompás testet? Igazán szép példány volt... Az az aranylóan barnás bőr, bronzosan csillogó haj... Talán nem jól választottam?

      – De! Túlságosan is!

      – Ezt meg hogy érted?

      – Annyira el voltál foglalva a saját tökéletességeddel, hogy észre sem vetted, az a sötét hajú kis tündér... én voltam.

      Al csak mosolygott, Aila folytatta a szemrehányást.

      – Megszégyenítő volt, szomorú volt a bőrömön érezni, hogy bárki más is kihozza belőled azt az extázist, amiről azt mondtad, hogy csak az enyém!

      – Jaj, te kis buta! Hát azt hiszed, nem vettem észre, hogy te vagy az?

      – Te tudtad?

      – Az első pillanattól...

      – És miért nem mondtad, hogy felismertél?

      – Belementem a játékba, nem akartam elrontani...

      – És miért hagytál mérgelődni?

      – A féltékenység is egy izgalmas érzelem, nem akartalak megfosztani ettől az élménytől se...

      – Ó, te!

      Aila visszafordult Al felé, rámosolyodott, felöltötte egyik kedvenc testformáját, és mind a tizenhat csápjával átölelte. Al elzöldült az örömtől, lebontotta maguk körül a hevenyészett űrállomást, és a bevont anyagot szeretetteljesen megosztotta Ailával. Aila még mindig mosolyogva visszavonta összes csápjait, és kezdett visszaalakulni eredeti, füstszerű formájába. Egy fekete és egy fehér, füstszerű valami gomolygott az űrben, lassan, alig százszoros fénysebességgel távolodva a naprendszertől, ezüstszürke gomollyá elegyedve...

---

ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 99-100. o.)

---