Az erős fényektől elszokott szemének szokatlan volt a Nap tavaszi ragyogása.
Hetek óta csak a klinika elsötétített, személytelen egyágyas szobája. Nyolcvan
napja ez volt az élettere, meg a fehér folyosók.
Kezét ellenző gyanánt a homlokához emelte és hunyorogva egyenesen a Napba
nézett.
Elmosolyodott, mert valahonnan tudata legmélyéről – mint ahogyan néhány
napja már többször is – valamiféle halvány emlék derengett fel.
Egy igen bizarr repülő szerkezetben ült. Kislányként. Közel járt a Naphoz.
Nagyon közel. Akkor, ott félelmetes óriásnak hatott, míg most csodásan fénylő,
éltető gömb volt.
„Ez nem lehet egy régi álom” – gondolta, miközben a fenyők
ingadozó ágaira vetődött tekintete, melyek a vakító háttérben feketének
tűntek. Az enyhe szellőre járt táncukat figyelve, szívét a szeretet meghitt
forrósága öntötte el.
„Ami ma csupán egy gondolat, holnap valóság lehet.” – Ezt neki
mondta egyszer valaki, de nem jutott eszébe, ki lehetett.
„El van benned rejtve az emberiség minden tapasztalata, a ma élők
érzelme, tudása is. Ez a nagy titok. Tanulnod kell! A szeretetet is.”
Megtorpant, amikor megpillantotta a felhőt. Azt a különleges felhőt.
„Milyen vakító fehér!... A szélei meg úgy fénylenek, mintha ezüsttel
festették volna körbe.”
A felhő mozdulatlanul állt. Nem változtatta alakját, nem úszott többi társával
tova az ég kékjében. Nem hasalt. Állt. Mintha felfüggesztették volna az
égboltra.
– Űrspirál – suttogta és szívét elszorította egy érzés. A honvágyé.
Szeme elhomályosodott a könnyektől.
A vakító, függő felhő mellett sok-sok apró felhő sétált el, és a lány
képzelete mindet egy-egy óriás virághoz hasonlította.
„Az ott...” – gondolta – „olyan, mint a Xénia, amaz
meg mint a Heyéma... emlékezem!... megint a nem létezőre emlékezem?”
Megszédült az újabb felismeréstől. Volt egy élet, amire nem emlékezik, és
emlékezik, visszavágyik abba, amely nem létezhet. Ettől az ellentmondásos
érzéstől a létező összes keserűség rázuhant. Úgy zuhant, mint a helikopter,
amin utazott... és azután mindent elfelejtett.
Leült a legelső padra, ami az útjába esett, és tenyerébe temette az arcát.
„Hát ki vagyok én egyáltalán?”
Minden, amire emlékezett, jól beillett volna egy sci-fi regénybe. Éjszakánként
arra ébredt, hogy egy másik bolygón él és még csak kislány. A bolygónak két
napja volt. A nevükre is emlékezett: Ory és Udy. Fényükkel elárasztották a
bolygót, és soha nem volt éjszaka. Látta a növényeket. Ott óriásira nőttek a
virágok. Ilyen hatalmas virág árnyékában két fiúval játszott. Színes kockákat
gurítottak a park homokjában. Azután egy űrspirálba vitték őket. Sokat
álmodott az utazásról és egy kutyáról, aki talán szintén soha nem is
létezett.
Diana annyira elmerengett, hogy megijedt, amikor egy erősebb széllökés
közvetlenül mellette megcibált egy száraz faágat.
„Olyan nyugtalan vagyok, mintha várnék valakit.” – Felállt a
padból, tétován szétnézett, merre induljon. A pad mögött egy keskeny ösvényt
pillantott meg, amely néhány méterrel odébb beleveszett az erdőbe. Ezen indult
tovább. Kis idő múlva egy apró tó tűnt elő a fák közül. Diana, mélyet sóhajtva
a lelkében összekuszált érzelmektől, leült egy frissen kivágott fa tönkjére.
A tó jegén még ott feküdt a kivágott fa megcsonkított maradványa. A szél
elült, és oly mély csönd maradt utána, hogy Diana hallani vélte a jég lassú
olvadásának hangját a kivágott fa vékony ágai alatt.
Tekintete a jégre szegeződött. Mereven bámulta a még látható lábnyomokat, a
hajszálrepedéseket, a jég fölé hajló fák ágairól lecsöpögő hólé véste
lyukakat.
Aztán összemosódott a kép.
Megint az űrben repült, az űrspirál biztonságos fedélzetén. Nevettek. Örültek
a küldetésnek. Nézték a sötét űrt, az elsuhanó űrszennyeződéseket, a távoli
csillagokat...
„És ott volt velem a kutyám is!” – Pontosan látta apró alakját.
Azt a napot, amikor szülei a kezébe adták.
„Torka, jutott eszébe a neve is, te kis fekete puhaság, pici
gombszemekkel!” – Diana felnevetett. – „Az én hazámban nem
volt hó és jég.”
Mint akibe villám sújtott, úgy ugrott fel a fatönkről, és a túloldali domb
felé vette az irányt. Léptei határozottak lettek. Csillogó szemmel ment fel a
dombra, be az ott elterülő erdőbe.
Fellélegzett, amikor a tisztáson megpillantotta az ezüstösen csillogó
fémtestet. Ketten léptek ki a gépből. Egy női testet cipeltek, és letették
Diana elé a megszáradt fűre.
– Tökéletes alteregó – mondta a lány nevetve és mindkét férfit
átölelte.
– Soha nem jönnek rá, hogy csak másolat – mondta az egyik férfi.
– De siessünk! Hosszú még az út és Torka vár rád.
Néhány perc elteltével üres volt a tisztás. Elmentek. Egy élettelen testet és
egy tábortűz nyomát hagyták csak maguk után.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 97-98. o.)