A köpködő kobra unottan siklott a kígyóktól hemzsegő keskeny sziklaúton. A
kihívóan csinos és fiatal kígyólányokat megbámulta, néhányukra rámosolygott. A
többiekre ügyet sem vetett. Azok előtt viszont, akiken látszott, hogy
hajlandók lennének szóba elegyedni vele, azok előtt megpödörte hetyke
bajuszát.
Ő is, mint többi koros kígyótársa, a zsenge nemzedéket kedvelte. Azokat, akik
még tapasztalatlanok voltak. A vele egykorú hölgyeket már nem lehetett
átlátszó, minden nő fülébe suttogható, rongyossá koptatott bókokkal
elszédíteni. A serdülő nemzedék azonban így is izgalmasnak találta őt.
Mellettük tündökölhetett, és igazi férfinak érezhette magát, annak ellenére,
hogy már régóta feledte, milyennek kell lennie egy igazi férfinak. Az sem
csökkentette diadalérzetét, hogy tudta: ezek a fiatalok csak azért fogadják
udvarlásait, mert legyezi hiúságukat, hogy alig bújtak elő a tojásaikból, és
máris egy felnőtt kígyó udvarolja körül őket.
A kobra – ellentétben szokásával – most nem foglalkozott a
lányokkal. Fontosabb gondolatok kötötték le. A Sátánra gondolt, meg arra, hogy
éveken át keményen dolgozott, tanulmányozta az emberek megrontásának
módozatait, de a legmerészebb álmában sem merte azt képzelni, hogy ennek
jutalmául egy napon a Sátán találkozóra hívja.
Már besötétedett. Egyre több kígyó nyüzsgött az utcákon. A köpködő kobra most
a megköthető előnyös üzletekre sem gondolt. Határozottan haladt a külváros
felé, ahol már teremtett lélek sem jár, és ahol majd találkozik a világi
gonoszság irányítójával. Eszébe jutott a felesége. Sejtette, hogy ez idő tájt
néz másodszor a faliórára, egyre növekvő dühvel, mert ő, a férje megint késik.
Persze, hogy nem szólt neki! Az asszonyokban nem lehet megbízni! Vagy nem
hitte volna el, vagy szétkürtöli e fontos és megtisztelő találkozást a
szomszédoknak. Nem érdekelte őt most sem az asszony, sem az a tény, hogy
néhány nap múltán itt a fészekkészítés ideje, és asszonya lerakja tojásait.
Alig hagyta el a város fényeit, a zsivajt, egyszer csak ott állt előtte.
Hatalmas patáival csaknem rálépett, a feje pedig olyan volt, mint az övé.
A kobra megtorpant. Nagyon lassan – nem árt az óvatosság! –
felemelte testét a talajról, hogy jobban szemügyre vehesse a fölötte magasodó,
gonoszan villogó szemeket.
– Hát itt vagy!? – dörögte a Sátán gúnyosan. – Régóta
figyellek! Makacsul sóvárogtál utánam. Bosszantó volt, nem mondom!
A kobrát elöntötte a méreg e gúnyos szavak hallatán. Ösztönösen közte és a
Sátán közötti távolságot kezdte méregetni. Azon töprengett, hogy vajon mérge
– ha most kilövellné – elérné-e a Sátán szemét. De eszes volt, és
hamar rádöbbent, hogy a Sátánnal nem szabad kikezdenie, mert annak is kobra
feje van, és ki tudja? Talán mérge sem más.
– Te nyomorult porban csúszó! Te semmirekellő! – kiáltott le a
Sátán. – Mit meg nem engednél magadnak?! Még hogy vak legyek?... De azért
tetszel nekem! Látom, igazam volt, amikor úgy véltem, kellő gyűlölet és
gonoszság lakik szíved helyén!
– Kössszönöm, hogy felfigyeltél rám! – hálálkodott a kobra. –
Remélni sem mertem, hogy egy napon majd méltányolod igyekezzzetemet. Engedd
meg, hogy ssszolgád legyek!
– Megengedem! – vihogott a Sátán. – Ezért hívtalak! De azt
megmondom, hogy ettől a pillanattól kezdve feltételek nélkül engedelmeskedned
kell nekem!
– Rendelkezzz velem! – hajlongott a kobra.
– Szükségem van a gonosz lelkedre! Csak egy hónapra. Túlságosan nagy most
a nyugalom, és sok a jóság az emberek között. Igazán kellene már egy kis
felfordulás! Jó tervem van!
– A le... hel... kem? – hebegte a kobra. – De hogy képzzzeled?
– Nem kell berezelni! Nem a halálodat akarom! Hozok én a te lelked
helyett egy emberit. A tiédet meg egy emberi testbe helyezem.
– Én...? Engem? – hüledezett a kobra. – De hogyan tudnék én úgy
élni, mint egy ember? Túl sokat kérsz tőlem!
– Elhallgass, átkozott! Ne merészelj ellenkezni! – üvöltötte a
Sátán. – Eltaposlak! Egyébként jobb sorod lesz, mint most, ezt
garantálom!
A kobra jobbnak látta, ha nem makacskodik. Úgy gondolta, valahogy majd csak
elviseli azt a néhány hetet, és ha mindent megtesz, a Sátán bizonyára gazdagon
megjutalmazza... A Sátán gúnyos röhögése térítette vissza a valóságba.
– Látod! Ezt már szeretem! No, várj itt egy csöppet! – szólt le
nyájasan és a következő pillanatban már hűlt helye volt.
A kobra még néhány percig ágaskodva állt, és csak azután ereszkedett a
talajra. Ha nem fárad el oly nagyon, azt hitte volna, az egész csak egy rossz
álom. Nem képzelte, hogy a Sátán ilyen óriási dolgot követel majd tőle. Mert
ugyebár az is más, ha azt parancsolja, hogy törje össze a kígyók tojásait,
vagy gyilkoljon állatokat, esetleg méreggel fröcsköljön le embereket! De hogy
a lelkét cserélje ki!...? És mit fog szólni az asszony, ha észreveszi? És mi
lesz, ha az emberek jönnek rá? Nem töprenghetett tovább, mert a Sátán
visszatért. Száz kezet növesztett, mert csak így tudta biztosan tartani a
kétségbeesetten hadakozó emberi lelket.
Szó nélkül kivette a kobra lelkét, s az élettelenné váló kígyótestbe
belegyömöszölte a vergődő emberit.
A kobra jobban dolgozott új, szokatlan környezetében, mint ahogy azt maga a
Sátán előre elképzelte. Teljesen elvakította széptevéseivel, ügyesen előadott
hazugságaival az embereket. A város rendőrei nem győzték begyűjteni a
rendbontó fiatalokat sem, amíg a kobra a városban élt. De ezek csak az első
lépések voltak. Három hét leforgása alatt két gyártulajdonost is koldusbotra
juttatott, mindkettő bedőlt Nick hamis információinak. A siker csúcspontja az
volt, amikor mindkettő önkezével vetett véget életének. A mosószergyáros főbe
lőtte, a hajógyáros meg felakasztotta magát.
Nick a nőket is sorra elcsábította, akiknek emiatt ment tönkre a házasságuk,
életük. Nick felesége pedig az idegösszeomlás szélén állt.
A Sátán lubickolt a gyönyörben. Rettenetesen élvezte a káoszt. A napok azonban
gyorsan futottak és egyre közeledett az a határidő, amikor vissza kellett
volna cserélnie a lelkeket. A kobra többször is kérlelte, hagyjanak mindent
úgy, ahogy van, de a gonosznak óriási ötlete támadt.
A következő éjszaka, anélkül, hogy azt előre közölte volna a kobrával,
visszacserélte a lelkeket.
A cserét követő reggelen Nick a szokottnál is fáradtabban ébredt. Fájt a
karja, zsibbadt volt a lába. Végtelen űrt érzett a testében és a lelke is
mintha egy stadionban kóborolt volna...
Nehezen tápászkodott fel az ágyról, maga után húzva lábára tekeredett,
izzadságtól nedves lepedőjét. A fürdőszobában a kád szélére ült, és maga sem
értette az okát, de elsírta magát.
A Sátán a térdét csapkodva vihogott.
Nicknek úgy fájt a háta és a melle, mintha tűvel szurkálták volna össze. Égett
a teste, sajgott a lelke, amikor csöngettek. Szorongó szívvel, kiürült
elmével, összetapadt gyomorral nyitott ajtót.
Abby Duella állt az ajtó előtt. Dirk Duella, a hajógyáros leánya. Nem szólt.
Nicknek nem volt annyi ideje sem, hogy megijedjen. Abby azonnal lőtt, és Nick
golyóval a szívében rogyott össze.
– Roppantul élveztem ezeket a heteket – mondta a Sátán, de a kobra
hiába tekergett, nem látott senkit maga körül. – Azért jöttem, hogy
köszönetet mondjak és megjutalmazzalak. Igazán büszke lehetsz magadra!
– Nem értelek – szólt a kobra. – Ha ennyire élvezzzted, miért
nem hagytál az ember testében, bőrében? Akkor még többet is tehettem volna!
A kobra csalódottan sóhajtott és elnyúlt a földön.
– Vigyázz! – kiáltott ekkor váratlanul a kobra felesége, aki a
tojásain összetekeredve a közelben feküdt. A kobrának azonban már nem maradt
ideje a menekülésre.
Egyiptom szent madara, az Ibisz, hosszú koplalás után végre jóllakott.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 50-52. o.)