A falu közelében vadászni annyit ér, mondja apám, mint halat keresni a
bozótban eső után. Ezt mindenki tudja. De az a kéktorkú ott billegett
karnyújtásnyira fölöttem, és máris odaképzeltem szivárványos tollait Evata
nyakába, amint ringó mellei fölött simogatják halvány bőrét. A madár megrázta
magát, amikor tollaira hullott egy-egy vízcsepp a levelekről. Éppen
megfeszítettem az íjat, amikor Taoa becsörtetett a sűrűbe koszlott malacait
hajkurászva. A kéktorkú fellebbent, hangtalanul, mint egy szellem és egyszerre
csak nem volt sehol. Apámnak mindig igaza van.
Ismét hallottam a tenger zúgását, susogni kezdtek a fák, és máris füstillatot
érzett az orrom. Az egyik malac visított a sűrűben, amint Taoa biztató
kiáltások közepette elcsípte, majd meghallottam Hivarao hangját és a dob
szavát. Vállamra vettem hát az íjat és elindultam a csónakomhoz. Hozok
apámnak egy-két sügért.
A lagúnában töltöttem az időt délig. Megittam a három kókuszt, a húsukat
kidobáltam a zátonyra, és bámultam, hogyan zabálják fel a rákok. De mégis
szomjas lettem, feleveztem hát a torkolatig, fel a folyón is egy darabon,
amikor meghallottam a lövést.
A szigeten három puska van: Hivarao puskája, de ő sohasem használja, az apámé,
ennek a hangját ismerem, és a fehér boltosé a sziget másik végén. De ő nem jár
erre, a hang egyébként is mélyebb, ijesztőbb, mint bármelyik puskáé.
Egy hajó!
Felhúztam a csónakot az áloék közé, és futottam. Egyenesen apám karjaiba. Ott
álltak a homokon, a kunyhók mellett. Hivarao bevetette magát a bozótba, és a
folyó felé futott, mondta apám, és én Evata pillantását kerestem; tekintetében
szégyent láttam, ahogy ott várakozott lesütött szemmel a testvérei között. Ő
Hivarao lánya, és most az apja futott... Futni csak a vadászok és a gyerekek
szoktak, meg a malacok. A főnök sohasem.
Nagy sokára bukkant fel Hivarao. Mindannyian ott vártuk a tűző napon, de ő
szótlanul bement a kunyhójába. Aztán apám összegyűjtött néhány embert, és
engemet beparancsolt a házunkba; azt hiszem, elmentek megnézni az ágyúzó
hajót. A kunyhó hűvösében anyám fehérlő csontjaihoz és őseink szelleméhez
imádkoztam, mégsem tudtam elűzni Evata alakját gondolataimból, ahogy a
lagúnában fürdünk: haja, mint a holdtalan éj, nevetése, mint a nap hasa.
Tatei kis cápát fogott neki, és nagy hajókról mesélt, amelyek Amerikából
jönnek, és fedélzetükön egész falut elbírnak. Repülőkről és autókról, amik a
fehér boltos újságképein vannak.
Apám későn jött, fekete éjszaka volt már, ilyenkor a sűrűben tupapahuk járnak,
és mindenki ott gyülekezett a közös házban. A férfiak Hivarao körül ültek, ma
felvette a fejdíszét, és ünnepélyesen suttogtak a tűz lángjai fényében. Apámat
a férfiak szűk csoportjában láttam, szokatlanul csöndes szavai nem jutottak el
a fülemig. Sokan szorongtunk a férfiaktól távol a nagy ház szögletében.
Temetőről, halálról eshetett szó, az ősök szelleméről és arról, hogy Hivarao
futott. De leginkább az ágyúlövésről.
Elálmosodtam, és a kunyhónkban ébredtem reggel. Apám elment már, csak az
asszonyok élesztgették a tüzet a kunyhók között, és egyetlen férfit sem
láttam. Nemrég a fehér boltos jött csónakon, elvitte Hivaraó puskáját és
apámét is, azután a férfiak felkerekedtek, és elvitték a csónakokat. Tatei
halat hozott és vigyorogva nyújtott át egyet nekem is. Nem fogadtam el, mert
bosszantott, hogy apám nem ébresztett fel.
Elmentem a csónakomért, de nem találtam ott, ahol tegnap hagytam. Hajót nem
láttam a tengeren, amely ágyúzott volna, úsztam hát egyet a folyón, ki a parti
zátonyokig, aztán visszafutottam a faluba.
A kunyhók között a téren nagy tűz égett, friss pálmalevelek álltak halomba
rakva, és az asszonyok komoly arccal készülődtek az esti tánchoz. Minden
idegennek tűnt, mert egyetlen férfi sem volt itthon; Noina azt mondta, hogy
talán Eatua, az istenség hívta fel őket a folyón, de hajót ő sem látott. A
sziget belsejében nem puska dörrent, ezt mindenki tudta már.
A nap aranyló kunyhóvá változott a tenger mögött. Meghallottam a férfiak
kiáltásait, ahogy lefelé eveztek a folyón, később a sűrűben mozgolódás támadt,
és Hivarao kurjantott messziről. Az asszonyok friss pálmaleveleket dobtak a
tűzre, hogy elaltassák a lángokat és a félhomályban megnyílt a bozót. Kijöttek
a férfiak. A füst csípte a szememet és az emberek felsorakoztak egészen
Hivarao házáig, aztán kisvártatva megjelent Hivarao is. Hárman mögötte valami
sötét dolgot cipeltek, és halkan eltűntek a házban.
Izgalom kerítette hatalmába a falut, mint a lelkek ünnepén. Félredobálták a
tüzet elfedő leveleket, és a lángok felcsaptak, elhomályosították a Hold
arcát. Megszólalt a dob, mély torokhangon Eatuához fohászkodott az ének, és a
fényben izzadó testek vonaglottak a tűz körül. Evata arcát láttam egy
pillanatig, aztán szertefoszlott, mint a zátonyon átbukó hullám; próbáltam
megtalálni a füstben, de Tatei félrehúzott. A férfiak tupapahut fogtak fent a
folyónál – mondta –, nyugtalan ősünk szellemét. A hangja, mint az ég
dörgése, teste sötét, mint az árnyék. De nem hiszek neki, a szava üres
kókuszhéj.
Hivarao házát pedig őrizték a férfiak. A Hold sem látott be oda akkor este.
Reggelre új sziget született a tengeren.
Ekkora hajót még a falu vénei sem láttak, mindenki a parton tolongott, és egy
motoros tartott felénk: szinte repült a hullámok felett. Befutottunk a fák
közé, amikor a csónak fehér tajtékot húzva maga után a homokra érkezett.
Hat katonát hozott, és egyikük sem nevetett. Hivarao és öt férfi beszállt a
csónakba, köztük apám is, és a hat mogorva idegent otthagyva a parton
elmotoroztak a fehér kereskedőhöz, a sziget másik végére. A levelek mögül
figyeltem a fehér katonákat és a nagy hajót. Aué, a fehérek még az asszonyok
mosolyára sem válaszolnak! Hová száll majd a lelkük, ha észre sem veszik a
Napot? Az asszonyok aztán már békén hagyták őket, pedig mindenki tudta, hogy
sápadt asszonyaik nincsenek a hajón. Ott füstöltek magukban, míg a csónakjuk
visszaérkezett. Csak apámék szálltak partra, és a fehérek visszamotoroztak a
hajóra.
A nagy hajót estig láttuk a part körül. Több csónakjuk járta a tengert,
felmentek a folyón is, és ezután már senki nem hagyta el a falut. Reggelre a
hajó felszedte horgonyait, és nemsokára távoli, halvány pontnak látszott az ég
alján. Arról a kéktorkúról akartam beszélni apámnak és Evatáról, aki kerül
engem, és a tupapahuról, de ő csak mereven ült. Belső izgalom fűtötte, talán
nem is hallott engem. Nem szóltam hát többet. Magamban anyám és őseink
lelkéért imádkoztam, hogy megtalálják végső nyugalmukat, és ne kísértsenek
holdtalan éjjeleken. Később láttuk, hogy Hivarao körül ismét összegyűltek a
férfiak a közös házban, de engem apám beparancsolt a kunyhónkba.
Rámtört a félelem. Kilestem a levelek között, és kerestem Evata pillantását.
Láttam, hogy őt is betuszkolták a kunyhóba. Ott volt, nem is olyan távol tőlem
és jó ideig figyeltem az arcát, mikor egyszerre csak felszökött, és átfutott
a tisztáson, be a sűrűbe. Most láttam csak, hogy mindenki elment, csak az
asszonyok mozgását lehetett hallani a nagy házból. Gondolkodás nélkül Evata
után vetettem magam. Már egészen közel járt a folyóhoz, amikor utolértem.
Most nem nevetett. Szeme rám villant, szólni sem mertem. Egészen közel voltam
hozzá, éreztem bőrének illatát. Nem tudtuk, miért vagyunk itt, de egyszerre
csak hangok hallatszottak a folyóról. Evezők csobbanása. Félrehúztuk a
leveleket és megpillantottuk apámékat; egymás mellett jöttek a csónakok, mint
halászat idején: alig fértek a két part között. Mindegyik kötelet húzott, és
eleveztek előttünk.
Egy hatalmas tálat vontattak a vízen, és Hivarao a rákötözött farönkökön állt
egy hosszú rúddal. Legalább akkora volt az a valami, mint a Moá-edény, de
inkább sokkal nagyobb. Evata mutatta, hogy a víz alatt jön, ez csak a teteje.
A farönkök tartották fenn és a férfiak leeveztek vele a torkolatig, azon is
túl, a zátonyok mögötti nyílt vízre. Amint a hullámok magasra emelték a
csónakokat, megláttuk azt a hatalmas, ezüst kagylót; lágyan ringott a csónakok
között, aztán elmerült a hullámvölgyben. Később újra kiemelkedett és
csodáltuk, milyen töretlenül zuhan végig az oldalán a tenger zöldeskék vize.
Hazafutottunk és Evata nevetett. Féltem, de én is vele nevettem. Tabut
láttunk, és mostantól közelebb fognak suhogni a szellemek éjszakánként.
Aztán Tatei futott a partról; kint járt a csónakján és felkapaszkodott a
magányos sziklára. Ott lapult, mikor apámék kiértek a tengerre és leoldották a
köteleket. A nagy Moá-edény elsüllyedt, és a víz ott már olyan mély, mint a
legfeketébb sötétség. Azt is mondta, hogy Hivarao kunyhójában csakugyan
tupapahu, szellem lakozik. Hallotta a hangját és mozgolódott odabent, amikor
nem volt ott senki.
Tatei nemsokára férfi lesz, még Evata sem merte neki mondani, hogy nem hiszi.
A férfiak visszatértek. Halat is hoztak és egészen estig Hivarao kunyhója
körül tanácskoztak. Aztán meggyújtották a tüzet, de nevetés nem hallatszott.
Magasra csaptak a lángok, felszállt a füst, és az asszonyok táncba kezdtek,
távolabb a tűztől, arccal Hivarao házának fordultak és figyelték a férfiakat.
Azok szorosan közrefogták a házat. Csak Hivarao és még néhányan voltak odabent
már hosszú ideje. Evata mellettem állt.
– Aué! – súgta –, most fognak meghalni a férfiak!
De én tudtam, hogy kijönnek. A tupapahu nem beszél hosszan az emberekkel, nem
halnak meg és kijönnek.
A nagy tűz lángjai elaludtak, szorosan egymás mellett kuporogtunk a homokon.
Körülöttünk mintha szárnyak lebbentek volna a mély sötétségben. És akkor a
férfiak Hivarao házából kihozták a tupapahut.
Megdermedtünk a félelemtől. Az asszonyok jajgatni kezdtek és pálmaleveleket
tartottak arcuk elé, hogy ne lássák. Tatei rémületében elfutott a tenger felé.
De én láttam a tupapahut. Csak annyi időre, míg a meglendülő pálmalevél
átengedi a hold fényét. Fekete volt és csillogott, mint a legsötétebb csigaház
napnyugtakor; szemei, mint a halott cápáé. De megmozdultak a lábaim, és be
kellett rohannom a kunyhónkba.
A gyomrom hullámzott, mintha romlott halat ettem volna. Nagyon távolról
hallottam az asszonyok kiáltozását. Dob szólt, elnyomta a férfiak szavát a
kerengő füstben; nagyon erősen Evatára gondoltam, meg arra a kéktorkúra, hogy
mégis rá kellett volna lőnöm. Aztán mégis félrehúztam a leveleket és kilestem.
Aué, a férfiak a szellem fekvő teste mellett álltak! A tupapahu élettelennek
látszott, de nem volt halott. Szellemnyelven beszélt és Hivarao válaszolt neki.
Aztán csend lett, csak a testem remegett a félelemtől. Mert lángok gyúltak az
égen.
Párosával lebbentek a sötétségben, mint két összenőtt, világító kókuszdió.
Mint Evata szemei az éjszakai tengerparton, úgy fénylettek, és egyszerre ott
keringtek fölöttünk, mint az ősök hangtalan szellemei. Láttam őket. Mint a
napfényben fürdő hullám, ha felérne az égig. Lecsaptak a férfiakra, aztán
némán fellebbentek és Hivarao, aki egyszer szégyenteljesen futott, most mégsem
mozdult a tupapahu mellől. Aztán az egyik fény lenyúlt a tupapahuért. Mint az
ünnepi tűz lángja, egyszerre kicsapott az égen fénylő Moá-edényből, és
felragadta a félig halott szellemet. Távolodó suhanást hallottam, aztán már
nem láttunk mást odafent, csak a csillagokat.
A tenyerem izzadt és a kunyhó résein át láttam, hogy odakint fellobbant a tűz.
Meghallottam a falu hangjait, és Evata melleit éreztem a sötétben, ahogy
hozzám simult.
– Aué! – suttogta. – A lelkek mindig hazatalálnak.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 23-26. o.)