Ismét utazom.
A vonatablakon át eltörpülnek a nagyváros magas épületei, átadják helyüket a
kültelki házaknak, a szántóföldeknek, a mezőknek. Egy idő után a sporttáskából
előkerül a könyv, mintha eddig nem illett volna elővenni, de csak találomra
ragadok ki néhány szakaszt. Már a találkozóra gondolok és furcsa, de fogalmam
sincs, mi fog ott történni. Pedig tudom. Mindig tudom. Minden nyáron három
nap, már nyolcadik éve. Ezt összespórolom anyagilag és lelkileg, a közbeeső
időben készülök is rá. Mert év közben is történnek a dolgok.
Tudom, hogy hová megyek. Városból városba. Emberek közül emberek közé.
Szükségem van erre?
Keresem a választ, de sohasem találom. Suhan a táj az ablakon kívül, nincs idő
megragadni a részleteket, csak azokat, melyek egy-egy állomásnál megállapodnak
néhány percre. Akkor tisztábban látszanak.
Megállapodni megyek ezen a kattogó vonaton évente egyszer. Találkozóra, ahol
mostanában százegynéhány ember összejön. Nemigen számít a távolság, az
országhatár sem, az ottlétünket jó előre jelezzük levélben, „emil”-en,
telefonon.
Kattog a vonat. Elhagyja a félutat jelző várost. A gondolatok átsuhannak a
senkiföldjén és már ott járnak az ismerős helyen, plakátok, táblák,
üdvözlések, rég látott ismerősök között: gyerekek, ez egy fantasztikus
találkozás megint. A tudományos-fantasztikus téma gondolata szélsőséges
véleményeket szülhet, szül is, csakhogy itt ezekről szó sincs.
Évente egyszer el kell mennem Salgótarjánba, hogy a nyári HungaroConon újra és
újra eloszlassam a kétségeimet és megerősödjek meggyőződésemben. Jól hangzana,
hogy „egyre növekvő izgalommal” érkezem, csakhogy ez sem így van.
Egyre növekvő nyugalommal érkezem. Hiszen itt is itthon vagyok. A salgótarjáni
„Művház” József Attila nevét viseli, szinte karnyújtásnyira
magasodik előttem, de mielőtt bemegyek, leülök még egy kicsit a parkba. A
homlokzaton transzparens lengedez, ez a három nap a miénk. Segít a város. És
még sokan.
Aztán már odabent. Szobafoglalás, egyebek: az egész egy pillanat műve.
Párhuzamosan futó programok „ahogy tetszik” alapon, puszi,
ölelkezés: a magyar science-fiction világa vesz körül, hiszen a falakról
festmények, grafikák figyelnek bennünket – az idei képzőművészeti
pályázatra érkeztek –, a „könyvpiac” már teljes gőzzel működik,
az első percekben kell szert tenni a ritkaságokra, hiszen a fantasztikus
irodalom hatalmas, szinte összegyűjthetetlen.
A lépcsőkön, a termekben, a társalgóban hétköznapi embereknek látszó alakok
mozognak. Aki most itt megy el, mellettem, festő és grafikus. Látom, hogy idén
is hozott képeket. Csak intünk, majd később köszönünk, tudomásul vettük, hogy
itt vagyunk. Majd... Amott, aki épp egy fénymásolt dosszié fölött mereng,
csillagász – még átfutja a délutáni előadás anyagát. Hárman-négyen gépelt
papírokat cserélgetünk, novellák, egyéb írások cserélnek gazdát, köztük képes
is. Népszerűsítjük a science-fictiont, hiszen ez ott van a mindennapjainkban,
csak meg kell találni a hangját. Az a nagydarab, mackós ember az örökké
fürkésző szemekkel fizikus, térkutatással foglalkozik. Jó, hogy itt van,
tavaly nem jött. A fotelbe süppedő ember író, szekérderéknyi könyvet kapott
dedikálásra. Furcsa, de közben szintén írókkal beszélget, akiknek fantasztikus
témájú írásaival gyakran találkozni a nyomtatott és elektronikus sajtóban.
Kéziratok találnak kiadóra – a kiadó is itt van –, ötletek nyernek
formát, problémák oldódnak meg és ígéretek hangzanak el.
Feszült és nyugodt arcok. Még várunk valakit. Százegynéhányan vagyunk már, de
még mindig várunk valakiket.
Rövid megnyitó után, ahol semmi sem „hivatalos”, a csillagász tart
előadást. Minden jelenet színe elüt a hétköznapitól. A trikókon kitűzött
lapocskák, hogy kik vagyunk, hová tartozunk. Egy pozitív skarlát betű. Hogy
megkereshessek valakit, akit csak névről ismerek és megtaláljanak engem is.
Úton vagyunk. Mindenkivel „találkozni” lehetetlen, a salgói hegyek
között csupán három nap adatik és az idegyűjtött gondolatok évmilliókat
ölelnek át múltban és jövendőben. Ez meglehetősen megrázza az átlagembert: a
pszichológiai témáról szóló előadáson kiderül, hogy voltaképp mi is az.
Néha megjelenik egy-egy elektromos táltos és űrgyógyász, de másnap hazautaznak.
Másra számítottak. Az űrkutatásról szigorúan tényszerű alapon, a
nanotechnológiáról tudományos szinten hallhattak előadást. Az UFO-mágus itt
hoppon marad. Nemigen akarunk neki szobrot állítani, inkább az előcsarnokban
elhelyezett kisplasztikákban gyönyörködünk. Az alkotók tavalyi munkáit is
ismerjük, látszik, merre tartanak az úton. Szépek, jó közöttük mozogni.
Avana. A fantasztikus birodalom neve, melyet Zsoldos Péter író-zenész álmodott
meg. Ő eltávozott közölünk. De Avana utcáin sokan élünk és járjuk az utat.
Ki-ki a saját lépéseivel.
Évente egyszer megállapodunk. A hajnalig tartó beszélgetésekért. Hogy egymás
szemébe nézzünk. Mint egyazon pillanatban születettek, akik talán sohasem
találkoznak, de összeköti őket a perc.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 5-6. o.)