Cikk vége Jegyzetek Bezárás

A 17. SZÁZAD FILOZÓFIÁJA^*

BOROS GÁBOR

Már magának a tárgyalandó kötetnek a címe is a korai újkor körmondatos hosszú címeit idézi, pedig még nem is rögzítettük a neki otthont adó sorozat címét, amely pedig igencsak sokat mond: Grundriss der Geschichte der Philosophie. Begründet von Friedrich Überweg, völlig neubearbeitete Ausgabe, herausgegeben von Helmut Holzhey. Sokat mond, mert a filozófiatörténeti kutatás egyik nagy hagyományú alapművének, az egyszerűen csak "Überweg"-ként emlegetett kézikönyvsorozatnak remakejéről, teljesen átdolgozott új kiadásáról, annak is a zárókövéről van szó. Semmiképp sem kerülhetjük meg tehát a történeti kitekintést. Friedrich Überweg eredeti Grun drißsze 1863 és 1866 között jelent meg három karcsú kötetben, összesen 734 oldalon. A szerző által megcélzott olvasóközönség az egyetemi hallgatók voltak, akik számára nélkülözhetetlennek látszott egy effajta kompendium megalkotása. Überweg általános célját a következő kijelentése tárja fel a legmarkánsabban: "Nagy tömegű anyagot - csak lényeges dolgokat, ám lehetőség szerint minden lényeges dolgot - kell az Alapvonalakban a legtömörebben az olvasó elé tárni."¹ Aligha kell külön kiemelnünk: e kijelentés a "legconciseabb" formában megmutatja e program grandiózus voltát, ám egyszersmind problematikusságát is.

Problematikusságát, hiszen egyrészt válogatni kell a hozzáférhető, ám egyre átláthatatlanabb filozófiatörténti tényanyagból - azaz igazolni kell tudni válogatási szempontjainkat -, másrészt a tömörség meghatározása sem igazán egyértelmű. Átugorva most a majd másfélszázados kiadástörténet eseményeit, csupán a jelenleg érvényes tervet idézem föl, s már ebből is jól látható a "tömörség" arányainak megváltozása. Az európai filozófiát hét sorozatban vélik megragadhatónak a szerkesztők: "Antik filozófia" (1., 2/1., 2/2., 3., 4/1., 4/2., 5/1., 5/2. kötet), "A középkor filozófiája" (4 kötet, ám még egy sem jelent meg, azaz várható, hogy a "kötetek" kötetnyi "félkötetekre" bomlanak majd), "A reneszánsz filozófiája" (2-3 kötet, még csak tervezik), "A 17. század filozófiája (1/1., 1/2., 2/1., 2/2., 3/1., 3/2., 4/1., 4/2. kötet), "A 18. század filozófiája" (1/1., 1/2., 2/1., 2/2., 3/1., 3/2. kötet), "A 19. század filozófiája" (4 kötet, még csak tervezik), "A 20. század filozófiája" (4 kötet, még csak tervezik). Vagyis ha az esetleges félkötetté bomlást nem vesszük is figyelembe, s csupán 600 oldalt számolunk egy-egy (fél-)kötetre, akkor is azt az eredményt kapjuk, hogy másfél száz esztendő alatt az európai filozófia történetének alapvonalai a leg-ömörebben elbeszélve 734 oldalról 23 400 oldalra növekedtek.

Mindennek ismeretében érdemes volna komolyan elgondolkodnunk azon, hogy milyen helye van a kézikönyveknek általában s különösen ennek a gigantikussá növekvő kézikönyvsorozatnak a filozófián belül. Mennyire szolgálja az egyetemi filozófiaoktatást, ha a filozófiatörténet tanulmányozása nemcsak egészében jelenik meg sajátos tudományos diszciplínaként, hanem már századonként elkülönülve olyan specialistákat foglalkoztat, akik egymás munkájáról már két-három évszázad eltéréssel is alig tudnak valamit? S mit tekintsünk élő, valódi filozófiának manapság? Azt, amit e kézikönyvekre támaszkodva dolgoznak ki, vagy azt, amit sztár filozófusok e kézikönyvekkel mit sem törődve művelnek?E kérdéseket azonban most csak jelezzük, egy recenzió keretében még csak felvetésük alkalmas módjáról sem gondolkodhatunk el. Amiről azonban még a tulajdonképpeni tárgyunkat képező kötet előtt szót kell ejtenünk, az a kötetek architektonikáját meghatározó alapelvek kérdése. E téren könnyen felfigyelhetünk arra a polémiára, amely az Überweg gondozását a hatvanas években felvállaló Paul Wilpert Editionsberichtjében² közzétett elvek s a 17. századi kötetekért Wilpert 1967-ben bekövetkezett halála után felelős Jean-Pierre Schobinger általános előszavának³ tendenciája közt kibontakozott. Wilpert az első közelítésben mindenképp magától értetődőnek látszó objektivitás-igényre helyezett nagy hangsúlyt. "A mű megőrzi majd a hangsúlyozottan objektív orientáció jellegét a filozófiatörténet legújabb állásáról, az anyagot az eddigiekhez hasonlóan kronológiai egymásrakövetkezésben fogja doxográfiailag tárgyalni s átfogó áttekintést közvetít majd az elsődleges és másodlagos irodalomról."⁴ Noha ennek az általános megállapításnak a 17. századi kötetekre is érvényesnek kell lennie - mint ezt Schobinger kifejezetten le is szögezi -, ez nem akadályozza meg őt abban, hogy polemizálni kezdjen s végül voltaképp kimutassa ez elv alkalmazhatatlanságát. Retorikailag jól felépítve Schobinger elsőként egy mellékesnek tűnő körülményre mutat rá: a kéziratokat öt nyelven nyújtották be, amelyek terminológiailag egységes fordítása csak nagy nehézségek árán s csak többé-kevésbé valósulhatott meg. Bizonyos területeken azonban már az objektív orientáció követelésével is óvatosan kellett bánni. Hiszen már az egyes filozófusokra jutó terjedelem meghatározása tekintetében sincsen igazán objektív mérce: egyfelől ugyanis számításba kell venni az egyes szerzők hagyomány hitelesítette filozófiai jelentőségét, másfelől azonban vannak olyan marginális figurák is, akik az utóbbi időben váltak kutatás tárgyává, ám nem oly nagy mértékben, hogy kikerültek volna a "recepcióárnyékból". Őket is tárgyalni kell, de hol van olyan objektív kritérium, amely megszabná az így újra feltárt vagy feltárás alatt lévő egyes szerzőknek juttatandó terjedelmet?

Schobinger egyenesen illuzórikusnak mondja az objektív orientáció követelményét, ha ezen azt értenénk, hogy a korszakot kitöltő filozófiai anyagot egyformán tárgyaljuk abban a hat részegységben, amelyek hagyományosan az Überweg vázát alkotják. Ezek a primer irodalom, az életrajz, a művek leírása, a doxográfia, a hatástörténet és a másodlagos irodalom. Hiszen azon túl, hogy a közreműködők nemzetközi volta már amúgy is lehetetlenné tette a teljes egyöntetűséget, a hat részegység felépítését meghatározó munkatársak egyéni kompetenciájában megmutatkozó eltérések ezt még fel is erősítik.

Ezeket azonban, végső soron, olyan kontingens faktoroknak is tekinthetnénk, amelyek kellő gondossággal a minimumra redukálhatók. Schobinger objektivizmus-igény elleni érvelésének végpontja azonban az az elvi megállapítás, amely a 19-20. század hermeneutikai mozgalmának fő eredménye: "az objektivitás követelménye a historiográfia olyan felfogásában gyökerezik, mely meg van győződve annak lehetőségéről, hogy belehelyezkedjünk egy korszak szellemébe, s e korszak képzeteiben és fogalmaiban gondolkodjunk."⁵ Tehát még e kötetek írásait is teljességgel áthatja a saját történetiség, amelyet senki sem képes teljességgel explikálni, s amelyhez manapság - paradox módon - az objektivitás követelménye is hozzátartozik.

Sajátos állásfoglalás: elfogadja az objektivitás-igényt, ám ugyanakkor túl is lép rajta, valamiféle pozitivista elfogultságként leplezve le azt. A 17. század filozófiai önértelmezése nem valami magától értetődő, kéznél levő adottság, hanem éppenséggel konstrukció. Nem az, amit ma relevánsnak gondolunk a korból, sem az, ami hatástörténetileg jelentőssé vált. Komoly polemikus fegyverzettel fordul Schobinger az 1924/1953-as 17. századi Überwegnek azzal a sajátosságával szembe, hogy az "átmenet korszakában" fellelhető előzményeket és a "felvilágosodás korában" tetten érhető utóhatásokat regionális bontásban tárgyalta, míg a "konstruktív rendszerekről" szóló szakasz fellemelkedik minden regionalitáson. M. Frischeisen-Köhler és W. Moog, a kötet szerkesztői, haladáselvű történetfelfogás mellett kötelezik el magukat azáltal, hogy a matematikai-természettudományos alapon létrejövő egyetemes tudomány-eszménynek minden regionális megosztottságon felülemelkedő, előrevivő jelentőséget tulajdonítanak.

Schobinger két fő érvet szegez szembe ezzel az elgondolással. Az egyik szerint valójában nem régiók feletti eszményről van szó, hanem olyan gondolkodói törekvésről, amely mindig egy-egy régióhoz kötődik, noha e kötődés szakaszonként változó régiókat emel be a haladás fő sodrába. A mindenkori többi régió "kommunikáció-árnyékban" van. A másik érv az, hogy a matematikai-természettudományos indíttatású egyetemes tudomány hangsúlyozásával egy sor jelenség másodlagossá válik, s ezekről vagy egyáltalán nem, vagy csak alig esik szó. "Nagy fontosságú konzervatív áramlatok, vallásfilozófiai viták, jogfilozófiai tanok, szabadgondolkodói életbeállítódások stb." - ezek alkotják a háttérbe szorult jelenségek körét. Johann Jakob Brucker Historia critica philosophiaejától Hegel teleológiai értelmezésén át jut el a korábbi Überweg szemléletéig Schobinger visszatekintő pillantása.

Anélkül, hogy a haladáselvű történelemfelfogás jogosultságáról általában kifejtenénk nézetünket, vegyük szemügyre Schobinger válaszát a filozófiatörténet-írás alapvető dilemmájaként jelentkező nagy kérdésre. Negatíve úgy fogalmaz, hogy elkerülendők az "izmusok" és mindenféle globális, egységesítő szemléletmód. Pozitíve a következőt mondja: "Az eredmény tematikusan önmagukba záródó ábrázolások sorozata, amelyek régiókra vonatkoztatott kötetekben kerülnek összefoglalásra."⁶

Egy olyan "régió" képviselőjétől, amelyre még ebben a regionálisan felépülő Überwegben is nem egészen ötven oldal jut a 4667-ből, nyilvánvalóan botorság volna elvitatni a haladáselvűség ellenzőjétől legalább némi jogosultságot. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy amennyire "igazságos" a kis népekkel szemben a regionalitás elve, éppannyira filozófiátlan is. A kronológia sem különösen filozofikus rendező elv, de a térbeliség még annál is sokkal kevésbé az. Amiből pedig az következik, hogy vagy hallgatólagosan visszacsempésződik valamilyen filozófiai elv a kötetek szervező elvei közé, vagy pedig a Gesamtvorwort és az egyes kötetek szerkesztői előszavai teli lesznek a kivételek, a kompromisszumok felsorolásával. Amint ez várható is, mindkét megoldásra van példa. Nota bene filozófiai elvként egy ponton épp a "konstruktív rendszerek" látványosan elutasított elve tér vissza abban az alakban, hogy Franciaország és a Németalföld egy kötetbe foglalását például az teszi indokolttá, hogy Descartes a Németalföldön működött, a kartezianizmus tehát ott kapott lábra. S a regionalizálódásnak van még egy harmadik, igen érdekes kísérő-jelensége is, amelyre Schobinger következő mondata világít rá: "Mivel az ábrázolásnak emez, az » kAlapvonalak« monográfiai irányultságával párosított regionalizálása nem adott teret a transzregionális jelentőségű általános témák számára, ezért kezdettől fogva terveztünk egy különálló részt az efféle témák számára."⁷ Mégis vannak tehát átfogó fejlemények, ezeket valahogyan ábrázolni kell, és igen nehéz kikerülni a recepció napos vagy árnyékos oldalával párosuló időtényezőt, azaz megkülönböztetni valamiféle előrehaladás nyerteseit a veszteseitől. Gyanítom, hogy Schobingernek ebben a hosszasan indo-

kolt módszertani döntésében s a többrendbeli kompromisszumos eljárásban arra az - ebben a régióban persze túlontúl ismert - fenyegető lehetőségre adott némiképp túlzott reakció rejlik, amelyet H. Holzhey a most tárgyalandó, negyedik kötet előszóírójaként S. Wollgast Philosophie in Deutschland zwischen Reformation und Aufklärung 1550-1650 (Berlin, 1988, ²1993) című művével példáz. "Wollgast [...] az anyagot a marxista történelemfelfogás nézőpontjai sze- rint rendezi el, s azon fáradozik, hogy az általa kiemelt szerzőket és irányzatokat a filozófiai haladás képviselőiként juttassa jelentőséghez."⁸

Jean-Pierre Schobinger 2001-ben bekövetkezett halála után Helmut Holzhey vette át az ambivalens Wilpert-Schobinger örökséget az egész új sorozat kiadójaként, s ő jegyzi - Wilhelm Schmidt-Biggeman-nal mint társszerkesztővel és Vilem Mudrochhal mint munkatárssal közösen - a 17. századi filozófia kézikönyvének két félkötetből álló negyedik kötetét. E két félkötetet úgy is tekinthetjük, mint mindannak megjelenítését, amit a haladáselvű történetfelfogás elhanyagol. Geográfiailag egy olyan régió bevonását az európai filozófiatörténész reflexiójába, amely eddig legfeljebb másodrangú szerepet kapott: arról a területről van szó, amelyet egy igen különös, noha védhető - lásd Vorwort XVIII. oldal - névválasztással Heiliges Römisches Reich Deutscher Nationnak hívnak, valamint arról, amely e területet északról és keletről övezi: Észak- és Kelet-Közép-Európáról. Filozófiailag egy olyan korpusz első áttekintését kapjuk, amelyben a kartezianizmus, a "konstruktív rendszerek" elhanyagolható szerepet játszanak, mert a főszerepet a Schobinger által velük szembeállított "nagy fontosságú konzervatív áramlatok, vallásfilozófiai viták, jogfilozófiai tanok, szabadgondolkodói életbeállítódások stb." játsszák. Központi helyet foglal el az úgynevezett iskolafilozófia, mert az - "Európa más kultúrrégióitól eltérően - Németországban domináns szerepet játszott."⁹Amint Holzhey a XXI. oldalon teljes joggal fejtegeti, a vállalkozás páratlan a maga nemében. A korabeli német filozófia tárgyalása általában Leibnizre és környezetére összpontosult, esetleg szóba kerültek a felvilágosodás olyan előzményei, mint Pufendorf és Christian Thomasius; a Garber és Ayers - őt egyébként Holzhey kifelejti - által szerkesztett The Cambridge History of Seventeenth Century Philosophy. Leibnizen kívül egyetlen német filozófust sem tárgyal. Az egyetlen legalább tematikusan hasonló vállalkozás Lewis White Beck Early German Philosophy: Kant and his Predecessors (Cambridge, Mass., 1969) című műve, ám ez jellegét tekintve nem bibliográfiai vállalkozás.

A korábbiakban említettük, hogy aligha lehetséges tiszta periodizáció: ezt fejezi ki Holzhey megfogalmazása, mely szerint a regionális és kronológiai nézőpontot szakmai-szisztematikus nézőponttal kombinálják. A kivételek mind e rubrika alá sorolódnak: a regionalitás szempontjából kivételek a két van Helmont - apa és fia -, Ulrich Huber és David Gorlaeus, akik a Németalföldön születtek. A kronológia szigorú szabálya az Überweg e köteteiben, hogy az 1570 és 1670 közt születetteket tárgyalják, ám e szabály alól is vannak kivételek: E. Lubinus, J. Arndt, R. Goclenius, Cl. Timpler stb. különböző szempontok szerint helyet kaptak a tárgyalásban.

Hogy az olvasó addig is kapjon bizonyos képet a két félkötet tartalmáról, amíg valamelyik filozófiai gyűjtőkörű könyvtár jóvoltából nem tanulmányozhatja maga is, álljon itt néhány címszó a tartalomból. Mint említettem, két nagyobb részből épül fel a kötet, melyek geográfiailag határozódnak meg. Messze a nagyobbik rész a Heiliges Römisches Reich Deutscher Nationnal foglalkozik, míg az ennek alig egynegyedét kitevő második rész témája Észak- és Kelet-Közép-Európa. A regionális felépítés ott válik uralkodóvá, ahol nincs tulajdonképpeni filozófiai karakter: a második rész első és harmadik fejezete - Skandinávia és Magyar Királyság - tisztán geográfiai felosztású, míg az egész első rész és a második rész második fejezete - Lengyelország - nem automatikusan oszlik filozófiai részekre (automatizmuson értem azt, ha Erdély és Felső-Magyarország elkülönítéséről van szó, vagy pedig ha katolikus és protestáns filozófiát különböztetnek meg). Lengyelország esetében a középponti mag az ott kialakuló szocinianizmus, amelynek komoly hatása volt a német területeken is. Különös sajátossága a felépítésnek, hogy előbb olvasunk a szocinianizmus hatásáról (I/7. fejezet), mint magáról a mozgalomról (II/2. fejezet). Persze nyilvánvaló, hogy nem egy folyamatosan olvasandó regényt tartunk a kezünkben: ez a két kötet biztosan nem arra való, hogy egyhuzamban olvassuk a "történetet".

A német érdekeltségű területek filozófiáját, amely tehát legalábbis idegenkedik a karteziánus típusú, konstruktív rendszerektől, a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek vonzáskörébe tartozó történészek írták meg, és ez semmiképp sem véletlen. Hiszen az itt tárgyalandó szerzők és művek java része annyira "recepcióárnyékban" van, hogy egyáltalán nincs modern kiadásuk, feldolgozni őket tehát csupán egy külön életforma választásával lehet, amelynek nélkülözhetetlen eleme, hogy időről időre hosszabb búvárlatokat végezzenek Wolfenbüttelben, Göttingenben, a Warburg Institute-ban vagy valamely hasonló könyvtárban. Wilhelm Schmidt-Biggemann, a kötet társszerkesztője és egyik szerzője az egyik legismertebb Wolfenbüttel-járó filozófus-történész.

Mint már a Vorwort kapcsán említettem, a kötet középponti részét a német iskolafilozófiáról szóló I/4. fejezet alkotja. Úgyszólván ezt készíti elő az első három fejezet, amelyek rendre a "Spiritualizmus és misztika", a "Megújulási törekvések" és a "Lullizmus és [Athanasius] Kircher" címet viselik. Vilem Mudroch, Sibylle Rusterholz, Gerhard Michel, Johannes Wallmann és Thomas Leinkauf e fejezetek legnagyobb részének szerzői. Újabb érdekessége a kötet felépítésének, hogy a lullizmussal foglalkozó fejezetben kapott helyet az Erdélyben működő Johann Heinrich Alsted és Johann Heinrich Bisterfeld (257-267. oldal).

Az iskolafilozófiát tárgyaló negyedik fejezet a három nagy felekezet szerint oszlik három részre: a katolikus iskolafilozófiát a nemrég még Piliscsabán, azóta már Baltimore-ban oktató Paul Richard Blum ismerteti, a református területek iskolafilozófiáját az imént említett, Berlinben működő Wilhelm Schmidt-Biggemann tárgyalja, míg az evangélikus területek iskolafilozófiáját ismertető cikkelyek Walter Sparn munkái. Ezt követően három fejezet a gyakorlati filozófia három aspektusát vizsgálja: az ötödik a politikai filozófiát (Horst Dreitzel), a hatodik a természetjogi gondolkodást (Horst Dreitzel, Hans-Peter Schneider), a hetedik pedig ész és vallás viszonyát (Winfried Schröder, Zbigniew Ogonowski). A nyolcadik fejezet az új természetfilozófiai gondolkodás módszerének és egyes területeinek német művelőit mutatja be. Itt találkozunk nagyjából először olyan szerzőkkel, akiknek munkássága nem csupán a specialisták, hanem már szélesebb körben is ismert: Kepler, Guericke, Bernoulli mindenképp ilyen gondolkodók, még ha a filozófiában esetleg elsősorban azon a jogon kapnak is helyet, hogy a filozófia fogalma a 17. században sokkal tágabb jelentésű volt, mint manapság.

A kilencedik fejezetet szentelték a kötet legfontosabb gondolkodójának, Gottfried Wilhelm Leibniznek. A leibnizi géniusz ma már utolérhetetlen sokoldalúságát kiválóan mutatja, hogy csupán a művek leírásához is hat kutatót kértek fel: Herbert Breger, H. Holzhey, W. Schmidt-Biggemann, H.-P. Schneider, Peter Schulthess és W. Sparn jegyzi a művek leírását követő doxográfiai részt is, az életrajz pedig V. Mudroch munkája. A tizedik fejezet tárgyalja Christian Thomasiust és a német felvilágosodás kez- deteit - H. Holzhey, Simone Zurbuchen és Hinrich Rüping munkája.

A második rész első fejezete tárgyalja Skandináviát, ez a fejezet Carl Henrik Koch és Simo Knuuttila munkája, míg a második rész második fejezetét, a lengyel filozófia történetét Z. Ogonowski írta.

A recenzens, aki maga is egyfajta haladáselvű történetfelfogásban - ha nem is a Wollgast-félében, de a korábbi Überwegében - szocializálódott, noha önmagát a többi áramlat irányában elég nyitottnak gondolja, természetesen nem foglalhatja el a mindentudó kritikus pozícióját. Az új Überweg anyaga - az elvi megalapozáson túl - számára is elsősorban nélkülözhetetlen forrásmunka, s mindenki másnak is - különös tekintettel a könyvtárakra, hiszen e kötetek ára lehetetlenné teszi, hogy érdeklődő magánfilozófusok beszerezzék őket - csak ajánlani tudja mind a négy kötetet. Esetleg megpróbálhatjuk átvenni a regionális Überweg szemléletmódját, megpróbálhatjuk a 17. századi katolikus és protestáns iskolafilozófiát, valamint a köréjük csoportosítható gondolkodói kísérleteket a tág értelemben vett kartezianizmus alternatívájaként, nem pusztán történeti jelentőségű dokumentumként olvasni. Nem biztos, hogy ez sikerülni fog, vagy ha sikerül, nem biztos, hogy meg fog bennünket győzni arról, hogy fel kell adnunk karteziánus "szellemünket". De ezzel a kísérlettel biztosan tartozunk már csak azoknak az elődeinknek is, akik e régióban a miénknél sokkal mostohább körülmények közt kerestek önálló utakat.

Lezárásképpen épp róluk kell még egy szót szólni, azaz a második rész Königreich Ungarn címet viselő harmadik fejezetéről, amely Lendvai L. Ferenc és két szlovák kutató, Marianna Oravcová és Elena Várossová munkája. Nem közös munka, természetesen, hiszen pontosan elkülönülnek az általuk írt szakaszok: Lendvai L. Ferenc jegyzi az általános bevezetőt, az Unterungarn és a Siebenbürgen című fejezeteket, míg M. Oravcová az Oberungarn (Slowakei) bevezetőjének és a katolikus filozófiáról szóló fejezetnek a szerzője, a protestáns filozófia pedig E. Várossová munkája. A filozófiatörténeti részek, amennyire egy kivülálló meg tudja őket ítélni, korrektnek tűnnek. Érdekes árnyalatok a rövid történeti összefoglalókban figyelhetők meg - nyilvánvalóan kiadói kompromisszumok eredményeként. Lendvai L. Ferenc általános bevezetője tárgyilagosan a történeti eseményekre szorítkozik, csakúgy mint a kötet többi hasonló bevezetője, s a helységneveket a lehető legtöbb nyelvi formában közli. Marianna Oravcová csak a címben használja az Oberungarn kifejezést, a szövegekben mindenütt Slowakeiról ír ő is, Várossová is, a bevezető a szlovák nemzeti identitás kialakulására hegyeződik ki, a helységnevek pedig csak mai szlovák alakjukban szerepelnek. Egy-egy ponton persze Lendvai L. Ferenc helységnév-technikája is lehetett volna árnyaltabb: Stuhlweissenburg, Raab és Ödenburg bizonyos történeti nézőpontból nyilvánvallóan korrekt, ám a mai olvasó számára talán nem ártott volna a mai magyar megfelelőket is közölni.

Legvégül pedig hadd utaljak arra, hogy e köteteknek természetesen nem elsősorban az a jelentőségük, hogy filozófiai paradigmaváltást idézzenek elő. Sokkal fontosabb lehet az a szerepük, hogy összekapcsolják a 17. századi gondolkodást különböző aspektusokból kutatókat, kik az akadémiai munkamegosztás következtében különböző diszciplínákhoz tartoznak s így többnyire alig-alig tudnak egymás ténykedéséről. A negyedik kötet külön haszna mindezen túlmenően az is, hogy azoknak a kutatóknak a számára, akik - mint például Balázs Mihály és köre Szegeden - igen elmélyülten foglalkoznak a korszak erdélyi gondolkodóival, olyan összefoglaló, megbízható, elsődleges és másodlagos irodalommal, műismertetésekkel ellátott kézikönyvet jelent, amely nagymértékben megkönnyítheti az általuk vizsgált szerzők bekapcsolását a korszak európai gondolkodásvilágába.

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás