LIBERÁLIS UTÓPIA ÉS METAFIZIKA1
NAGY JÓZSEF
[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]
A magyar nyelvű politikafilozófiai irodalomban Huoranszki Ferenc tanulmánykötete jelentős hiányt pótol: ez az első munka, amely átfogóan és kimerítően elemzi a liberális politikai filozófia, a szerződéselméletek mint magyarázó elvek, végül pedig a disztributív igazságosság etikai és metafizikai alapjait.
A kötetben szereplő elemzések valójában túlmutatnak a három problémakör metafizikai alapjaira irányuló kritikai reflexión. Még legalább három további témát feszegetnek: metaetikai, jogfilozófiai és közgazdasági-filozófiai nézeteket, illetve előfeltevéseket vizsgálnak és olykor bírálnak. Az "Előszó"-ban megfogalmazott szerzői szándékot (miszerint a kötetben foglalt írások egyebek mellett arra akarnak rámutatni, hogy – a közgazdaságtani, jogi vagy politológiai szempontokon túlmenően – van értelme filozófiailag reflektálni a politikára) Huoranszkinak lényegében sikerült megvalósítania.
Ez a kötet a filozófia iránt érdeklődő olvasóközönségen kívül hasznos szakirodalomként szolgálhat politológus, jogász, illetve közgazdászhallgatók számára is. Megjelenése azért örvendetes, mert áttekinthető terjedelemben, gördülékeny nyelven és jól követhető, világos érvekkel magas színvonalon elemez néhány paradigmatikus jelentőségű modern politikafilozófiai problémát. Ezzel gyarapította a magyarországi – ma még meglehetősen gyér – politikafilozófiai, közgazdaság-filozófiai és jogfilozófiai irodalmat.
A tanulmánykötetben található elemzések arra utalnak, hogy Huoranszki analitikus gondolkodó: érdeklődési köre és az általa vizsgált problémák elemzési módszere szorosan kötődik az analitikus filozófiai tradícióhoz. Ezt persze abból is lehet tudni, hogy a politikafilozófia mellett a szerző másik szakterülete a standard pszichológiai tézisekre és irányzatokra gyakorolt – a jelen kötetben nem érintett – analitikus elmefilozófiai reflexiók elemzése.2 Más – a jelen kötetben nem szereplő – írásai alapján viszont tudhatjuk, hogy Huoranszki nem érzéketlen a kvázi-hermeneutikai problémafelvetések iránt sem. Például "Nyelvfilozófia és eszmetörténetírás" című esszéjében egy paradigmatikus jelentőségű politikafilozófiai interpretációs irányzat illetve interpretátor bemutatásával3 éleselméjűen elemezte azt az érdekes kérdést, hogy a nyelvfilozófiai problémafelvetéseknek milyen szerepe lehet egyes politikafilozófiai tézisek interpretációjában.
Huoranszki (még mindig az "Előszó"-ban) kiemeli, hogy a politikai kérdések filozófiai szempontból folytatott vizsgálata számára nem értéksemleges: a liberális filozófiai tradíció meghatározta paradigma keretein belül mozogva fejti ki téziseit, mert – mint hangsúlyozza – az a meggyőződése, hogy kiváltképpen a liberális gondolat alkalmas politikafilozófiai reflexiók megfogalmazására, szerinte ugyanis "bensőséges viszony" áll fenn a liberalizmus és a politikai filozófia között. Mint Huoranszki mondja, azt az (alapvetően kantiánus és humboldtiánus hátterű) álláspontot szeretné védeni, "amely szerint a liberális politikai moralitás alapja az autonómia és az egyenlőség perfekcionista értelmezése" (9. o.). Az ilyen célkitűzés persze már önmagában bizonyos axiomatikus metafizikai előfeltevéseken nyugszik: Kantra és Humboldtra támaszkodik, és így Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, valamint Az erkölcsök metafizikája című, a Bibliográfiában is feltüntetett Kant-szövegeknek sokkal jelentősebb szerepe van Huoranszki érvelésében, mint bármely más felhasznált irodalomnak.
A liberalizmus és a politikai filozófia közti bensőséges viszony feltételezése azonban Huoranszki szerint "nem jelenti azt, hogy minden filozófus liberális lenne, azt meg végképp nem, hogy létezne egy liberális politikai filozófia" (9. o.). Itt utalnék a kötet egyik hiányosságára. Az világos, hogy a szerző egyfajta liberális álláspontot akar védeni, de az nem, hogy ez az álláspont miben különbözik más liberális álláspontoktól. Célszerű lett volna legalább egy rövid elemzésben kifejteni, hogy az általa védett liberális álláspont miben különbözik másokétól, pl. a Hayek- vagy a Leo Strauss-féle konzervatív liberalizmustól, vagy a részben a neoliberalizmusra visszavezethető (I. Kristol- ill. I. Howe-féle) neokonzervativizmustól, vagy éppen (a kötetben egyébként elemzett) I. Berlin-féle állásponttól. A szerző csak egy elnagyolt megjegyzés erejéig utal arra, hogy a liberalizmust főleg két oldalról, a politikafilozófiát alulértékelő marxizmus és a politikafilozófiát túlértékelő konzervativizmus oldaláról érték támadások. A konzervativizmus filozófia- és metafizika-ellenességének – Huoranszki által osztott – tézise pedig nemcsak hogy elnagyolt, hanem tarthatatlan is, és nagyon megnehezíti a klasszikus konzervativizmus legnagyobb képviselőjének, E. Burke-nek, valamint a konzervatív liberalizmus (mindenekelőtt a skót felvilágosodásban, vagy pl. Vico egyes téziseiben található) filozófia- és eszmetörténeti gyökereinek adekvát értékelését.
A szerző kiindulópontja feltehetőleg az, hogy a politikafilozófiai gondolkodás immanensen liberális, mert szigorúan meghatározható, objektív és örök szemantikai és logikai szabályok alapján megfogalmazott érvelési struktúrák összességéből áll. E szemantikai és logikai szabályok a nyelv ill. a nyelvhasználat inherens szabályai, amelyek sérthetetlenek, illetve megsértésük a liberális érvelési paradigmából való kilépés egyértelmű jele. Amennyiben így van, akkor a szóban forgó "bensőséges viszony" önmagában egy nyelvfilozófiai-metafizikai tézis illetve előfeltevés, amelyet azonban a szerző nem elemez, hanem kizárólag bizonyos elemzési módszer alapjaként határoz meg.
* * *
A "Liberális demokrácia" címet viselő bevezető tanulmányban fontos annak a hagyományos – ugyanakkor inadekvát – periodizációnak a bírálata, mely szerint a demokrácia a liberalizmus természetes következménye, illetve a demokratikus politikai berendezkedés a liberalizmusnál modernebb, fejlettebb és "haladóbb". Mint Huoranszki rámutat, "a liberalizmust és a demokráciát egymást felváltó politikai rendszerekként vizsgáló történeti megközelítés nem képes magyarázatot adni sem a modern totalitárius államok megjelenésére, sem pedig arra [...], hogy milyen módon határozza meg [...] e két politikai eszme a helyesnek, megfelelőnek vélt politikai berendezkedést" (11. o.). A szerző az esszében abból indul ki, hogy a liberalizmus és a demokrácia viszonyát vizsgáló politikafilozófiai kérdés a két politikai fogalom mögött álló normatív elveket és azok egymáshoz fűződő viszonyát firtatja, s a továbbiakban amellett érvel, hogy a demokrácia elfogadása nem morális elveken nyugszik.
Huoranszki elemzése szerint a demokratikus államberendezkedés és "döntési üzem" különböző anomáliák miatt könnyen letérhet a liberalizmus útjáról. Az például, hogy a politikai döntések procedúrája eleget tesz-e a liberális követelményeknek, általában nem a képviseleti rendszer problémájával hozható összefüggésbe, hanem azzal, hogy "ha nem külön-külön dönt a közösség minden egyes kérdésről, akkor a politika befolyásolásának lehetősége a választók preferencia-rendszerének struktúrájától és preferenciáik aggregálásának technikájától függ" (16. o.). A döntési procedúrák torzulásai vagy más hasonló torzulások lehetetlenné tehetik a liberalizmus "egyenlőség"-alapelvét illetve annak valamely értelmezését. Ezzel kapcsolatban a liberális politikafilozófia egyik alapkérdése az, hogy "milyen alapon jelöljük ki azokat az alternatívákat, amelyek közt minden személy számára az egyenlő választás lehetőségét egy liberális államnak biztosítania kell" (19. o.).
Az elemzésben a szerző tehát amellett érvel, hogy "a liberalizmus morális ideálja egy olyan társadalom, ahol mindenkinek a lehető legnagyobb mértékben és egyenlő módon lehetősége van arra, hogy képességeit autonóm módon használja" (24. o.). A felvilágosodáshoz szorosan kötő-dő liberális tradíciónak Huoranszki szerint egyik alapeleme az, hogy "bár a politikának is kell legyenek normatív, morális jellegű alapjai, [...] ezek nem lehetnek azonosak az etikai jellegű meggyőződésekkel" (26. o.). Következésképp "mindazt, amit nem lehet a politikai moralitás alapján tiltani, nem szabad más etikai meggyőződések alapján legális eszközökkel korlátozni" és fordítva, "amit nem kell a politikai moralitás alapján kötelezővé tenni, azt nem szabad semmilyen etikai meggyőződés alapján a hatalom segítségével kikényszeríteni" (26. o.). Röviden, a demokratikus állam mindennapi "üzemszerű" működése folyamán felvetődhetnek olyan problémák, "amelyek esetében csakis a liberalizmus által megkövetelt egalitárius alapú megoldások az elfogadhatók – hangsúlyozza Huoranszki –, és ahol a többség-kisebbség kérdése nem jön számításba" (31. o.).
A Politika és metafizika részt nyitó tanulmány témáját már az "Utópia és politikai filozófia" cím is világosan kijelöli. Ez egyike azoknak a ritka helyeknek a kötetben, ahol Huoranszki utal a konzervativizmusnak a politikafilozófiában betöltött szerepére. Régi előítéletet oszlat szét, amikor elveti az antiutopizmus és a konzervativizmus azonosításának abszurd tételét. Az antiutópia formáját öltő utopizmus szerinte a történelemfilozófia kialakulásának egyik fontos előfeltétele. Mint fogalmaz, "az antiutópia mint történelemfilozófiai jövőkép azzal a megnyugtató tudattal tölthet el bennünket, hogy a későbbi nemzedékek boldogságának sírásói vagyunk" (37. o.).
Az idők folyamán – mint sok egyéb – az "utopizmus" vádként illetve megbélyegző szándékú kategorizálásként fogalmazódott meg, s főleg ezzel magyarázható, hogy a modern politikai filozófiák hangsúlyozottan és explicit módon határolódtak el az "utopizmus"-tól (ezzel magyarázható pl. az is, hogy Nozick híres könyvének4 "utopista" nézeteit kevésbé vizsgálták). Az elhatárolódás talán Rawls esetében a legszembetűnőbb, mivel – mint Huoranszki kiemeli – "az a nyilvánvalónak tűnő felfogás [...], hogy a társadalomszerveződés alapértéke az igazságosság, a legsúlyosabb csapás az utópikus gondolkodásra, amely a boldog emberek vagy még inkább az emberi boldogság társadalmát álmodja meg" (38. o.). Magyarázata szerint a "boldogság", amely a modernitás kialakulását megelőzően még központi szerepet játszott a filozófiai gondolkodásban, "a kantianizmus hatására éppen filozófiailag diszkreditáló-dott" (39. o.). Mintha a szerző kicsit későre tenné ezt a diszkreditálódást, hiszen az már a korai modern gondolkodóknál, Machiavellinél és Hobbesnál is eléggé nyilvánvaló volt.
Az utopizmust nevezhetjük bornírt utilitarizmusnak is, melyben nélkülözhetetlen és központi jelentőségű mozzanat a "boldogság" meghatározása. A görög eudaimoniára visszavezethető "boldogság"-fogalom számára a Moore Principia Ethicajában kifejtett "jó" definiálhatatlanságának tézise jelentette a végső döfést. A tézis Huoranszki szerint valójában sokkal inkább áll a "boldogság", mint a "jó" fogalmára, hiszen "a boldogságot ma olyan »lelki minőségnek« tekintjük, amiről nem adható definíció" (40. o.). A "boldogság" régebbi fogalma persze tovább él a mindennapi nyelvhasználatban, de "elméletileg fontos fogalommá a boldogság definiálhatatlan és interszubjektív feltételek által meghatározhatatlan fogalma lépett elő" (40. o.). Huoranszki elemzése alapján mindez azáltal járt együtt az utópiák térvesztésével és az antiutópiák jelentős térnyerésével, hogy ez utóbbiak a társadalmi világ megértésének feltételeként a szenvedés megértését helyezték középpontba.
A következő esszé a "Tolerancia, autonómia és perfekcionizmus" címet viseli. A gondolatmenet azzal indul, hogy a liberális politikai elmélet a skolasztikus természetjogi doktrína felbomlásakor született kérdésekre
akart választ adni. A korai modern liberális problémafelvetés leglényegesebb eleme a szerző szerint az, hogy "az állam, és bizonyos esetekben a társadalom is, többé nem az isteni normák, hanem az emberi konvenció termékei", aminek közvetlen következménye, hogy "a politikai metafizika alapvető problémájává fokozatosan a »Mi az ember«« kérdése vált" (43. o.). Módszertani individualizmusából eredően a korai modern politikai filozófia kiindulópontjává tehát a filozófiai antropológia lépett elő.
Eszmetörténetileg a liberalizmus a politikai mozgalom szintjén az abszolutizmus, a politikai ideológia szintjén pedig az "erős állam" mellett érvelő tézisek ellenpólusaként jelent meg Nagy-Britanniában. Locke, majd a skót felvilágosodás klasszikus liberális képviselői az államhatalom visszaszorításának illetve korlátozásának szükségességét hangsúlyoz-ták: ebben látták annak a garanciáját, hogy az abszolutizmus megerősödése megakadályozható.
A kontinensen viszont – különösen a német kultúrkörben – másfajta liberális tézisek fogalmazódtak meg. A szerző a továbbiakban ezek alapjait vizsgálja. A döntő különbség Angliával szemben az, hogy "a kontinensen a »felvilágosult abszolutizmus« doktrínája jelentette a másik »megoldást«." (47. o.). Ennek a német-liberális felfogásnak a tolerancia összefüggésében fennálló paternalizmusával helyezkedett szembe Kant.
Kant számára az etika, a jog és a politika alapproblémája a szabadság kérdése. "A politikaelmélet szempontjából Kant legfontosabb belátása – hangsúlyozza Huoranszki –, hogy bár az erkölcsi és a
politikai értelemben vett szabadság problémája két különböző kérdés, gyökerük mégis közös: mindkét probléma az emberi személyiségről alkotott metafizikai felfogással függ össze. " (47. o.) Az erkölcsi és politikai szabadság kérdéseit tehát csak úgy válaszolhatjuk meg, ha előzetesen elfogadjuk Kant "ember"-definícióját, miszerint "az ember olyan véges létező, amelynek végessége érzékiségéből fakad" (47. o.). A morál problémái az érzékiségre vezethetők vissza, mivel Kant felfogásában "a szabadság kérdése [...] kizárólag a véges érzéki lények számára probléma" (48. o.). A kategorikus imperatívusz elemzését követően pedig Huoranszki leszögezi: "a kanti morálfilozófia a morális személy autonómiájának elképzelésén nyugszik", s e felfogás következménye, hogy "a személy, amennyiben autonóm módon dönt és cselekszik, nem az érzéki világ polgára, hanem az értelmi intelligíbilis világé" (49. o.), amelyben megvalósulhat a "célok birodalma" és az autonóm személyek közössége. A kanti politikafilozófia a természetjogi gondolkodáshoz kötődik, amennyiben "a politika problémáit a jogok kategóriájában vizsgálja, s e jogokat a törvényekkel szoros összefüggésben tekinti". Továbbá, mivel a kanti politikai filozófia "az állam egyetlen feladatát polgárai egyenlő szabadságának és biztonságának őrzésében látja", nyilvánvaló, hogy "Kant elmélete a liberális hagyomány része" (54. o.). Kant a társadalomszerveződés alapelveként az igazságosságot határozta meg, megvalósulását pedig az általa fiktívnek tartott szerződés révén látta lehetségesnek.
Huoranszki összeveti egymással Kant és Humboldt gondolatait és a fő különbséget abban látja, hogy míg Kantnál semmilyen praktikus ideál nem lehet alapja a társadalmi szerveződésnek (még a perfekcionizmus sem), addig Humboldtnál csakis a perfekcionizmus eszméje lehet az alapja. Ami Kantot illeti, ez nem vontkoztatható minden írására: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből elején Kant azért elég hangsúlyozottan vallja a perfekcionista álláspontot.
Huoranszki ezt követően megállapítja, hogy mára ez a hagyomány olyan szerzőknél, mint pl. Raz, háttérbe szorult. Raz autonómia- és állam-felfogásában az autonóm személy jellemzője az, hogy "saját életének szerzője", vagyis "képes arra, hogy meghatározott célokat tűzzön maga elé, és hogy e célok megvalósulása érdekében racionálisan cselekedjék" (66. o.). Állam-koncepciója szerint pedig "a modern állam feladata, hogy olyan feltételeket biztosítson, amelyek között minden személy az értelmes és morálisan megengedhető, de egymást kizáró alternatív életformák minél szélesebb köréből választhasson" (66. o.). Rawlsnál mind a kantitól, mind a razitól eltérő formában jelenik meg a perfekcionizmus.
A következő, Rawls főbb téziseit vizsgáló esszé "Az igazságosság elméletétől a politikai liberalizmusig" címet viseli. Rawls eredeti kérdésfeltevése Huoranszki rekonstrukciója szerint az volt, hogy "amennyiben a modern alkotmányos demokráciát tartjuk a megfelelő politikai berendezkedésnek, úgy mit tekintünk egy politikai berendezkedés alapvető értékének, és miért gondoljuk, hogy éppen egy meghatározott alkotmányos berendezkedés biztosítja a legteljesebb mértékben ennek megvalósulását" (69. o.). A szerző elemzésében azt vizsgálja, hogyan függ össze e két kérdés, valamint, hogy Az igazságosság elmélete megjelenése óta miért változtatta meg Rawls (különösen az 1993-as Political liberalism című munkájában) a kérdésfeltevés módját és ebből eredően elméletének jelentős részét.
Rawls újrafogalmazott kérdésfeltevése szerint a politikai filozófiának arra kell választ adnia, írja Huoranszki, hogy "miképpen határozhatjuk meg azokat az elveket, amelyekre felépülhet a megfelelő politikai berendezkedés", s e kérdés legalább két továbbit implikál: egy morálepisztemológiait, amely "arra keresi a választ, lehetséges-e egyáltalán normatív jellegű kijelentések érvényességét igazolni, és ha igen, hogyan", míg a másik probléma arra vonatkozik, hogy "milyen speciális eljárás segítségével igazolhatjuk a politikai intézmények normatív elveit" (70. o.). Az első problémára Rawls válasza a normatív etikai elvek meghatározhatóságára vonatkoztatott intuicionista álláspont kritikája. Az intuicionista állásponttal szemben Rawls a reflektív egyensúlyi eljárás módszerét javasolja, amelynek – Huoranszki szerint – az a lényege, hogy "normatív elveinket és döntéseinket koherens egésszé kell szerveznünk" (71. o.). Mint a szerző kiemeli, ez az eljárás talán a rawlsi elmélet legmaradandóbb eleme, már csak azért is, mert az eljárás használatával lehetségessé válik, hogy "normatív kérdésekről racionálisan vitatkozzunk, anélkül hogy megkérdőjeleznénk Hume tézisét, miszerint normatív jellegű kijelentések nem igazolhatók tényállítások segítségével" (71. o.). A második, a politikai normák problémájával kapcsolatban Rawls legfontosabb gondolata az, hogy – amennyiben feltételezzük, hogy a társadalom kölcsönös előnyök érdekében létrehozott kooperatív vállalkozás, és hogy az ebben részt venni akaró egyén szempontjából a részvétel feltételei a legfontosabbak – az igazságosság elvei (tehát a részvétel feltételei) disztributív elvek lesznek. Ebből ered két további követelmény, a disztributív igazságosság reciprocitásának elve, valamint az az elv, hogy minden résztvevő megítélheti, igazságosak voltak-e a döntéshozatal körülményei.
Huoranszki kiemeli, hogy "Rawls ugyan használja a racionális döntés fogalmát elméletalkotása során, de tagadja, hogy a normák a racionális cselekvés fogalmából levezethetők lennének" (84. o.). Rawls álláspontja ebben a tekintetben is változott. Már első főművében bevezeti az ún. "arisztotelészi elvet", mely szerint "mindenkinek a képességei alapján még elérhető legnehezebb [...] cél választása jelenti a megfelelő életcélt" (84. o.). A második főműben, a Politikai liberalizmusban kifejtett érvelése pedig nem bizonyos elvek melletti univerzálisan érvényes (bár hipotetikus) döntésen, hanem egy emberképen alapul: itt arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyennek kell lennie a polgárnak ahhoz, hogy a liberális politikai társadalom tagja lehessen. Mint Huoranszki rámutat, ennek az antropológiának a központi fogalma "az autonómia fogalmának politikai értelmezése" (86. o.), melyben alapvető a racionális és a teljes értelemben vett autonómia megkülönböztetése. Az autonómiával a döntés két típusa feleltethető meg: a racionális és az ésszerű belátáson alapuló döntés. Az igazságosság elvei szempontjából az utóbbi a lényegesebb. A belátáson alapuló döntés – írja Huoranszki – az igazságosság elvei által befolyásolt döntés. "Az igazságosság elvei a fair kooperáció kívánalmából erednek, amit a tudatlanság fátyla mögötti döntés fejez ki. " (86. o.) Ez az elem az, amelyben Rawls nem változtatott új rendszerében sem. Elhatárolódott viszont azon korábbi álláspontjától, miszerint "az eredeti helyzetben történő döntés az igazságosság mint fair eljárás eszméjét a közgazdasági értelemben vett racionalitás eszméjéhez próbálná kötni" (87. o.). Huoranszki a továbbiakban részletesen és áttekinthetően bemutatja, mi késztette Rawlst elméletének módosítására, valamint, hogy milyen kritikák érték őt liberális ("antiszubsztantivista") és konzervatív (kommunitárius) oldalról, és hogyan utasította el Rawls ezeket a kritikákat. Rawls érvelésének lényege Huoranszki szerint az, hogy a "jól rendezett társadalom" nem közösség sem értékkonstitutív értelemben (ahol a jogok csak derivátumok), sem abban az értelemben, hogy "a jogok elfogadásának alapja egy »komprehenzív« morális elmélet elfogadása lenne" (89. o.). A rawlsi társadalom alapja tehát csakis az adekvát és ésszerű kompromisszum lehet.
Rawls nézeteit, valamint Berlin bizonyos téziseit elemzi a "Politikai metafizika-kritika" címet viselő esz-szé. A politikai filozófiában – írja Huoranszki – a metafizika-kritika először Hobbesnál, majd a francia forradalom konzervatív bírálóinál (mindenekelőtt Burke-nél) került előtérbe, és csak a legutóbbi időszakban alakult ki a metafizika bírálatának szoros kötődése a liberalizmus bírálatához. Rawls igazságosságelmélete például csak metafizikailag semleges álláspontról védhető: számára "a szerződéselvű politikai filozófia összeegyeztethetetlen a politikai igazságosságról alkotott metafizikai elmélettel", továbbá "a liberális morál alapértéke, a tolerancia védhetetlenné válik, ha elismerjük a metafizikai igazságok relevanciáját a politikában" (93. o.). Így Rawls metafizikaellenessége a Hobbes-féle gondolatmenet inverziója, mivel "a metafizikai igazságok vitatott volta Hobbes számára a tekintélyelvű megoldás racionalitását igazolta, míg Rawls a tekintélyelvű politika alkalmazása ellen felhozható érvként támaszkodik a diafóniára". Röviden, a metafizika száműzése a politikai filozófiai érvelésből kétélű fegyver: "éppúgy szolgálhatja az aktív állami ítélkezés elképzelését, mint ahogyan az állam neutralitásának igazolását" (93. o.).
Berlin metafizika-kritikájának elemzését megelőzően Huoranszki röviden tisztázza, hogy (összhangban Berlin álláspontjával) a politikafilo- zófia problémái mindenekelőtt az etika problémáival (ezen belül a normativitás megalapozhatóságával és igazolhatóságával) való szoros összefüggésük miatt kötődnek egyes metafizikai kérdésekhez. Berlin híres passzusát parafrazálja: "a platonikus ideál, a normatív igazságba vetett hit olyan, mint a jó szándék: önmagában nem elítélhető, de a politikai pokolhoz vezető út van vele kikövezve", eredete pedig "az európai racionalista metafizikai hagyományban fedezhető fel" (101. o.). Huoranszki szerint Berlin máig érvényes (konzervatív-liberális affinitású) diagnózist ad arról, "hogyan vezethet a racionalista metafizika az antiliberális, intoleráns politikai eszmerendszerek és a diktatórikus politikai gyakorlat igazolásához" (101. o.). Berlin e gondolatának kimerítő elemzését követően (melyben az "Én" megkettőzésének berlini tétele a megfelelő hangsúlyt kapja) Huoranszki Berlinétől határozottan eltérő konklúzióra jut: a liberális politikai filozófia Huoranszki szerint "nemcsak feltételezi, hanem egyenesen megköveteli azt, hogy bizonyos normákat ne pusztán érvényesnek tekintsünk [...], még csak ne is egyszerűen igaznak [...], hanem metafizikai értelemben igaznak, vagyis olyan igazságnak, amit az emberi természetről alkotott, racionálisan védhető metafizikai elmélet tesz igazzá" (112. o.).
A berlini "érték-pluralizmus" és "érték-konfliktus" problémájának elemzését követően a szerző visszakanyarodik Rawlshoz. Egy Rawls-idézetet kommentálva megállapítja, hogy a politikafilozófiában "a metafizikától való szorongás végső oka [...] nem az intoleranciától való félelem, hanem az utópiakomplexus. [...] Hiszen mi más az utópia, mint egyetemesen érvényesnek tartott elképzelés arról, hogyan élhetnek együtt boldog emberek? Korunk »józan« politikafilozófiai szelleme tartózkodni igyekszik az effajta metafizikai képzelgésektől", pedig – teszi fel a költői kérdést – "végül is miért lenne olyan rossz Sarastro templomában élni?" (119. o.)
A második, Szerződéselmélet és politikai kötelezettség című blokk-ban az első írás, a "Klasszikus szerződéselmélet és modern játékelmélet" a Harsányi-féle játékelméleti modell egyes elemeit is felhasználva interpretálja Hobbes szerződéselméletét, s mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy e modell mennyiben járult hozzá általában a szerződéselméletek érvrendszerének adekvátabb megértéséhez. Ez utóbbi mozzanat annak a megértését segítheti elő, hogy "hogyan próbálják meg [...] a szerződéselméletek az állam de jure legitimitását igazolni" (128. o.).
Ebben az elemzésben Huoranszki – egyebek közt a fogoly-dilemma közérthető, s ugyanakkor igen magas színvonalú bemutatásával – felvonultatja előttünk analitikus és közgazdaság-filozófiai fegyvertárának számos elemét (mindezt anélkül, hogy mondandójának bármely részlete öncélú vagy funkciótlan volna). J. E. Hampton Hobbes-interrelációjához kapcsolódó elemzésének az az előfeltevése, hogy bizonyos játékelméleti modellek adekvát módon alkalmazhatók Hobbes szerződéselméletére, s ha ezt megtesszük, kiderül, hogy Hobbes elképzelése nemcsak nagyon modern, hanem hihetetlenül aktuális (és a Locke-félénél jóval koherensebb) is. Hobbes és Rousseau szerződéselmélete kapcsán Huoranszki hangsúlyozza, hogy "ezen elméletek a korlátlan szuverenitás eszméjét igyekeznek alátámasztani" (145. o.), mégpedig nyilvánvalóan azért, mert felfogásuk szerint "minél kevésbé erős a központi hatalom, annál racionálisabb a nem-kooperatív stratégia választása, és így annál kevésbé racionális az engedelmeskedés. A jó hatalom tehát a minél nagyobb és minél koncentráltabb hatalom." (145. o.) Hobbes elméletében (Rousseau-étól eltérően) számos liberális jellegű előfeltevés van, ellenben a hobbesi konklúziók határozottan abszolutisták (nem totalitáriusok!): érvei a korlátlan szuverenitás mellett szólnak, s így az olyan specifikusan liberális gondolkodók számára, mint például Locke, alig vagy egyáltalán nem elfogadhatók.
A Locke által felvázolt "természeti állapot"-ból fakadó szerződéselmélet logikája (Hobbesétól eltérően) nem is interpretálható a fogoly-dilemma vagy más játékelméleti modell alapján, hanem egyfajta "biztosítási játék"-ként fogható fel: "a biztosítási játékban az optimális megoldás problémája koordinációs probléma. A locke-i állam feladata ezért az, és csak az, hogy csökkentse a természeti törvény betartásával járó kockázatokat. E törvények azonban nemcsak a legitim állam feladatát, hanem legitimitásának határait is kijelölik." (149. o.) Így Locke állama azon túlmenően, hogy nem abszolút, lényegét tekintve a Nozick-féle "éjjeliőr-állam" vagy "minimál-állam" egyik első lehetséges megfogalmazásának tekinthető.
A következő, rövid terjedelmű tanulmány – "Politikai kötelezettség és polgári engedetlenség" – már címében is jelzi, hogy rendkívül kényes és nem is teljesen új témáról van szó: az a probléma ugyanis, amelyet a modern "beleegyezés-elmélet" feszeget, már Platón Kritónjában is felmerült. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy "a politikai kötelezettségek morális alapjairól alkotott jelentősebb elméletek bármelyikét fogadjuk is el, ezen elméletek alapján a polgári engedetlenség morálisan igazolhatatlan lesz" (150. o.). Huoranszki Rawls, Simmons, Buchanan-Tullock, Dworkin és Kis János egyes téziseire támaszkodik. De ennél talán lényegesebb, hogy ebben a rövid írásban derül ki a leginkább a szerző hermeneutikai-jogfilozófiai affinitása. A törvények és a jog alkalmazásának kérdésében egészen közel kerül a Gadamer-féle hermeneutikai állásponthoz. "A liberális demokrácia nem csak azt követeli meg, hogy a törvények tartalmukban toleránsak legyenek, alkalmazásuk is az kell legyen. És hogy hol húzódik a tolerancia határa, az mindig erkölcsi megfontolások alapján dől el, sohasem egyszerűen az írott jog mechanikus alkalmazása révén. [...] Természetes, hogy a legtöbben írtóznánk attól, ha pusztán a jogalkalmazók önkénye határozná meg a perek kimenetelét, de ez nem jelenti azt, hogy valamennyien abba a jogállami utópiába vágyunk, ahol a bírák és a jogászok minden elfogultság nélkül, halálos biztonsággal húzzák elő a megfelelő paragrafust a törvénykönyvnek vagy rendeletek tárának nevezett varázsdobozokból, és a szubjektivitás, az erkölcsi és politikai előítéletek gonosz szellemét a »szakszerű jogalkalmazásnak« nevezett varázsszóval űzik majd ki a jogállam meseerdejéből. Az önkény e két típusa között létezik egy olyan harmadik út is, ahol a »független bíróság« kifejezésben a »független« szó csak a bíróság intézményes függetlenségére utal, nem pedig a bírák vagy általában a jogalkalmazók tevékenységének erkölcsi elvektől való függetlenségére. "5 (159. o.)
Ugyanezt a témát taglalja a "Szerződéselmélet és politikai kötelezettség" című esszé. Abból indul ki, hogy a politikafilozófiai kérdésekre kétféle morálfilozófiai válasz körvonalazódott: egyrészt (Bentham nyomán) az utilitarista, másrészt a kontraktualista, melyet "a 20. század neokontraktualista filozófiája élesztett fel" (160. o.). A kérdés metodológiai szempontból az, hogy melyiktől remélhetünk több segítséget, ha meg akarjuk érteni a politikai intézményekkel és a politikai viselkedéssel kapcsolatos normatív elvárásainkat. Huoranszki magyarázata szerint a "normatív elvárás megértése" egyrészt azt jelenti, hogy "ezek az elméletek ésszerű alapul szolgáljanak szinte megkérdőjelezhetetlenül szilárd, joggal és politikával kapcsolatos intuícióinknak", másrészt pedig azt, hogy "képesek legyenek segíteni abban az esetben, amikor a helyes politikai intézményről vagy döntés- ről nincs határozott véleményünk", éspedig nem tájékozatlanságból vagy közömbösségből fakadóan, hanem mert "puszta intuícióval eldönthetetlen dilemmával állunk szemben" (160. o.).
A politikai kötelezettség és a politikai engedetlenség problémája a XVII. századtól kezdve került a politikafilozófiai gondolkodás homlokterébe. A "milyen motivációk alapján gondoljuk úgy, hogy illik betartani országunk törvényeit?" (160. o.) kérdés gyakorlati relevanciáját az adja, hogy egyfelől "nem létezhet politikai hatalom az engedelmesség iránti igény morális megalapozása nélkül", másfelől nyilvánvaló, hogy maga az igény sem feltétlen, hiszen "vannak olyan helyzetek, amikor nem kell, sőt olyanok is, amelyekben nem szabad engedelmeskednünk a kormányzat döntéseinek" (161. o.). Az utilitarizmus illetve a kontraktualizmus segítségével egyaránt megpróbálhatunk választ adni a problémára. Huoranszki a kontraktualista hagyományra támaszkodó válasz két változatát, a hobbesit és a locke-it vizsgálja. Hobbes szerinte "a szuverén hatalom iránti szinte korlátlan engedelmesség igényét kívánta igazolni", Locke viszont "azokat a feltételeket akarta megalapozni a szerződéselmélet segítségével, amelyek között az állampolgár engedelmességgel tartozik a törvényeknek, illetve a kormányzati döntéseknek" (161. o.). Ez nem jelenti azt, hogy a szerződéselmélet két – egymással ellentétes – érv megalapozásául is szolgált: a kontraktualizmus itt valójában nem is elméletként, hanem inkább az igazolás módszertanaként működik, és az nagyon is lehetséges, hogy "azonos módszerek különböző eredményekre vezetnek, ha valamilyen tartalmi különbség merül fel egy módszer alkalmazása során" (162. o.).
Ebben a tekintetben – az igazolás metódusaként – a 20. századi szerződéselméletek hatóköre jelentősen módosult. A modern szerződéselméletek elsődleges célja az lett, hogy a demokratikus politikai berendezkedés működésére magyarázatot adjanak, illetve megalapozzák az igazságosság elveit. Az előbbihez a közgazdaságtanból vett modelleket használnak: míg a Hobbes-féle kérdésfeltevés "a politikai intézmények elfogadásának ésszerűségére irányult", addig "az új formában megjelenő szerződéselmélet arra keresett választ, hogyan modellezhetők a racionális döntések elméletének segítségével a politikai döntések és in- tézmények" (162. o.). A kontraktualista érvelés másik területe a morálfilozófia: a kontraktualista érvek felhasználhatók például az igazságos politikai intézményeknek alapjául szolgáló morális normák megalapozására. A morálfilozófiát a racionális döntéselmélet segítségével megalapozni szándékozó elméletek közé tartozik D. Gauthier Morals by Agreementje is. "Gauthier azt szándékozik megmutatni – írja Huoranszki –, hogy a moralitás elvei egybeesnek a racionális alkudozás során használt, stratégiai értelemben vett elvekkel, valamint azt, hogy milyen körülmények között racionális az ezen normák által meghatározott döntések alapján cselekedni" (163.o.).
Más-más értelemben, de mind Gauthier-nál, mind Rawlsnál a fő probléma az, hogy a politikai kötelezettségeket univerzális indokok alapján igazolják, ami nem ad útmutatást a partikuláris döntésekhez. Rawls elmélete szerint "az igazságosság elveinek meghatározásakor a felek tökéletesen szimmetrikus helyzetben vannak, miután nem ismerik azokat az információkat, amelyek a tényleges helyzetekben megkülönböztetik őket [...]. A kontraktualista eljárás ezen értelmezése ezért kizárja annak lehetőségét, hogy igazoljuk, miért tartozik a polgárok egyik csoportja engedelmességgel egy másik csoport által hozott döntéseknek. " (164. o.) Rawls tehát, még ha képes is igazolni bizonyos típusú politikai intézmények fennállásának jogosságát, azt nem tudja kellően alátámasztani, hogy valamely partikuláris politikai autoritás igényt támasszon arra, hogy döntéseinek engedelmeskedjenek.
A tanulmány "Klasszikus szerződéselméletek" című alfejezetében Huoranszki briliáns elemzését adja a Hobbes- és a Locke-féle szerződéselméletnek. A nagyobb hangsúlyt itt Locke téziseinek interpretációjára helyezi és bevonja az elemzésbe a "hallgatólagos beleegyezés" A. J. Simmons által kimerítően elemzett problémáját is.
Első megközelítésben a szerző konklúziója az, hogy "a kortárs szerződéselméletek két nagy csoportja közül egyik sem tudja igazolni, miért is tartozunk engedelmességgel egy meghatározott, partikuláris állam törvényeinek és kormányzatának" (184. o.). Ez a kudarc is tanulságos, mivel nyilvánvalóvá teszi, hogy "amikor kötelességünknek érezzük, hogy a legitim politikai hatalom által hozott törvényeknek engedelmeskedjünk, akkor valójában nem egy meghatározott kormányzat, hanem polgártársaink iránti morális kötelezettségből cselekszünk" (185. o.).
Végül Huoranszki lehetséges megoldásként idézi a részben szerződéselvűnek tekinthető Scanlont, akinek javasolt kritériuma szerint "egy cselekedet akkor helytelen, ha végrehajtását az adott körülmények között tiltja a viselkedés egy olyan szabályrendszere, amelyet senki sem utasíthat el ésszerűen egy a körülmények ismeretén alapuló önkéntes és általános megállapodás alapjaként. "6 (186. o.)
A Disztributív igazságosság címet viselő harmadik, befejező blokkot indító esszé a "Disztributív e- egyenlőség" címet viseli. A szerző itt a Dworkin-féle "gazdasági egyenlőség" fogalmának elemzésén keresztül mutatja be, mit mondhat a filozófia az egalitarizmus immár kétszáz éve sokat vitatott problémájáról. Huoranszki szerint "az egyenlőség olyan fogalmára lenne [...] szükségünk, amely használható a helyes elosztás mércéjeként", de ugyanakkor "képes tekintetbe venni az emberek közti releváns különbségeket" (194. o.) is, vagyis amely meg tudja világítani a releváns különbségeket, és azt is, miért ezeket kell figyelembe vennünk, amikor valamilyen egalitárius elosztást kívánunk megvalósítani. Az egyenlőség megvalósításának módjáról ugyanakkor a szerző nem nyilatkozik.
Dworkin gondolatait követve Huoranszki a "minek az egyenlősége?" kérdésre adott válaszok egyik csoportját a "jólét egyenlőségé"-ből, míg a másik csoportját a "források egyenlőségé"-ből kiindulva rekonstruálja. Dworkin (Rawlsénál magasabb idealizációs szintű) morális ellenvetésének az a lényege, hogy "a jólét egyenlősége" nincs összhang-ban az egalitarizmussal kapcsolatos morális intuíciónkkal. A "jólét" fogalmának három lehetséges értelmezése Dworkin szerint a sikerességelmélet, a tudatállapot-elmélet és az objektivista elmélet. Huoranszki mindhármat bemutatja, majd megállapítja, hogy a tudatállapot-elmélet "a benthami elképzelésnek felel meg, amely szerint a boldogság mértéke az élvezet és a fájdalom"; az objektivista elmélet "a milli értelmezéssel áll kapcsolatban, amely a boldogság elérésének módjai közt perfekcionis-ta alapon" tesz különbséget; végül pedig a sikerességelmélet "a modern utilitarizmussal rokon, mely a hasznosságot a preferenciák beteljesülésén méri". Dworkin érvelése szempontjából a sikerességelmélettel szemben felhozott ellenvetéseket tekinti mérvadónak, melyek – mint írja – "mutatis mutandis a jólét többi értelmezésére is kiterjeszthetők" (198. o.).
A sikerességelméletre alapozott "jóléti egyenlőség" Dworkin szerint meg kell feleljen annak a követelménynek, hogy "olyan elosztást kell megvalósítani, amely az embereket a lehető legegyenlőbbé teszi a tekintetben, hogy mennyire tudják életükre és környezetükre vonatkozó preferenciáikat beteljesíteni. "7 (200. o.) Dworkin értelmezése szerint továbbá a preferenciák nem csupán döntéseknek alapjai, hanem már bizonyos megfontolásokból erednek és "preferenciáink jó része nem megmagyarázhatatlan adottság, hanem a személyiségünkből és a személyiségünket meghatározó célokból következik" (200. o.). Ezek a célok Dworkin szóhasználatában az "ambíciók", amelyek maguk nem preferenciák, hanem "magasabb rendű vágyak", amelyek meghatározzák preferenciánkkal kapcsolatos döntéseinket. További kulcsfontosságú fogalom Dworkinnál a "jogos panasz" ("reasonable regret"), amely – Huoranszki szerint – nélkülözhetetlen a disztributív egyenlőség fogalmának megértéséhez. Fontos szerepet játszhat az "irigység" fogalma is: Dworkin szerint a disztribúciós gazdasági mechanizmus által létrehozott rendszer akkor felel meg a gazdasági egalitarizmusra vonatkozó intuitív felfogásunknak, ha az kiállja az "irigységteszt"-et, vagyis ha "senki sem irigyli a másik által birtokolt jószágcsomagot mint egészet" (206. o.). Az "irigységteszt" igen hatékony – mutat rá Huoranszki –, mert "jobban kifejezi a gazdasági egyenlőség »társadalmi jellegét«
, mint a jóléti felfogás, mivel az utóbbi nem feltételez semmiféle kapcsolatot azok között az egyének között, akik a forrásokat birtokolni fogják" (206¦207. o.). Dworkin megoldása szerint (melyről Huoranszki kimutatja, hogy egyáltalán nem eredeti) az aukción és szabad cserén alapuló mechanizmus irigységtől mentes elosztási sémát fog eredményezni, másrészt egyfajta hipotetikus biztosítási piac terminusaiban kell gondolkodnunk. A dworkini egalitarizmus-koncepció vizsgálatának legfontosabb tanulsága Huoranszki szerint az, hogy végeredményben "sem a jólét, sem pedig a források egyenlősége nem ad kielégítő értelmezést arról, vajon milyen elosztási elveket követel meg a gazdasági egalitarizmus intuitív fogalma" (220. o.).
Az előző esszében foglaltakat részletesebben kifejtő "Egalitarizmus és redukcionizmus" tanulmány kiinduló állítása szerint a politikai filozófiában – akár a metodológia, akár az etikai alapú normativitás problémájára irányuló reflexióknak tulajdonítunk jelentőséget – komoly szerepet kell kapnia a filozófiai antropológiának. Amennyiben az etikai alapú normatív érvelést választjuk politikafilozófiai érvelésünkben, faktuális, illetve empirikus állítások nem játszhatnak szerepet a morális értelemben vett személyiség fogalmának meghatározásában. Ennek egyenes következménye, hogy egyfajta intuicionizmus (intuitív elfogadhatóság) érvényesül, ami persze csak szükséges, de nem elégséges feltétele egy filozófiai elmélet létrehozásának. A másik nélkülözhetetlen elem a (konzisztenciánál többet jelentő) koherencia kritériuma, amely akkor teljesül, ha az elméletben foglalt elvek és a belőle dedukált állítások valamiféle rendszert alkotnak. Egy így létrehozott rendszerben a személy jelentőségével összefüggésben kitüntetett szerep jut a felelősség fogalmának. A szerző megfogalmazása szerint "nemcsak a retributív [...], hanem a disztributív [...] igazságosság elvei sem tisztázhatók anélkül, hogy a felelősség valamilyen fogalmára ne támaszkodnánk". Más szavakkal kifejezve "a politikai filozófiának a személyiség egy olyan fogalmát kell feltételeznie, amely lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük azt, amiért egy személyiség felelősséget vállalhat, attól, amiért nem" (228. o.). Huoranszki tehát amellett érvel, hogy az egalitárius disztribúcióval kapcsolatos je-lenkori viták egy része végeredménybben a személyi felelősség problémájával van összefüggésben.
Az egalitárius koncepció kapcsán a redukcionizmus és a determinizmus problémája Roemer elmélete nyomán került előtérbe. A redukcionizmus ebben a kontextusban azt jelenti, hogy végső soron minden preferenciánk fiziológiai okokkal magyarázható, a determinizmus pedig azt, hogy végső soron nem az indokaink, hanem ezek az okok határozzák meg gazdasági viselkedésünket. Huoranszki szerint a személyes felelősség e két roemeri előfeltevés fenntartása mellett is érvényesül, mivel még ha valóban teljesen evidenssé válna is, hogy "a választásainkért viselt felelősség fogalma valamilyen módon fiziológiai tényezőkre redukálható, abból még mindig nem következne, hogy ezáltal normatív vizsgálódásainkból eliminálható is lesz" (237. o.).
A kötetet záró "Válasz a kérdésre: támogassa-e a liberális állam a művészeteket?" című cikkben a szerző igen meggyőzően érvel amellett, hogy a művészetek (akárcsak az egyházak) pénzügyi támogatása mindenekelőtt azért nem tartozik a liberális értelemben vett politikai közösség döntési hatókörébe, mert az ilyen beavatkozás akadályozhatja az egyén autonómiájának megvalósulását, s így a felvilágosodásban megfogalmazott perfekcionista eszme érvényesülését.
* * *
Végül egy esztétikai vonatkozású megjegyzés. A kötet belső előzéklapján szereplő Beardsly-féle metszettel együtt a borítólapon megjelenített Canaletto-festményrészlet is kitűnő választás volt a szerző részéről. Velence látképe valóban asszociációs alapot nyújthat az utópia-eszményhez – bár a Velencétől nem is annyira távoli Palmanova erődítmény-város geometriailag szabályos alaprajza talán jobban kifejezésre juttatta volna az utópia-eszményt.
[ Cikk vége | Cikk eleje | Jegyzetek ]
1 Huoranszki Ferenc: Filozófia és utópia, Osiris, Budapest 1999, 259 o. Vissza
2 E vonatkozásban lásd a szerző Dennettről írt recenzióját: Huoranszki F.: A rendszerbe zárt szellem, in: "BUKSZ", 1999 ősz, 284-295. o. Vissza
3 Ebben az írásában Huoranszki a (cambridge-i) linguisztikai kontextualizmust és egyik fő képviselőjét, Quentin Skinnert mutatta be. Magyar Filozófiai Szemle, 1992/5-6., 960-980. o.Vissza
4 R. Nozick: Anarchy, State and Utopia, Basic Books, New York 1974. Vissza
5 Gadamer ugyanerről a problémá- ról a következőket írja az Igazság és módszerben: "A jogi hermeneutika képes arra, hogy a szellemtudomá- nyok valóságos eljárását önmagáraemlékeztesse. [...] A bíró, aki a hagyományozott törvényt a jelen szük ségleteihez igazítja, kétségkívül gya- korlati feladatot akar megoldani. De törvényértelmezése ettől még koránt- sem lesz önkényes átértelmezés. Megértés és értelmezés az ő esetében azt jelenti: érvényes értelmet megismerni és elismerni. Igyekszik megfelelni a törvény »jogeszméjének«, miközben közvetíti a jelennel. Igaz, hogy ez jogi közvetítés. A törvény jogi jelentését [...] igyekszik megismerni. Tehát nem történészként jár el – de ő is vonatkozásban áll saját történelmével, mely az ő jelene. " H. G. Gadamer: Igazság és módszer, II/II/2/c ("A jogi hermeneutika példaszerű jelentősége"), Gondolat, Bp. 1984, 231. o. Vissza
6 T. Scanlon:, "Szerződéselmélet és haszonelvűség", in: Modern politikai filozófia, Osiris, Bp. 1998, 42. o.; kiemelés Huoranszki F. részéről. Vissza
7 R. Dworkin: "What is Equality?" 1., in: Philosophy and Public Affairs, 10., No 3., 1981, 204. o. Vissza
[ Cikk eleje | Jegyzetek ]