„Catalogus Rerum – Jelenségek Jegyzéke”: 2/2

 

 

Az eddig elmondottak fényében, érdemes rátérnünk egyik olyan, a Szentkuthy-szövegekben folyamatosan jelen levő témára, amely az európai irodalom állandó toposza is egyben. Nem másról, mint az utazás, a téri elkülönböződés tapasztalatáról van szó, ami Szentkuthynál a magányosan kóborló, szabadon kószáló flaneur pozícióját mozgósítja. Épp ez a céltól, kötöttségektől szabad állapot – amely Baudelaire-től, majd Walter Benjamintól Michel de Certeau-ig paradigmatikus jellemzővé vált a városi tér értelmezésében – gyümölcsöző Szentkuthynál; a következőkben meglátjuk, hogy miért. A szakirodalom szívesen hangsúlyozza, hogy Szentkuthy maga is szenvedélyes utazó volt, s az európai nagyvárosok kulturális-történelmi miliője nagymértékben hatott szövegeire (lásd a Prae, illetve a Szent Orpheus breviáriuma első két kötetének Cannes-ról, Velencéről szóló részleteit). Arról talán kevesebb szó esik, hogy az utazás mint máshol-lét milyen sajátos tapasztalatokkal szolgál az én számára. Hogyan módosul az utazó saját magáról való tapasztalata egy szokatlan, komfortzónából kilendítő helyen? A máshollét élménye, idegen helyen lenni jelent-e önmagunkból kiinduló teret, távlatot, ahonnan valami új válik megtapasztalhatóvá?

 

Szentkuthy néhány szövege egészen pontos, részletekbe menő leírásokat ad minderről.

 

Itt van újra a már számos helyen említett Az alázat kalendáriuma című kötet, amely Szentkuthynak 1935–1936-ban íródott naplójegyzeteit tartalmazza.22 A mű a konvencionális naplóformát annyiban tartja meg, hogy a változatos tematikájú feljegyzésekben egyetlen beszélő én szólal meg. Tegyük hozzá, szintén üdítően sokféle formában és stílusban: hol a filozófiai eszmefuttatás, hol a rövidke elbeszélés, hol a képleírás formáját választja. A témák bőségéből mi most egy látszólag köznapi helyzetet megragadó leírást ragadunk ki: a szöveg beszélője pihenni, elvonulni érkezik egy magányos vízpartra. Szentkuthy esetében a tóparti üdülés a szemlélődés örvénylő játékait indítja el, amikor éppen hogy nem figyelemelterelő pihenés, kikapcsol(ód)ás, hanem egy új éntapasztalat lesz a vízparti magányból. Az idegen táj látványa azonnal egy sajátos emlékezést indít el, méghozzá úgy, hogy az én múltjának csakis nézője lesz. Látni ugyanis a múltat, emlékképként szemlélni, különbözik attól az átélő emlékezéstől, amikor újra részesei leszünk a már elmúltnak – mondja a beszélő. Az előző elembertelenít,23 utóbbi épp embervoltunk újra megerősítője. Szemlélődéseiben tehát egy szakadást, senki földjére való érkezést tapasztal meg a szöveg énje: „Most tehát hiába »emlékezem« városi izgalmaimra: emlékeimet egyszerűen látom, mint tőlem teljesen független cifra és egzotikus halakat az akvárium üvegfalán keresztül. De ha az akváriumban lennék én, az ember, nem volnék-e tökéletesen bolond, ha egyszer csak azt mondanám: »na aludjunk egyet… eleget úsztam máma a vörös szikla körül, s a terrorisztikus hajlamú, megalomániás rája is eléggé felizgatott.«”24

 

Ha megfigyeljük, e két mondat nem más, mint az emlék és emlékező egybeeshetetlenségének frappáns megfogalmazása. A tudat mozgásáról van valójában szó, amikor is a látásban, emlékezésben mindig adódik egy rés, egy értelmezhetetlen mozzanat. A látást, emlékezést épp az teszi lehetővé, hogy maga a látvány és a látás fókuszpontja különbözik. Messzire vezető kérdések ezek. Nem épp ez az idegen tekintet teszi lehetővé a művészet tapasztalatát, amikor is a megszokott dolgok hirtelen a megszokottól eltérően állnak előttünk? Amikor elmúlt dolgainkat éljük újra, csupán egykori kedves emlékeinket ismételjük meg képzeletben, mert nem akarunk tőlük elszakadni. Akkor még nem adunk emlékeinknek (és saját magunknak) teret, távlatot. Szentkuthy épp a plasztikus akvárium-kép által az emlékezést valami más-ként mutatja meg, mint amely egyszerűen visszaidézi az elmúltat. Az időt ugyanis tér formába öltözteti. Az emlék ekkor tárház lesz, vízszerűen áramló tér. Gaston Bachelard elhíresült mondatát juttatja mindez eszünkbe: „Ezernyi méhsejtjében a tér őrzi a besűrűsödött időt.”25 De az emlék teresedéséről Szentkuthy Prae című monumentális regényéből is hozhatnánk példát, amikor is az idő nem folyamatként, hanem egymástól elkülönböződő síkokként elgondolt.26

 

A gépinek, a mechanikusnak fontos szerepe van az utazó tértapasztalatában. A térváltoztatás mesterséges előidézője, szinte a tájból való erőszakos kiszakítottságot eredményező mozgó vonatfülke. A szintén ebben a kötetben található ragúzai utazáshoz hasonlítható ez a leírás, amikor is pontos fenomenológiai leírását kapjuk a „mit jelent utazni” kérdésének. Az, hogy a sebességgel végső soron az ember nem tud mit kezdeni,27 jelen van itt is. A sebesség mesterséges, nem emberi léptéke maga is elemberteleníti az utazót. A vonatfülke nem-hely, foucault-i értelemben heterotópia28, ahol az ismeretlen utastárssal való beszélgetés dehumanizált volta miatt válik gépszerűen könnyeddé.29 Nem tudjuk, ki a másik, a másik szemében mi sem tudjuk, kik vagyunk, tehát, „nincs tétje” a beszélgetésnek. Ugyanakkor a táj megfigyelése is paradoxális tapasztalat: a „minden irreális” tapasztalata nem zárja ki a részletmegfigyelések gazdagságát. Ez a hiper-szenzibilis megfigyelés magára a megfigyelésre is kiterjed: „A neurotikus hiper-megfigyelés sémáját így képzelem: az ember életenergiája teljesen a test (vagy lélek) legbelsejébe göngyölődik, gyávaságból, sündisznó módjára a minimumra zsugorodik össze, úgyhogy ezen túlintenzív, de merev középpont s a test (vagy lélek) perifériája között egy teljesen üres, passzív, béna terület található, egy élet-nélküli margó; erre a margóra vetődnek, akár csak egy sima vízre vagy tükörre a külvilág jelenségei.”30

 

A megfigyelés pontossága mellett az is jellemző, hogy már maguk a képek is a víz és a vízpart tematikájából merítenek: a neurotikus ember olyan, mint az éjféli sötétben a vak a vízen, „a fóbia-nyomás alól hirtelen előrobbanó brutális szex-tudat, mint egy éles szirmú fehér vízirózsa óriási, sima tavi levél szélén”31. Mintha megint csak a hely tudatszerűségét bizonyítaná mindez. A tér nem a minket körülvevő hely, hanem mélységesen megélt. A vízparti tér a csak látás általi tapasztalás bizonytalanságát váltja ki, ahol a saját hely azonosítása is bizonytalan. „Közel van itt minden vagy távol? Hol vagyok?” A tér legsajátabb tapasztalata ez, amikor is az én és a külső tér határai elmosódnak. Rokon a művészi tapasztalattal; a zenéről szólva például Szentkuthy így ír egy helyütt: „… – minél jobban átadjuk magunkat a zene hullámvasútjának (…), annál sebesebben történik a teljes szétszóródás, az összefüggéstelen dráma-bolygókra való rakétaszerű szétporlás, mely tán egy naiv Shakespeare-imitáció apró jeleneteihez hasonló, maga alatt hagyva oktalan homályban régi énünket, mint az elfelejtett és suta rakétaágyút, mellyel igazán senki sem törődik.”32

 

A kiterjedten mozdulatlan víz látványa maga a megfoghatatlanság. Önmagában állóan létezik, és mégis a tükrözésben él igazán a szemlélődő ember számára. Mennyire jellemző: a víz, ez az élő tükör előhívja a tükrözendő tárgyakat, amelyek jelen esetben a tóból kiálló facölöpök. Ez a köznapi látvány Szentkuthy tollán egyáltalán nem marad puszta látvány, dekoratív természeti elem, hanem a legteljesebb van-ság. „Hol az igazi fa s hol kezdődik a tükröződés? Nem lehet megállapítani, a lécek nem a vízben, nem a víz fölött, nem a víz alatt vannak, nem anyagiak, nem árnyékok, nem fehérek, mint a hold-patinás nyírfahéj, nem feketék, mint a danaidák férjölő kései, egyszerűen présence-ok, túl tárgy és lélek, impresszió és mítosz, ember és metafora, konkrétság és illúzió idióta megkülönböztetésein.”33

 

Nincs tehát külön köznapi valóság és elvont, kiváltságos művészi tapasztalat; a köznapi egy figyelmes szem tükrében máris művészettel lesz rokon, s ennek az átmenetnek a helye a szemlélődés, illetve a végtelenül precíz leírás. A leírás, amely azonban magából a dologból indul ki, és oda is tér vissza; fogalmak, sémák, analízisek, erkölcsi megegyezések a primer látvány előtt hasznavehetetlenek. A közhelyes „nincs szavam rá, hogy kifejezzem” szlogen Szentkuthy látványaiban talán az egyetlen adekvát hozzáállás; a végtelenül pontos leírások talán a nyelvkeresés újbóli és újbóli nekifutásai. Lehet, hogy leírás helyett helyesebb volna körülírást mondanunk? Egyetérthetünk a szerző egyik szakavatott értelmezőjével, Bálint Péterrel, amikor így ír: „Szentkuthyt semmi sem vonzza jobban, mint a szenvedélyes és lankadatlan, mindenre kiterjedő és botanikus hajlamokról árulkodó szemlélődés; épp ezért hiába is akarja minduntalan leírni és definiálni a milljó létjelenséget, valójában soha nem jut tovább a leírásnál, mert nüanszkimerítő természete (…) megakadályozza abban, hogy bárkiről és bármiről kimondja a »végső« szót.”34 A leírásban minduntalan fel-felbukkanó kérdések is mintha a látvány lényegének megragadhatatlanságáról beszélnének; itt ez a nagyszabású színház, díszlet a szemünk előtt, de mi végre? Mit akar mondani nekünk? Mert valamilyen kifejezéstől terhes mégis. Mindenesetre ahhoz elég, hogy kivessen önmagunkból, a legtisztább értelemben vett eksztázis, ön-kívüliség legyen. „Ezek után a normális élet elveszett számunkra: démonok, immoralisták, szex, isten, élet anarchistái lettünk; sem a vörösség hisztérikus, mennyei ordenárésága, sem az ólom-édes néma vizek bénasága után nem lehet csókolódzni, írni, fiúskodni, házasodni. (…) Minden megváltozott, a világtájak megszűntek, nem ismerünk magunkra.”35

 

Látható, hogy Szentkuthy számára nemcsak egy Rembrandt-festmény vagy egy zenemű, hanem egy mindennapi látvány is elegendő ahhoz, hogy kivessen önmagunkból, és a beszélő olyan „jederman”-ná váljék, aki már nem a saját nyelvén szól, hanem önmagán keresztül a művészet neutrális hangját engedi beszélni. Blanchot az irodalmi térről beszélve jegyzi meg a következőket: „Az író olyan nyelvhez tartozik, melyet senki nem beszél, mely nem fordul senkihez, nincs középpontja, nem nyilatkoztat ki semmit.”36 Ez a nem állító, hanem a létezést, a van-ságot kifejező nyelv, ahol „egyedül a lét beszél”37, Szentkuthy nyelvének nemcsak formája, hanem tárgya is. A köznapi életünkben ellentétesnek tartott dolgok egy-egy hirtelen vágásban egymás mellé kerülnek, megfordulnak, átértelmeződnek. A lenyugvó nap hajnal lehet a beszélő számára, mint ahogy a varázslatos táj elbizonytalanítja abban is, hogy a Neander-völgyhöz vagy a civilizációhoz tartozik-e. A „hol vagyok” tanácstalansága így fordul át a mindenhol-lenni vigaszába, a földi, fogalmi nehézkesség a szellem könnyűségébe. A köznapi időtapasztalat is egy új, kalendáriumba nem beilleszthető időélménynek adja át a helyét.38 Még ha csak átmeneti kirándulás is ez az idill, a nagyvilági, szállodai miliő csakhamar visszatérít a hétköznapi térbe is időbe. Irónia és intimitás.