Beszélgetések Tüzes Bálint Életfaárnyékában: 2/2

 

 

Tóth János muzeológus, aki 1969-ben lett a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója, s 2014 márciusában vonult nyugalomba, régi jó barátja Tüzes Bálintnak. Kettejük barátságából, disputáiból, együttműködéséből egy könyv is született, mégpedig a már említett Forrongó századelő. A Várad folyóirat szerkesztőségében kérésemre Tóth János fölelevenítette néhány emlékét:

 

„Negyedszázados ismeretség a miénk, amely barátsággá mélyült. A hetvenes évek vége felé, vagy a nyolcvanas évek elején ismertem meg őt. A szépreményű Ady Endre Irodalmi Körben ő is szerepelt, közreműködött. Feltűnt, hogy nagyon aktív. Mindig beleszólt a vitákba, beszélgetésekbe. Jó néhányszor derültséget is támasztott, fölkeltette az érdeklődést hozzászólásával. Megvolt benne a fiatalos kurázsi, mindig megmondta a véleményét, azt is kockáztatva ezzel, hogy esetleg megmosolyogják. Összebarátkoztunk, s Bálint szinte hetente kezdeményezte, hogy találkozzunk. Egyre többet járt be hozzám a múzeumba. Figyelmeztetett: szilveszter és újév után az első belépőjegy az övé kell legyen. Egy évre előre megvette a belépőket, ehhez mindig ragaszkodott.

 

Ismertem mindkét volt feleségét. Sajnos egyik házassága sem volt eléggé sikeres, boldog. Ám a fiára, Dávidra igazán büszke lehetett.

 

Gyakran látogattam meg Bálintot a lakásán is. Állandóan telefonált utánam: »Gyere már! Mikor jössz?« Bálintnak nagy szenvedélye volt a játék, a sakk, a táblé. Ezért aztán a játék lett találkozásaink egyik főmotivációja. Sakkban mindig kenterbe vert. Táblézásban viszont én voltam jobb, valahogy mellém szegődött a szerencse, általában kiegyenlítettem a sakkveszteséget.

 

Részt vettünk a nyaranta Nagyváradon megrendezett Partiumi Írótábor eseményein is. Egy alkalommal Bálint meglepett a Tokaji Írótáborba szóló meghívóval. Az utazást is ő intézte ismerősök révén. Kitűnően éreztük magunkat. Óriási élmény volt a Tokaji Írótábor.

 

Bálint kialakított egy szokást: hetente legalább egyszer közös ebédre invitálta a szűkebb baráti kört. Ragaszkodott hozzá, hogy én is ott legyek. Amikor valami közbejött, s az összejövetel előtt még akadt más dolgom, Bálint többször is rám csöngetett telefonon, s kérdezte: »Mikor érkezel már?«

 

A sok együttlét, a rengeteg beszélgetés kiérlelte azt, hogy szakmailag is együttműködjünk. Ő roppant érdeklődő volt. Sokszor még úgymond vizsgáztatott is, amikor rákérdezett erre-arra egy-egy irodalmi témával kapcsolatban. Ha valakivel vitája volt, nemegyszer engem kért meg, legyek döntőbíró.

 

Tudtom nélkül megbeszélte a Reggeli Újság akkori főszerkesztőjével, Dénes Lászlóval, hogy indít egy cikksorozatot. Ez lett az Egy csésze kávé… Ha netán elmúlt egy-két hét úgy, hogy nem jelent meg cikk, hogy elmaradt a »csésze kávé«, már voltak olvasók, akik hiányolták, reklamálták ezt. Bálintnak szívügye lett ez a cikksorozat. Mindig találtunk érdekes témát. Elkezdtem mesélni. Persze mindig utánanéztem a dolgoknak, ellenőriztem az adatokat. Inkább hatszor is utánanéztem valaminek, semmint tévesen jelenjen meg. Hetente összegyűlt több oldalnyi anyag. Volt szó Adyról és rokonairól, barátairól, szerelmeiről, múzsáiról, lapszerkesztőkről és mecénásokról, A Holnap Társaságról és A Holnap antológiáról, sorsról és költészetről, meg még sok minden másról. Ha bizonyos témákat másképp interpretált Bálint, mint ahogy én elgondoltam, vitáztunk. Ezek a disputák is jók voltak. Ha összegezném: az összegyűjtött anyagoknak körülbelül egyharmada került be a lapba. Ha én írtam volna meg ezeket a cikkeket, valószínűleg nem lettek volna annyira frappánsak, olvasmányosak. Persze mindig kellett képanyagot is keríteni a leírtakhoz, s mindig előbányásztam valamilyen, a témához illő fotográfiát. Nem gondoltam arra, hogy mindebből könyv lesz. Azután Bálint kimásoltatta az újságkollekcióból ezeket az írásokat. Tudván előző vitáinkról, elhozta hozzám a szóban forgó cikkeket, hogy nézzem át, s ha úgy gondolom, egészítsem ki az összesűrített szöveget. Ahogy elhozta, úgy is maradt minden szöveg, mert mindig közbejött valami, s elszalasztottam az esetleges kiegészítés lehetőségét. Mindenesetre Bálint érdeme, hogy megjelent a cikksorozat, majd a könyv. Ám amikor hozta a kötet borítótervét, láttam, hogy nincs rajta feltüntetve a nevem. Ez nagyon rosszulesett nekem, össze is szólalkoztunk. Aztán később a belső borítólapon megjelent a Beszélgetések Tóth Jánossal A Holnap korszakáról alcím. Bekerültem a belső borítón lévő fülszövegbe, s az előszóban Pataki István is elmagyarázta, miről van szó, hogyan keletkezett ez a könyv. Túltettem magam a sérelmemen. Bálint letett valamit az asztalra. Nyomot hagyott maga után. Megvolt neki az az ambíciója, hogy megjelentessen egy verseskötetet. És emellett megírt egy könyvet. Sikerült neki megvalósítani az ilyen jellegű terveit. A sors utólag bizonyította: sok lehetősége, ideje már nem lett volna rá…

 

A barátságunk eredménye lett a cikksorozat is, meg a könyv is. Bálint kicsit engem is felrázott, motivált, piszkált. Értékelte a munkámat, tapasztalatomat, ami nyilván jólesett. Találkozásaink során élvezetes szócsaták kerekedtek. Termékeny viták voltak. Mindkét részről elhangzottak olyan érvek, amelyek elgondolkodtatták a másikat.

 

Amikor eltört a lába, és elég hosszú ideig nem tudott mozogni, kijárni a lakásból, még fokozottabban szüksége volt az emberek barátságára. Türelmetlenül várt. Még türelmetlenebbül ragaszkodott a társasághoz. Egy alkalommal provokatívan nekem szegezte a kérdést: »Van még neked ilyen jó barátod, mint én?«

 

A halála is hirtelen történt. A szokásos, Paprika vendéglőbeli baráti találkozó után szétszéledt a kompánia. Bálint mondta nekem: »Gyere még le hozzám«. Már hívta is a taxit. Délután ötig-hatig elüldögéltem nála, elbeszélgettük az időt. Másnap reggel hívnak: tudom-e, hogy Bálint meghalt. Azt hittem, én beszéltem vele utoljára. Aztán kiderült, aznap délután egy kántor barátját még áthívta az én látogatásom után. Úgy tudom, a hajnali órákban lett rosszul. Megállt a ketyegője, ahogy ő mondaná.

 

Summázásképp elmondhatom: aki jobban megismerte őt, rájöhetett, milyen korrekt, vagány fiú Bálint. Ritkán találkoztam olyan emberrel, aki ennyire önzetlenül, érdek nélkül tartott fönn egy baráti kapcsolatot.”

 

 

A kísérletező kedvű, alternatív színházi társulatnak, a 2002-ben megalakult Partium Színpadnak (pár éve Oberon Csőszínház) a tevékenységét is figyelemmel kísérte Tüzes Bálint. Rendszeresen járt a trupp előadásaira, némelyik produkciót többször is megnézett. Természetesen írt is az előadásokról. Nagyon jól sikerült, jól kitalált előadás volt például A kis herceg vagy A vágy villamosa. Tüzes Bálint összebarátkozott a fiatal színészekkel és a lelkes, tehetséges amatőr színjátszókkal. Beszélgetett velük a produkciókról. Rácsodálkozott dolgokra, például hogy miért cigarettázik a kis herceg rókája, elmondta véleményét a szereplőkről, a darabokról, a játékról.

 

Csatlós Lóránt színművészt, az Oberon Csőszínház (volt Partium Színpad) alapítóját és vezetőjét is megkerestem a kéréssel, hogy meséljen Bálintról. Beszélgetésünk idején épp javában szervezte A kovászember című emlékműsort Tüzes Bálint tiszteletére, halálának első évfordulója alkalmából (az előadást június 14-én, szombaton adták elő a Silent kávézóban).

 

„Amikor 1998-ban a Szigligeti Társulathoz kerültem, nem ismertem a nagyváradi közéletet. Belecsöppentem valaminek a közepébe. Roppant érdekes szereplője volt e közéletnek Tüzes Bálint. Nem viselt semmilyen státust, első látásra nem mondtam volna rá azt, hogy pedagógus, újságíró vagy költő, inkább az volt a benyomásom, hogy életművész. Jól ismert közvetlenségével kereste az én társaságomat is. Eleinte kicsit vonakodtam, s akkor tört meg a jég, amikor véletlenül találkoztunk Csíkszeredában. Én hazamentem, s azt hiszem, Bálint is hozzátartozóit látogatta meg. Összefutottunk a lépcsőházban. Aztán meg utaztam vissza Váradra vonattal. A helyjegyeink miatt egy fülkébe kerültem Bálinttal. Félretette a keresztrejtvényt, és rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk Váradig. Megemlítettem, hogy mi volt, amikor utoljára jártam Csíkban. Mire Bálint megjegyezte: remélhetőleg nem utoljára voltál Csíkban, hanem legutóbb. Tőle tanultam ezt meg, és azóta soha nem tévesztettem el. A barátság akkor teljesedett ki, amikor nagy barátja lett a Partium Színpadnak (merthogy akkor még így hívták a társulatot). A bemutatók utáni összejöveteleket is megtisztelte jelenlétével. Beillett a fiatal társaságba a gondolkodásmódja, stílusa. Ő mindig írt rólunk egy külön cikket. Meg is vannak a régi kritikák. Mindig előjön a bűntudat, arra gondolván, hogy amikor eltörte a lábát és szobafogságra ítéltetett hosszabb időre, csak egyszer látogattam meg. Már lábadozott, amikor eljutottam hozzá. Akkor voltam nála utoljára – és itt most súlya van ennek a szónak. Örülök, hogy legalább azt az egy látogatást sikerült megvalósítani.

 

Persze van néhány sztorim Bálinttal kapcsolatban. Például: A Szigligeti Társulat Orfeum című produkciójában én játszottam a részeg tűzoltót. Bálint az előadás után megjegyezte: »Hogy hagyhattad ki azt a poént, hogy odaszólj nekem: mivel maga Tüzes Bálint, ezért megbüntetem?« Engedélyt kértem Tóth Tündétől, az Orfeum rendezőjétől, és végül is elsütöttem a poént az egyik előadáson – Bálint nem kis derültségére.

 

A Partium Színpad átkeresztelkedése után betegsége miatt el is tűnt Bálint az előadásainkról. Abban az időben, amikor Bálint látogatta az előadásainkat, még nagyon homogén volt a Partium Színpad csapata. Lelkes, összetartó és összeforrott kis társaság volt a miénk.

 

Két erős tanáregyéniség, Molnár Judit és Tüzes Bálint diákjai voltak azok, akik a színházba mindig felkészülve jöttek megnézni a produkciókat. Bálint tudta ösztönözni a tanítványait, zseniális volt ebben. A diákok az előadások végén jöttek a színészekhez autogramot kérni. Érdeklődő közönség volt ez a diákcsapat.

 

Amikor Bálint halálhírét hallottam, bűntudatot éreztem, mint amikor egy régi barátot elhanyagol az ember. Az emlékműsorral valamiképpen az adósságomat szeretném leróni. Holló Barna javaslatára A kovászember címet kapja a műsor. Verseket olvasunk fel, a Forrongó századelőből is elhangzik néhány részlet. Szívhez szóló lesz az egész, hiszen az Életfaárnyék című verseskötetben CD-melléklet is található, így hangfelvételről megszólal Bálint is. Mindenki föllelkesült, amikor fölvetődött az emlékest ötlete. A régi partium színpados aranycsapat majd’ teljes létszámban fog szerepelni, és közreműködik néhány oberonos is. Kiállítjuk Holló Barna grafikáit, a rajzokat, amelyek illusztrálják a verseskötetet. A lényeg az, hogy méltón és szeretettel gondolunk rá.”