Repülőleckék: 2/2

Tizennyolc emelet mocska nyom agyon! – fakadt ki leginkább azokon az estéken, amikor napközben munkatársa elszunnyadt, ő pedig az egyetlen forráshoz nyúlt, amiből a nőkről, a testi vagy bármilyen egyéb szerelemről információt szerezhetett. Mire – látványában legalábbis – megismerte a húst, a testet, mire még ravaszabbul kezdte olvasni a hirdetéseket, arra is ráébredt, hogy ami a képernyőn eléje tárul, illúzió csupán. Ekkor már hiába döntötte el, hogy értelmetlen a további képek, filmek nézése, a testek, mozgások, hangok vizsgálata, hiába nem jutott újabb ismeretekhez a számítógép előtt töltött napok után, egyre csak azt leste, mikor lesz ismét alkalmas a pillanat, mikor hangzik fel a megnyugtató hortyogás. Minél gyakrabban élt a kínálkozó lehetőséggel, annál nyugtalanabbá vált a nap hátralevő részében. Ha lehunyta a szemét, rögtön matracnak, asztalnak, padnak, motorháztetőnek, zöld gyepre terített, piros négyszögrácsos terítőnek képzelte magát, és ráfolyt, ráömlött, rácsepegett minden, amit a fölötte, rajta üzekedő alakok kieresztettek magukból. Ilyenkor fuldokolt. Munkahelyéről hazaérve a szokásosnál is nyomasztóbban hatott rá a fölötte tornyosuló tizennyolc emelet, úgy érezte, a nagy nyomás a földbe préseli. – Úgy nyom! Úgy nyom! – üvöltötte az üres lakásban. – Nem lehet már lenni, létezni sem lehet, csak lapulni! Csak lapulni! – hanyatt vetette magát az ágyán, tenyerét a mellkasára fektette, lassan, mélyen lélegzett. – Csak tudnék valahogy fölülemelkedni ezen az egészen. A sok mocskon, szaron, nyűgön, emeleten! – kesergett, de soha nem mondta ki, soha nem döntötte el, hogy valóban meg is teszi.

 

Hans Vogl a toronyban töltötte az éjszakát. Miközben felfelé haladt, érzékelte ugyan az egyre sűrűsödő sötétséget, de akárcsak a többi zavaró tényezőt, ezt is figyelmen kívül hagyta. Amikor már az orráig sem látott, rátört a félelem. A falnak lapult, és nem mert többé elindulni. Nagyjából másfél óra rettegés után adta meg magát. Hátát továbbra is a falnak vetve leült a lépcsőre, és átölelte a térdét. Előbb a nőre, aztán már csak a reggelre várt, miközben a hideg egyre mélyebbre ette magát a csontjaiban. De hiába bízott benne, a nő reggelig sem jött le a toronyból. Le kell jönnie! Le kell jönnie! Le kell jönnie! – bátorította magát, és amikor a torony környékét éjszakára ellepő macskák szerelmes bagzásba kezdtek, ijedtében magára vizelt. Mire rájött, hogy miféle lények járatták a bolondját vele, kutyák érkeztek, szétkergették az enyelgő macskákat, majd ők is odébbálltak. A park fái nagyrészt kiszűrték az éjszakai város zaját, s a hirtelen támadt csendben Hans Vogl számára az idő lassabban csordogált, mint addig bármikor. Hogy a sötétben henyélő másodperceket mozdulásra, rettegését pedig csitítani bírja, segítségért kiáltott. Úgy gondolta: szégyen vagy sem, ideje véget vetni a bújócskának, kínlódásnak, és ha megalázkodás, könyörgés az ár, ő azt sem sajnálja. Hosszan kiabált, de sem a megalázkodása, sem a könyörgése nem kellett senkinek. Fölötte, alatta és körülötte is mozdulatlan maradt az éjszaka. Később egy csalogány kezdett bele szokásos éji énekébe, aztán még egy, még egy, még egy, még egy és ki tudja, még hány. Tojókat hívtak a hímek, Hans Vogl pedig újra segítségért ordított.

Hajnalban végre hazaindult. Ugyanazon az útvonalon haladt, amelyiken előző nap rohanva érkezett. Lassan mozgott, testét elgyötörte az éjszaka, ízületei minden lépésnél megsajdultak. A rátörő köhögéstől egyszerre érezte megroppanni a mellkasát és a gerincét, koponyájából felzaklatott varjúsereg kereste a kiutat. Mindeközben a torony kitakarta a felkelő napot, árnyéka Hans Voglra vetült, és sokáig kísérte. – Megint hülyét csináltam magamból – köpte összeszorított fogai közül a világba. Hogy a nővel végül mi történhetett, hogy hová tűnt el, ha egyáltalán volt, és tényleg eltűnt-e – nem sikerült kiderítenie. Elméleteket gyártott ugyan, de sorra meg is cáfolta őket. Végül két elképzelése maradt. Az első szerint a nő azért ment fel a toronyba, mert végezni akart magával. Keskeny bőrövével vagy a kis táskájában elrejtett kötéllel húzhatta fel magát a torony tetején, s így nem csoda, hogy nem tért vissza. – Még jó, hogy nem másztam tovább! Csak az hiányzott volna, hogy én találjam meg a tetemet! Hazamegyek, és rendben lesz minden – gondolkodott hangosan, de bármennyire is szerette volna elfogadni, hogy első elképzelése a helytálló, nem tehette. A nő ugyanis, felérve a torony tetejére, elég magasra jutva ahhoz, hogy jól elrugaszkodhasson, elrepült. Erről szólt a második elmélet, és Hans Vogl tudta, hogy így történt. Mi másért járt volna a nő a madárjóshoz, mint a repülőleckék miatt? Mi másért vált egyre verébszerűbbé, ha nem azért, hogy átverve a gravitációt, maga is szárnyalhasson? Minél tovább elmélkedett ezen, annál kevésbé bírta felidézni a nő vonásait. Már csak egy madár-ember szörnyetegre emlékezett, s úgy rémlett, amíg lent, a torony bejáratánál várt a visszatértére, valóban elsuhant egy nagyobb árnyék fölötte. Még a repülés sem érhet annyit, hogy madárrá változzon érte az ember! – jelentette ki, és vonszolta magát tovább. Hosszú időbe telt, mire elérte a padokat. Remélte, hogy néhány futón kívül senkivel sem találkozik, de az öreg már a szokásos helyén ült, és egyenesen őrá bámult.

 

Az újabb repülőleckés hirdetés teljesen összezavarta az életét. Tartsa kezében a sorsát! – A madárjós repülőleckéket ad! – hirdették ismét a színes betűk a fekete négyszögben, Hans Vogl pedig arra gondolt, hogy bármilyen hülyén hangzik is a szöveg, igazán ráférne egy kis segítség saját sorsa egyengetésében. Az elején csak önmaga szórakoztatására próbálta felderíteni a részleteket, s abból, hogy a felhívás egyetlen lapban jelent meg, azt pedig kizárólag az általa is lakott városrészben terjesztették, arra következtetett, hogy a madárjóst valahol a környéken kell keresni. Hogy a szerkesztők döntése miatt vagy a feladó kérésére került a hirdetés a szabadidős tevékenységek közé, nem lehetett egyértelműen eldönteni, de annak alapján, hogy a repülőleckék melletti hirdetések nagy része a közeli parkot jelölte meg helyszínül, Hans Vogl gondolatban ugyanoda helyezte a madárjóst is. A repülőleckék újbóli megjelenésének másnapján kezdte fürkészni a madarakat. Úgy okoskodott, hogy valóban a parkban lehet belőlük a legtöbb, s ahol a madarak vannak, ott kell lennie a madárjósnak is; de nem akarta elsietni a dolgot. Munkába menet türelmesen várta az apró, tollas jószágok feltűnését, és néhány nap után megállapította, hogy elméletének megfelelően az általa bejárt útszakasz parkhoz legközelebb eső részén tűnnek fel leggyakrabban. Újabb napok teltek el, amikor egy délután, mintegy véletlenül lesodródva szokásos útvonaláról, a parkban kötött ki. Később mindennapossá váltak a lesodródások és eltévedések. Minél több időt töltött a parkban, annál kevésbé kínozták szokásos lelki nyavalyái. A hirdetésekről, repülőleckékről, sorsról is csak azért nem feledkezett meg, mert időközben valóban rátalált a madárjósra. Előbb csak a park legforgalmasabb részén, folyton ugyanazon a padon üldögélő öreg tűnt fel neki, s amíg észre nem vette, hogy az sosincs egyedül, egyszerű csövesnek gondolta. A legkülönfélébb alakok ültek oda hozzá. A középkorú, öltönyös üzletembert ikreit sétáltató kismama váltotta, őt a park egyik idősödő közmunkása. Volt, aki mintha csak véletlenül foglalta volna el kutyasétáltatás vagy kocogás közben az öreg melletti helyet, volt, aki széles mosollyal, messziről integetve érkezett. Hetek teltek el, mire Hans Vogl kiismerte a madárjós visszatérő klienseinek programját, de még mindig nem tudott számot adni arról, hogy miért jár ki szinte naponta madárjóslesre. Igaz, nem is kereste különösebb odaadással a magyarázatot. Minél kevésbé törődött saját cselekedeteinek okaival és következményeivel, annál szélesebb ívben kerülhette el a döntéshelyzeteket. Csak akkor rémült meg, amikor már sokadszorra tűnt úgy, hogy a repülőleckékre járók, akik félórányi, órányi időt töltöttek minden alkalommal a madárjóssal, napról napra madárszerűbbé válnak. Ki pelikánhoz, ki tukánhoz, papagájhoz, cinkéhez, gólyához, varjúhoz kezdett hasonlítani, a nő pedig, akire Hans Vogl a madárjósles harmadik hetében figyelt fel, és aki azóta minden álmába belopta magát, leginkább olyan lett, mint egy veréb. Csak a madárjós nem változott. Mélyen homlokába húzott, kék és szürke mintás sportsapkája alól nagy, kerekre nyitott szemek, gyér szemöldök és hatalmas, bibircsókos orr meredt a világra. Vonalnyi száját alig nyitotta ki beszéd közben, kezének három-három ujján gyűrűk sorakoztak. Jegygyűrűk, pecsétgyűrűk, karikagyűrűk, virágos gyűrűk, az öreg nem válogatott. Első pillantásra egy gyerekkorában látott rajzfilm szarka szereplőjét juttatta Hans Vogl eszébe, és többé nem bírt másként tekinteni rá.

Közben egyre gyakrabban késett munkahelyéről, és egyre gyakrabban távozott munkaidejének lejárta előtt. Munkatársa hiába szenderült el, Hans Vogl csak ritkán élt a lehetőséggel, hogy számítógépét bekapcsolja. Olyan napokon, amikor nem bírt ellenállni a kísértésnek, messzire elkerülte a parkot. Hazaérve lerogyott szokásos hirdetésböngésző fotelébe, de a hirdetések helyett az önmarcangolásban merült el.

Ahogy életében egyszer sem jutott eszébe hirdetést feladni vagy – apjával ellentétben – valamilyen hirdetésre jelentkezni, ugyanúgy nem merült fel benne annak a lehetősége sem, hogy maga is repülőleckéket vegyen. Egy szokatlanul hideg, késő tavaszi délután hiába érkezett a nő a szokásos időben, hiába ült le az öreg mellé, egyetlen szót sem váltottak egymással. – Változások ideje ez – mondta Hans Vogl, és bólogatott mellé. Az ő élete is megváltozott. Miután egy alkalommal, az irodáját betöltő hortyogás közepette, elveit végleg feladva pornó helyett a madárjósok utáni kutakodásra használta az internetet, többé nem ment be dolgozni. Jövője nem aggasztotta. Igénytelen életmódjával rengeteg pénzt spórolt meg, és úgy számolta, hacsak valami drasztikus változás nem történik, évekig eléldegélhet munka nélkül. Aggódott viszont a nőért, akinek arca egyre komolyabb, vonásai pedig egyre jellegtelenebbek lettek, és úgy tűnt, már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy végképp verébbé váljék. Amikor kiszabott ideje lejárt, a nő rövid öleléssel búcsúzott az öregtől, és addigi szokásától eltérően, a legközelebbi villamosmegálló helyett a park belseje felé vette az irányt. Mielőtt elindult a nő után, Hans Vogl sokáig meredt maga elé.

 

Hans Vogl gyűlölte a ráirányuló tekinteteket. Kiszolgáltatottnak és elnyomottnak érezte magát már a gondolattól is, hogy ki-ki kénye-kedve szerint mustrálhatja. Elkeserítette a lehetőség, hogy megbámulásának – majdhogynem erőszaktevéssel felérő – tényéről olykor még tudomást sem szerezhet. Hiába voltak, akik mindenféle szándékosság nélkül mosolyodtak vagy borzadtak el Hans Vogl vagy bárki-bármi más szemlélése közben. Hiába történhetett már maga a megbámulás is akaratlanul, Hans Voglt semmi sem nyugtatta meg. Ha nem a kiszolgáltatottság, akkor a bizonytalanság kínozta. Sosem tudta, mit lát a másik, aki éppen ránéz, aki éppen az ő arcát, testét vizslatja, és főleg azt nem ismerhette meg, hogy a látott képek miféle gondolatokat indítanak el benne. Nem volt hiú, olykor mégis hosszan állt a tükör előtt, hogy saját vonásait, arcizma minden rándulását, karja emelkedését, lépteinek súlyát pontosan megjegyezze. Csak annyit láthatnak, amennyit én is látok, magyarázta magának, majd hozzátette: ha minden mozdulatomat ismerem, meglepetés még véletlenül sem érhet. Ez sem mentette meg. Előbb csak enyhe bizsergés jelentkezett testének azon részein, ahová idegen tekintet irányult, aztán a bizsergés viszketéssé alakult, majd égni kezdett a bőre, és az égés egész testére kiterjedt. Mindeközben egyetlen kérdés ismétlődött folyton az elméjében: mit láthat, vajon mit láthat?

Visszabámult az öregre, bele egyenesen az őt követő vizenyős szempárba. A madárjós mindent tudott. A szemén látszott, hogy a nőről, a toronyról, az éjszakáról, a még mindig nedves foltról a nadrágján senki nem mondhatna újat neki, és Hans Vogl egy pillanatig az öreg szemével tekintett magára. A bizonytalanság szörnyűsége messze elmaradt a teljes bizonyosság által rá mért csapástól. Az önámítás minden fortélyával felépített világ falai leomlottak, színei, képei megfakultak, szertefoszlottak a bizonyosság elviselhetetlen terhe alatt. Egy magas termetű, vékony csontú férfit látott, hatalmas lapátkezekkel, meggörbült háttal, lehorgasztott fejjel. Rongyait, mert a magán hordott gyűrött, koszos és szakadt, hol túlságosan bő, hol túlságosan szűk holmikat rég nem lehetett ruhának nevezni, mintha türelmetlen kezek aggatták volna egy világból mit sem észlelő kirakati bábura. Egy ember sebtében papírra vetett skiccének tűnt az öreg tekintetében, arcát viszont a legnagyobb türelemmel, részletességgel és rosszindulattal mintázták meg. A püffedt ábrázat, az egymástól távol álló, beesett szemek, az alig létező állhoz képest merészen előreugró, keskeny orr embert formált ugyan, de madárszerűségét lehetetlen volt elvitatni. Hans Vogl magát látta, de gyűlöletesebb képet el sem tudott képzelni. Az öreg közben kinyújtotta felé a karját, és magához intette. Ujjai héjakarommá görbültek, készen arra, hogy kiszolgáltatott áldozatába vájjanak. Hans Vogl nem türtőztette magát tovább. – Engem ne nézzen senki madárnak! Érted?! Senki! Madárnak senki! – ordította, majd sarkon fordult, és elrohant.

Hazafelé vette az irányt. Fájó, égő ízületeire, közlekedési lámpákra, illemre, tapintatra fittyet hányva trappolt végig az utcákon és lökdöste félre a többi járókelőt, időst-fiatalt egyaránt. Csak a lakását rejtő húszemeletes bejáratánál állt meg. A rohanástól kifulladva a földre rogyott. Percekig öklendezett, de gyomrából semmi sem jött a felszínre. Amint levegőhöz jutott, talpra állt. – Egy végső futást… – mondta, mielőtt nekiindult a lépcsőknek. A korábbi, második emeleten húzódó képzeletbeli határon úgy viharzott át, hogy eszébe sem jutott benézni saját lakásába. Bár fogalma sem volt, előző nap milyen magasra juthatott a toronyban – még ha magát becsapva is –, feltörte a magaslatokat rejtő félelemburok falát, és ezúttal már teljes tudatossággal szedte a lépcsőfokokat. Ahogy korábban gúzsba kötötte, most úgy húzta, rángatta egyre feljebb a szégyen és a félelem. – Minden leszakad, leszakítok mindent – fújtatott egy lépcsőfordulóban, és miközben egyre feljebb jutva valóban leszakadni, lepattogzani érezte magáról a rárakódott szennyet, úgy tűnt, ő maga is szétesik.

Végül nem szakadt szét. A huszadik emeletre érve nyitva találta a lapos tetőre vezető ajtót. Miután kivárta, hogy szíve megnyugodjon és szeme elől eltűnjenek az egyre gyűrűző kék és lila karikák, kinyitotta az ajtót, majd kilépett a tetőre. Néhány másodpercig a szemét sem bírta kinyitni a fent tomboló szélben. Találomra indult el az antennák, szellőzőnyílások között, és behúzódott a tetőn felállított víztartály részleges szélárnyékába. Ott elbizonytalanodott. – Mit is keresek én itt? – kérdezte szokás szerint. Annyit tudott csak, hogy végrehajtotta addigi élete legmerészebb, legnehezebb és legfontosabb tettét. Saját elhatározásából felülemelkedett mindazon, ami körülvette, ami lehúzta. – Legyőztem! Legyőztem a várost – ez zakatolt benne. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a tetőről lebámulva megtekintse áldozatának poros, bűzös, megkövesedett fekélyként szétterülő tetemét. A tető szélére állított hatalmas reklámtáblák elzárták előle a kilátást, ezért elindult, hogy megkerülje őket. A peremen végigfutó, derékmagas párkányt elérve lebámult a tetőről, aztán reménykedő tekintetét egyre feljebb és feljebb emelte. Előbb csak egy lépést tett oldalra a párkány mentén, aztán még egyet és még egyet, majd rohanni kezdett. Arra vágyott, hogy a város határát megtalálva megpillanthassa az azon túl tenyésző, burjánzó szabadságot. A zöld színt kereste, amivel a térképészek jelölték a városon túli részeket. Nem találta. Hiába kapaszkodott fel a húsz emelet legtetejére, hiába pusztult majdnem bele, hogy kiszakadjon belőle, hogy felülemelkedjen rajta, a város még mindig föléje magasodott. Bármerre nézett, bárhová rohant a tetőn, a távolban körös-körül újabb épületek nyúltak az égbe. Tíz, húsz, harminc, de talán száz emelettel is magasabbnak tűntek Hans Vogl toronyházánál, és árnyékukban minden harca, kínja és győzelme elsorvadt. Elkeseredett. Gyűlölte magát, amiért elhitte: győzhet. Amiért úgy képzelte, ha a város területét elhagyni lehetetlen is, képes lehet rá, hogy föléje emelkedjen, maga alá gyűrje. Miután végtelen csalódottságában átlendült a párkányon, néhány másodpercig sajnálta még, hogy elmulasztotta a repülőleckéket.