A hiányzó test: 2/2

 

 

A pókhálós fák között csúsztam meg, de akkor már nehezen vettem a levegőt is. Olyan sűrű volt az erdő, mintha az ágaknak tartaniuk kellett volna egymást, el ne dőljenek. Ha ez nincs, egymásra borulnak a fák, és talán megindul az erdő, akkor jobban értettem volna a testemen azt a sok karistolást. Lassabban és mélyebbeket, mondogattam, mikor végre visszanyertem az egyensúlyomat. Tiszta sár lett a fenekemen a nadrág. Kell hogy legyen olyan ritmus, amit nem vétek el, és apám akkor azt mondta, ne az övét kövessem, hagyjam, hogy megszülessen a sajátom. Nagyon figyeltem, hogy a rétegek ne úgy rakódjanak egymásra, mint a keresztben metszett föld. Nem akartam látni, ahogy összecsúsznak és felgyűrődnek, ki akartam keveredni a múltból. Ott értettem meg, hogy nem azonosulnom kell azzal vagy elutasítanom mindazt, ami történt, hanem egyszerűen a szemébe nézni, és hagyni, hogy magától porladjon össze. Másképp rögeszme lenne. Mint ahogy apám így ragaszkodik egy valaha volt országhoz, Kárpátaljához, a hazához és ahhoz, amit mindez régen jelentett. Én viszont nem bírtam elhessegetni a látványt, a nyakánál megereszkedett bőrt, mert az végül is számomra jelentette ugyanazt: hogy a korábban birtokolt és ismerős tér, valami a régi rétegekből végleg elveszett.

A határokra gondoltunk mindketten, de teljesen mást értettünk alatta. Ha veszek egy szűzi sík felületet, vásznat vagy földet, amire húzok grafittal egy tetszőleges csíkot, az osztottság után már semmi sem lesz ugyanaz. Hiába radírozom ki, mindig hiányozni fog a vonal, csupán azért, mert tudom, hogy valaha ott volt, létezett. Így vagyok apám bőrével és szagával, ő meg az otthonnal. Mindegy, hogy mettől meddig tart. Magyarország és Ukrajna. Létezik-e Kárpátalja egyáltalán. Valaki mindig idegen marad ugyanannak a sávnak valamelyik oldalán. Mostoha. A borosta, aztán a penge, a vágások és a pörsenések, az arcszesz izgató illata, ami újra és újra felszámolja apám saját szagát. Az arcvíz alatt ott a bőr, a bőr alatt apám is ott volt, emlékszem, de soha nem fogom megtalálni.

Amikor nekivágtam a Szársomlyónak, apám még annyit kért, várjam meg, amíg a másik autó a rokonokkal megérkezik, de mégis bekapcsolta a rádiót, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Hiába hallgattam a híreket, nem jutott el hozzám, néztem a szoborpark hatalmas tömbjeit, és megkértem, vigyen haza. Szeretném látni, hol nőttél fel. Ő is úgy tett, mint aki a hírekre figyel, felhangosította, aztán a szobrokról kezdett beszélni, hogy mi munka van mindebben. Kicsatoltam az övem, és ránéztem. Igen, apa. Legalább egy élet. Azután soha nem vártam apámtól, hogy lehalkítsa a rádiót, megöleljen, és azt suttogja a hajamba, hogy most vagyok a legszebb, hogy rám sem ismer, annyira érzéketlen vagyok és közömbös. Végre, Buksi. De hallgat.

Sírni bűn és hiba, ezt tanította, bár évek teltek el, mire megértettem, hogy miért. Előtte még ki kellett futnom a téglagyárba, látnom futás közben a dértől könnyező fákat Krakkóban, és csak utána mondhattam azt, nincs már az a szipogás, amit komolyan tudnék venni. A kötődésmentességet, ha lassan is, de meg lehet tanulni. Pont úgy, ahogy Goran tanította.

Az elvesztett birtok sosem volt a tied. Ezt kellett volna apám szemébe mondani, nem azt, hogy a nagymama sosem szerette őt. A mondatok, mint egy vízszintes és egy függőleges csík a felületen, és valójában egy közös metszéspont, ahol apám szívébe szúrok, és megforgatom benne a kést. Apám nem érez semmit. Azt mondja, inkább aludni megy, hagyja őt mindenki békén, ő a legrosszabb a világon, őt csak baszogatni lehet, és akkor értem, de nem érzem, hogy létezik olyan fájdalom, ami elviselhetetlen, és ha nem vigyázok a számra, ő úgy fog szétporladni, mint a kő. Mert kitágul az a pillanat, amikor a kert végéből látja közeledni a nagyapját, hiába adta fel akkor már rég a dédnagyapám, hogy a felesége halála miatt átkozzon bárkit is. Prágában végzett a közlekedési egyetemen, és hazakerülve öt lány és egy takaros asszonyka várta. Aki azt mondta, ő nem hajlandó elmenni innen, nem hagyja el sem a szüleit, sem a földet, pláne nem az erdőt, és most, hogy nagyapám mögött az orosz katonák egy madzaggal rajzolják a képet, arra gondol, meg kellett volna halni, mert ő valamit nagyon rosszul csinálhatott akkor. És apám is arra gondol, hogy égbekiáltó bűnt követett el, ami miatt egy élet kevés lesz kiengesztelni az Istent. A legszörnyűbb, hogy mégis meg kell próbálni. Legalább felgyújtani azt a valaha volt erdőt.

Ki tudja, hol van az a pont, amikor egy nyolcéves kisfiúból hirtelen egy hetvenéves öregember lesz, aki fogadalmat tesz, visszaszerzi, ami a zsinóron túl van. Nincs, ki felkiáltson, az sose volt a tiéd, nincs, ki ismételgesse a szót, visszaszerezhetetlen, csak a kő marad, ahogy apám a nagyapámat nézi. Kő a szemében, kő az öreg tekintetében, és kő apám gyomrában és szívében: visszaszerezhetetlen súlyok. A test ilyen nehéz, miközben merül, nincs rámadzagozva semmi. Saját maga alatt roppan össze. A Kárpátalja nevű földrész elmesélhetetlen, csak a havas tetőkre és a vastag dunnára emlékszem, a fából faragott szobrokra a falakon, a határon való félelemre és hosszú várakozásra, meg valami fanyar szagra a hátsó szobák felől. Nincs ott semmi, jut eszembe megint az a régi mondat, hogy apám azt érzi, minek menjen vissza, mostoha ország ez, de Goranra gondolok. Még ha üres is, vissza kell menni, hogy az ember biztosan lássa, üres. Mert az emlékezet lassan elkezdi átírni, nyáron a gyomtól átláthatatlan az erdő, a Szársomlyó pedig egy bujkáló halom, nem hegy.