Az utolsó karnevál: 2/2

A Palazzo Enciclopedico fittyet hányva nehézkedés törvényének egyszerűen felfordult, érti, nem leborult, hanem a feje tetejére állt, és tűként hatolt a földbe. És mindenhol üvegcserepek, és kitépett virágok gyökerei, és víz és jég (honnan kerülhetett ide?!), és szanaszét repülő üveggyöngyök miriádja... És én libegetem ég és föld, illetve víz között a hullámon, amely a hátára vett, és egyszer azt éreztem, hogy valami keményre ülök, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennék erre. Egy felfordult gondolán találtam magam, amit a Lagúnából a tenger felé sodor az áramlat, és révetegen bámultam a süllyedő Várost. Érdekes, hogy legutoljára nem a Szent Márk bazilika tűnt el a habokban, hanem a Biennálé egyik emblematikus installátuma, a Palazzo Enciclopedico. Tudja, most is határozottan az a benyomásom, hogy olyan volt, mint a néhai Bábel tornya. Hogy abba akarták besűríteni az utóbbi 2000 év összes bölcsességét, illetve inkább bölcsességtelenségét és hülyeségét, és mert napról napra csak bővült a tárolnivaló, egyre több emeletet kellett felhúzni rá, és egyre több tárolnivalót hordtak belé, és a megnyitón annyira telítve volt az a Palazzo, hogy azt gondoltam, kirobban belőle minden, amit beletömtek. Olyan volt, mint egy Özönvíz előtti hatalmas vadállat, amely pukkadásig zabált, és most jóllakva fekvőhelyet keres az emésztéshez, és mert nem találja a helyet, már-már kihányja a felfalt világmindenséget magából.

„És kinyújtja kezét észak felé, és elveszíti Asszíriát, Ninivét pusztasággá teszi, kietlenné, mint egy sivatag.

És nyájak heverésznek a közepén, mindenféle állatok serege: pelikán és bagoly alszik oszlopain, az ablakban hallatszik a hangjuk. Omladék borítja a küszöböket, mert lefoszlott a cédrusburkolat!

Ez lett a víg város, a biztonságban lakozó, amely azt mondta szívében: Én vagyok, és rajtam kívül nincs más! Milyen pusztasággá lett, vadak tanyájává: aki csak keresztülmegy rajta, mind fölszisszen, és a kezével int.”

– Tudja, fiatal barátom, Zofóniás látomását a Bírák könyvében először negyven évvel ezelőtt olvastam, és attól a naptól fogva állandóan ez jár a fejemben, és nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, és rémálmaim vannak, mert folyton egy visszafelé forgó örvényben ébredek minden éjszaka azóta, és csuromvizes vagyok az izzadtságtól, és rettegek attól, hogy megőrülök – nyögte a professzor alig hallhatóan. De sosem fogják megtudni az igazat, mert nem kerülhet avatatlan fülekbe és vak szemekbe az igazság, mert nem tudnának mit kezdeni vele az emberek. És mondom magának, ez csak a kezdet volt. Még csak ezután jön a java! Abból a gyönyörű Venezzia-ból is csak annak a „noname” asztalosnak az idétlen kis faházikói maradtak meg, ott libegve a tenger hullámain, groteszk tükörképét nyújtva egy valaha dicsőségben és pompában pöffeszkedő városnak.

Egyszerre kényelmetlenül kezdtem érezni magam dr. Neuburg közelében. A szeme elváltozott, olyan lett, mintha nem ebben a világban látna, és zihált, és nyögött, és reszketett a keze, amivel folyamatosan babrálta azt a láncocskára rögzített dugót. Gondoltam, megkeresem az asszisztensét, kérek tőle egy pohár vizet.

– Az asszisztensem kimenőt kapott a mai napra – szólt rám a professzor, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Jeges borzongást éreztem a hátgerincemben. – De ha hozna egy pohár vizet, nagyon hálás lennék. Ott talál poharat – intett a fürdőszoba irányába.

Alig volt erő a lábamban, vagy kétszer megbotlottam, amíg eljutottam a fürdőig. A vizet kiloccsantottam a padlóra, majd visszafordultam, hogy újra telitöltsem a kristálypoharat. Amikor visszaértem a szobába, dr. Neuburg az ablaknál állt. és kifelé bámult az Egyetem hatalmas parkjára.

– Ez is egyenlő lesz a föld színével egyszer – mondta, hangjában nem kevés cinizmussal. Nem ismertem az öregre, mintha teljesen kifordult volna magából. Igazából nem is csodálkoztam, mert aki túlél egy ilyen katasztrófát, az örülhet, ha nem borul el az elméje. – Van magánál videokamera, uram? – fordult hirtelen felém a professzor.

– Nincs… De a telefonommal tudok képet rögzíteni – válaszoltam tétován.

– Aha. Jó lesz. Fő, hogy megmaradjon az utókornak – kacsintott rám cinkosan.

– Micsoda?

– Adja csak ide azt a pohár vizet, fiam – nyújtotta felém a kezét. Nem reszketett már, sőt inkább az volt az érzésem, hogy nagyon nagy erő van a gesztusában. Odanyújtottam a vizet. A professzor a pohárral a kezében elindult a könyvespolc irányába, és kutatva nézett körbe a szobában, mintha keresne valamit.

– Azt hiszem, itt jó lesz – állt meg a könyvespolc és a kandalló közt. – Van elég fény rajtam?

– Igen, úgy látom. – feleltem.

– Vegye elő a telefonját és állítsa be. Engem kell majd rögzítenie.

Tettem, amit kért, mintha meg lennék hipnotizálva. Kivettem a telefont, beállítottam a megfelelő programot rajta, és bemértem a fény a professzoron.

– Készen állok, professzor úr.

– Akkor most figyeljen. Kamera indít!

– Forog! – válaszoltam, miközben azt éreztem, hogy menten elájulok.

A professzor mosolyogva, derűsen nézett a kamerába. Az ujjáról letekerte a láncocskát, levette róla a kis dugót, majd két ujja közé fogva azt, felvette a kandalló párkányáról a kristálypoharat.

– És most elrekesztem a világot elnyelő özönvíz forrását. Aki ezt újra megtalálja, az adja meg a következő lendületet a végső ítélet ingájának.

Mire észbe kaptam, a professzor bekapta a dugót a szájába, vizet kortyolt, és mint aki tablettát nyel, hátra dobta a fejét, majd ivott még egy korty vizet, a poharat elegáns mozdulattal felém hajította, majd hirtelen neki vette a hátát a falnak, ami kettényílt, és magába nyelte az öreget. Ott álltam az üres szobában egyedül, és levegő után kapkodtam. Mikor magamhoz tértem, a telefonon visszajátszottam a jelenetet. Kétszer, háromszor megismételtem, mert egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem azt, amit láttam.

– Öregem, azt hiszem, neked sürgősen szabadságra kell menned – mondta nem kevés iróniával a főnököm, amikor befejeztem a történet mesélését.

– De hát itt a felvétel – próbáltam józanabb belátásra bírni.

– Milyen felvétel? – nézett rám közömbösen.

Kapkodva elővettem a telefonom és keresni kezdtem a memóriájában a professzorral készített hang és videofelvételt. Többször végignéztem az összes tárolt anyagot, de sehol sem leletem, amit kerestem. A veríték patakokban folyt rólam.

– Milyen felvétel? – ismételte meg a főnököm.

– De hát itt volt, én ott voltam, láttam, hallottam, felvettem... Nem vagyok őrült!

– Nem, nem vagy őrült. Csak kimerültél kissé. De hát nem is csoda, annyit éjszakázol. Kapsz egy hónap szabadságot. Utazz el… mondjuk: Velencébe. Nézz körül a Biennálén – vigyorgott, majd vette a zakóját, és kilépett a kávézóból. A parkolóban egy elegáns limuzin várta. A hátsó ülésen… egy szemüveges csinibabát véltem felfedezni. Az autót pedig.… nem ez lehetetlen, ez egyszerűen lehetetlen. A kormány mögött egy hajszálra ugyanolyan öreg férfi ült, mint… dr. Bazil Neuburg, a Grant Fort-i Egyetem Művészeti Tanszékének vezetője.

– Figyeljen rám! – hajolt közelebb az orvos. Maga nagyon kimerült. Istenigazából semmiféle kezelést nem kell kapnia. Csak egyszerűen itt van, nyugalomban, csendben, stresszmentesen, és meglátja, egy hónapon belül olyanná lesz, mint akit kicseréltek. Sétáljon a parkban, beszélgessen, élvezze a természetet. Rendben lesz minden. Nővér, kísérje a szobájába, kérem. Nyugalom, barátom, nyugalom.

A szoba szép tágas volt, két ággyal. Az ablakok egy hatalmas parkra néztek, ahol mindenféle alakok mászkáltak az évszázados fák közt. Az egyik fa mögött mintha egy fehér köpenyes, furcsa nőt pillantottam volna meg. Szemüveget viselt, és fehér fejfedője a homlokán egy kicsit kidudorodott. A köpenye alól kivillanó lábai pedig mintha egy őz lábai lettek volna. Egy szemvillanásnyira felém nézett, talán még mosolygott is, aztán egy szökkenéssel eltűnt a bozótosban, maga mögött hagyva a fa tövében a fehér köpenyt. Ijedten léptem el az ablaktól. Alig kaptam levegőt, a szívem a torkomba ugrott. Ólomsúlyúnak éreztem az egész testem. Lassan körülnéztem a szobában. Az egyik ágy foglalt volt már, így hát én a másikat vettem birtokba. Cókmókomat a szekrénybe tettem, az éjjeliszekrényre meg kipakoltam a pipere holmijaimat, poharat, könyvet meg más apróságokat, majd leültem az ágy szélére. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Egyszer csak a mellettem lévő ágy éjjeliszekrényére téved a tekintetem. A vér megfagyott bennem: egy kristálypohárban egy apró fémből készült dugószerű valamit láttam vízben, egy láncra kötve, aminek a vége kicsüngött a pohárból…