Konzervatívan ragaszkodom az elveimhez

A beszélgetésre készültömben beleolvastam internetes naplódba, a legutolsó bejegyzés arról sólt, hogy pénteken jöttök Váradra. Ez a napló mióta él?

2002. április elsejétől. Akkor Onagy Zoltán barátom megkért, hogy a Terasz internetes újságban egy hetet vállaljak el, minden nap írjak valamit. Rájöttem, hogy ez működik, és nem hagytam abba. És egyre nagyobb lett az olvasottsága.

Elmondhatod magadról, hogy az interneten vagy a legolvasottabb?

Nem mondhatnám, hogy a legolvasottabb. Ha bármelyik nagy portálhoz csatlakoznék egy ilyen bloggal, nyilván többen olvasnák. De így is van havonként átlag harmincezer olvasóm. Van már ötezernyi ismerősöm a Facebookon, az Iwiw hálózaton több mint kétezer, a Twitteren úgy ötszáz. Nyilván azért jelölnek be, mert ismernek mint újságírót vagy írót, igénylik is, hogy értesítsem őket, ha egy új dolgom van, hihetetlenül nagy az érdeklődők köre. És van egy csomó ember, aki segít nekem, a világba szétküldik levélben, hogy mit írtam. Egészen meglepő, hogy a világ milyen helyeiről olvasnak és milyen nagy számban.

És kapod a visszajelzéseket is?

Épp ez a csodálatos ebben a műfajban. Azelőtt, ha elkezdtem írni, tudtam, hogy van valahol egy olvasó, vagy amikor rádiózni kezdtem, tudtam, hogy valahol van egy hallgató. S aztán megjelent az internet, amivel én jóval korábban kezdtem foglalkozni, 1996 körül. Az öcsém pilóta. Ő volt a Malév oktatási központjának a vezetője. Nagyon fontos volt, hogy oktatási célokból minden repülési eseményről azonnal értesüljön. Ahogy aztán ő belépett, én is rögtön beléptem: fölvettem a kapcsolatot a Magyar Elektronikus Könyvtárral például, és elkezdtem az építését ennek a blognak. A legnagyobb munkám az interneten nem is ez a blog, hanem az Erdélyi és csángó költészet című gyűjtemény, amelyet Cseke Gáborral építettünk föl, és amelyben több száz erdélyi költő szerepel. Egyszer a főszerkesztőm azt mondta, készítsek interjút Markó Bélával, nem a politikáról, hanem a könyvéről. Végigjártam a könyvesboltokat, és nem találtam sehol a verskötetét. Ha már ott jártam, megkérdeztem, melyik erdélyi költőtől mijük van. Azt mondták, nincs semmijük. Akkor én mérges lettem, és írtam Cseke Gábornak, csináljunk már valamit, mutassuk be, milyen gazdag ez az erdélyi költészet, válogassunk egy-egy költőtől tíz verset. Elkezdtünk dolgozni, két évig úgy dolgoztunk, hogy nem is találkoztunk, csak építettük, építettük. Utoljára ezerhétszáz vers volt, több mint száz költőtől. Ezt nagyon szerettem csinálni.

A munkáid – most főleg a prózádra gondolok, bár az utóbbi időben elkezdtél verseket is írni – kifejezetten az internetre születnek?

Igen, direkt oda írom, a verseimet is. Talán én foglalkoztam Magyarországon először elektronikus könyvkiadással. Szereztem szponzorokat, hogy megjelenhessenek az írók az interneten, de kapjanak is némi honoráriumot. Azt tapasztaltam, hogy az emberek olvasnának, de nem tudják megvenni a könyveket. S amíg Magyarországon akkoriban egy verseskötet, mondjuk, három-ötszáz példányban jelent meg, addig az első héten letöltöttek ezekből az ingyenes könyvekből ezerötszázat. Ami azt jelenti, hogy olvasnának az emberek, ha lenne rá pénzük.

Az internet megjelenésével sok minden megváltozott, illetve ez sok mindent hozott elő. Többször írtál az internetezők felelősségéről. Ezzel kapcsolatosan hogyan látod a dolgokat?

Az internet csupán egy lehetőség. De a szemét megjelenhetett régen is, csak macerásabb volt. Mert le kell írni, ki kell szedni, össze kell fűzni, borítót kell tervezni, el kell juttatni az olvasóhoz. Ez most mind megszűnt. Beírom, s ott van. De mondhatok más példát is, a technikának köszönhetően rendkívüli mennyiségben születő zene árasztja el a világot, annak kilencvenkilenc százaléka szemét. Ugyanez történt az interneten is. A szövegek kilencvenkilenc százaléka szemét, s van egy-két százaléka, ami ugyan rendkívül káros, de rendkívül hatásos. Ilyen a náci propaganda, a teljesen fölösleges háborúskodás, az egymás ellen uszítás.

A fórumozás szubkultúrája?

Ott meg az a baj, hogyha van egy portálom, és én vagyok a főszerkesztő, akkor felelős vagyok a fórum rovatért is, ahogy egy újságban a levelezésért is. Nem jelenhet ott meg mindenféle emberellenes dolog. Engem mindig hülyének néztek, mert szóvá tettem, hogy az internet a kattintásszámért megy, akkor van reklám, ha minél többen látogatják. Akkor fogják látogatni, ha egyre nagyobb és egyre ádázabb viták kerekednek, s ezért hagyják az internet-főszerkesztők a végtelenségig elvadulni a dolgokat. Ma már Magyarországon szinte túlsúlyban van a szélsőjobboldal, egyre több a kifejezetten fasiszta tartalom. És semmit nem lehet tenni ellene. Bár most a legújabb az, hogy a Facebook nem ad teret a Kurucinfónak, ami egy emberellenes portál. Szóval nem annyira veszélyes a helyzet, de bármikor azzá válhat, mert látjuk, hogy ennek a mozgósító ereje elképesztő. Forradalmak most már ezen múlhatnak, hogy van Facebook vagy nincs, igazi, évtizedes diktatúrák dőlhetnek meg az internet segítségével.

Elképzelhető, hogy ha műszakilag, adminisztratíve valamiféle restrikciókat vezetnének be, sokan felhördülnének a sajtószabadság korlátozása miatt?

Hogyne, hogyne, a liberálisok is. Én magam is liberális vagyok, de a liberalizmus nem azt jelenti az én elgondolásom szerint, hogy mindent, bármit lehet, hanem azt, hogy a kölcsönös megegyezés után betartjuk a szabályokat. Egy liberálisnak – ha úgy tetszik – konzervatív módon kell ragaszkodnia bizonyos alapelvekhez. Például a szabadság nem lehet emberellenes. Mi aztán tanúi vagyunk annak, hogy folyamatosan újabb és újabb dolgok keletkeznek az orrunk előtt. Évtizedeken át mindenki zokogott, hogy a magyar nyelv elpusztul, az emberek nem írnak, nem olvasnak. Azt gondolom, hogy az a magyar ember igazából, aki tud magyarul, akár Brazíliában él, akár Amerikában. Emlékszem, amikor az elektronikus könyvtárba érkezett egy levél Kanadából, szinte elsírtam magam, pedig nem vagyok ilyen típus. A levél írója Kanadába disszidált 56-os volt. Úgy elkeveredett, hogy soha többé magyarokkal nem találkozott. Megöregedett, beteg lett, a lánya vett neki számítógépet, és bekapcsolta az internetre. És egyszer csak feltárult neki az ő magyar mivolta, és hogy ebben az országban mi minden történik. És ez az ember attól kezdve elkezdett írni, olvasni magyarul. Fantasztikus dolgok történhetnek. Valójában az internet megmentheti a nyelvet. Egyre többet aggódunk: hogyan írunk, hogyan olvasunk, de ez tizenötmillióból ötmilliónak óriási lehetőség arra, hogy ne szakadjon el a magyar mivoltától. Oroszországból, Szaúd-Arábiából írnak, tehát ott is vannak magyarok. Eddig az volt, hogy valahol ott van az olvasó, most meg beírok egy szöveget, három perc múlva megjelenik az olvasó, és megírja a véleményét: „Hülye vagy, nincs igazad”, vagy hogy „ez nagyon jó, ez gyönyörű”. Tehát megváltozott a kapcsolat. Írok tizenvalahány éve egy haikukötetet. Elkezdtem föltenni az internetre. Sose gondoltam, hogy ez száz embernél többet érdekel Magyarországon. Hihetetlen: látom, érzem, tudom, hogy emberek lelkesednek érte, terjesztik, kutatják, elemzik. Aggódunk, hogy a költészet elvész. Teljesen nyilvánvaló, ha egy verskötet háromszáz példányban jelenik meg, az olyan, mintha ki se adták volna. Megy a könyvtáraknak, haveroknak, sajtónak, az értelmiségi elitből annak a tíz-tizenöt embernek, aki mindent elolvas, vagy mindent megvesz. De ha ugyanez megtízszereződik, megszázszorozódik a világhálón, bebizonyosodik, hogy mégiscsak él a könyv, él az irodalom.