Dallama irányít engem: 2/2

Biztonságot ad neked a vers mint forma, mint kifejezésmód?

Ha arra gondolsz, hogy a drámai jambus, mondjuk, egy történetben, akkor feltétlenül. Akkor biztonságot ad, hogy tudom a határát – nem a mondatnak, mert a mondat átível a jambus határain is, hanem a dallamát tudom, és a dallama irányít engem akkor is, ha tizenöt soron át ível ugyanaz a kijelentés, akkor is, hogyha egyetlenegy szavas a mondatom. Viszont átvitt értelemben is gondolhatom, amit mondtál: a versírás maga, tehát a tevékenység nem ad biztonságot, az állandó vakrepülés, állandó ugrás az ismeretlenbe. De például költői prózában nem tudtam volna elképzelni a saját anyagomat, mert az fából vaskarika. Én a verses elbeszélést találtam meg és nem tudnék prózát írni. Pedig próbálkoztam sokszor, és nem tudom a dallamát.

Még mindig olyan Magyarország, mint egy gyönyörű gyár?

Amikor ezt a verset írtam, valamiféle optimizmus lett rajtam úrrá. Azt nem gondoltam, hogy Magyarország a korlátlan lehetőségek hazája, de optimista kicsengés mindenképpen volt. Az egy 2004-es vers, ha minden igaz. Aztán jött 2006, az őszödi beszéd meg az őszi zavargások, és az optimizmus eltűnt. Nem csak belőlem, de Pestről is, az országból is. És ami a jelent illeti, az is szintén kellőképpen kaotikus és homályos. Egyet tudok mondani: én ezeket a tájakat szeretem, ezeken a vidékeken vagyok otthon, érdekelt vagyok abban, hogy itt nyugalom legyen és egyetértés. És nincs. Lehet, hogy semmi újat nem mondtam, de nincs, és olyan maradandó rombolást végzett ez a néhány év, ez az úgynevezett morális válság, ami ténylegesen átsöpört Magyarországon, hogy akár a saját baráti körömet is elég megvizsgálnom, azt látni, hogy mennyire megnyirbálta, mennyire kikezdett vagy erodált barátságokat és szerelmeket úgyszintén. Úgyhogy nekem erről szólt az utóbbi öt év. Az átrendeződésről. Most állok egy új szakasz küszöbén, és nem gondolok nosztalgiával az előző időkre, de az tény és való, hogy meglepő volt, amikor láttam ezeket a korrodálódó kapcsolatokat, akár magam körül, akár az ország bármelyik fertályán.

Ha az ember végiggondolja, hogy a magyaroknak milyen a világképük, milyen a saját magukról alkotott képük, milyen a jövőképük – akkor nem lesz túl vidám.

Igen.

Neked volt alkalmad összehasonlítani ezeket más népek hasonló képeivel?

Szoktam, meg szeretek is utazni. Na de ahhoz élni kell az adott helyen, hogy az ember átlássa az adott viszonyokat, és lássa az ottani karaktert. Ösztöndíjjal eljutottam például Lettországba, ahol kétmillió ember él, és ebből egymillió orosz. Képzeljük el ezt a szisztémát. Riga olyan európai főváros, lehet, hogy nem az egyetlen, ahol nem az államalkotó nemzet van többségben, hanem picivel több az orosz, mint a lett. Bár ez biztosan változik állandóan. És az oroszoknak rendkívül komoly próbákat kell teljesíteniük ahhoz, hogy lett állampolgárok lehessenek: például kell a perfekt nyelvismeret. Az ottani közhangulatot ismerem, és azt is tudom, hogyan viszonyulnak ehhez a kettősséghez. Elég morcosan. Hiszen az ember arra gondol, hogy ha a Szovjetunió fennmarad, akkor biztosan megváltozik a Baltikumban az etnikai összetétel, s nyilván nem abba az irányba, hogy a lettek, a litvánok meg az észtek legyenek dominánsak. Ilyen értelemben Riga a metropolis abban a régióban, a legnagyobb város, és biztos, hogy húsz év múlva még cudarabb képet festett volna a helyzet. Mondjuk, az nem cudar, hogy mi tanultunk oroszul az iskolában, és az ember ennek a maradékát, amit őriz, azt kiválóan tudja használni. És én nagyon vonzódom az orosz kultúrához is. De azt látom, hogy mély sebeket okozott azon a tájon az orosz jelenlét. Ettől függetlenül ők mindig ott lesznek. Ott lesznek a lettek, ott lesznek az oroszok, és az ember megoldásban érdekelt így. Ez csak egy benyomás, amit az ember szerez egy hónap alatt, amennyit én ott eltöltöttem. De az biztos, hogy ez a fajta vereség-kultúra, a magyar veszteségtudat, a magyar Mohács-kultusz, ez ritka. Európai szinten is ritka. Persze, vannak zárkózott nemzetek. Például a dánokról vagy a svédekről az ember nem tud hirtelen annyi mindent elmondani, mint például a románokról, akik nyíltak, és sokkal transzparensebb a román nemzeti karakter, vagy akár az orosz.