Ne te gondolkozz, hanem a nyelv: 2/2

Sz. L.: Egy másik városra ugranék át, Szatmárnémetire, ahol születtél. Milyen volt gyermekkorodban? Két éve ugyanitt beszélgettünk Kovács András Ferenccel, és ő azt mondta némi gondolkodás után magáról, hogy ő szatmári, ma is szatmárinak tartja magát.
L. Zs.: Hát én is. Abszolút. Sőt, az autóm rendszáma most is szatmári, pedig már húsz éve nem élek ott. Igen. Jöttem be a városba és gondolkodtam, hogy Várad és Szatmár, hát azért vannak különbségek.
Sz. L.: Nagyon sokan elmentek Szatmárról is. Ahogy Váradról is. Máshol lettek ismertebbek, máshol lettek sikeresebbek.
L. Zs.: Emlékszem, még a magyartanárom mondta a hetvenes években, hogy Szatmárról mindig elmennek. És ez így van. Tényleg mindig elmennek. Nem tudja megtartani az embereket. Mivel egy kis sarokban van ott, elvégre is egy elszigetelt hely, ezért elmennek onnan.
Sz. L.: Szatmáron, úgy tudom, a Kölcsey, illetve a színház az, ami vonzhatja az embert.
L. Zs.: Igen.
Sz. L.: Te ott érettségiztél?
L. Zs.: Igen, a Kölcseyben. És ugye, az akkor magyar líceum volt.
Sz. L.: Mi a sajátossága, mi a hangulata Szatmárnak? Mi az, amiben nem téveszthető össze mondjuk Kolozsvárral, Váraddal, Vásárhellyel?
L. Zs.: Egész más, mint Kolozsvár. Álmodozó ez a Szatmár.
K. A.: Miért? Alszik?
L. Zs.: Alszik, igen. De nem tétlenül. A realitástól mindig egy lépésnyire van, vagy alatta, vagy fölötte. Ez volt a jellemző. Az én gyerekkoromban ilyen volt. Én nem abban a városban éltem, ami a város volt, hanem egy másik városban. Egyébként a szüleim is régi szatmáriak, a nagyszüleim is. A környezet is, ahol laktunk, a Szamos-part, oda jártak le, a régi strand már nem volt meg, de a társaság az ugyanaz volt, ezek az idős emberek. Nagy történetek.
K. A.: Te városi embernek tartod magad?
L. Zs.: Nem, szoktam falun is lakni. Anyósomék ráadásul egy székely faluba költöztek vissza. És mikor nyári reggeleken megébredek, előttünk meg pont összegyűlik a falu, mert épp ott oszlik szét a csorda, meg a tejet hozzák, és beszélgetnek, és nem értem, hogy mit mondanak.
K. A.: Hol van ez a falu?
L. Zs.: Udvarhely mellett. Homoródalmás. Nem értem, hogy mit mondanak. Tudom, hogy beszélnek, és hogy magyarul, de hogy mit mondanak, nem értem. De ha már így nyíltan, egymással beszélgetünk, akkor már igen. De nagyon jól érzem magam.
K. A.: És akkor hogy érezted magadat, amikor kiderült, hogy a leányod is ír? Nem akartad soha lebeszélni?
L. Zs.: Ő film–média szakon van, tehát egy másik dolgot választott. Arról lebeszélném, hogy ő író legyen, aki ebből él meg. Vagy nem is nagyon beszélném le. De nem örülnék annyira neki, hogyha ő úgy bent ülne valahol, és mit tudom én, tanítana. Nem tudom. Mindegy. Szerintem jó dolgokat ír.
K. A.: Örülsz neki? Milyen érzés ez?
L. Zs.: Most például a januári Látóban megjelent egy verse, egyébként van a viszonyunkban egy ilyesmi, hogy az, hogy ő például a Látóban közöl, az egy nagyon hosszú folyamat volt, mert KAF már régen szeretett volna tőle verset kérni, mondván, ez egy tehetséges gyerek, miért közöljünk mi mást. Ennek úgy egy kicsit ellene mentem. Ellenálltam. Most már nem állok ellent. Elég nagy, végül is úgysem tudnám megakadályozni.
Sz. L.: Amikor te voltál fiatal, akkoriban az írók generációnként léptek fel. Hogyan látod, a mai fiataloknál létezik még ez a jelenség? Vagy már nem is igénylik a bármiféle közös fellépést?
L. Zs.: De, igénylik.
Sz. L.: Ez egyértelműen antológiákhoz volt kötve a hatvanas-hetvenes években.
L. Zs.: Most már nem szükséges annyira az antológia. Mert akkor az antológia egy nagy ügy volt, hogy gyűjtsük össze. Ma már könnyen meg tud jelenni saját kötettel egy huszonéves. Vadásszák a kiadók. De azért vannak ilyen közösségi megnyilvánulások. Létrehoznak egy portálon egy irodalmi lapot.
De azt érzem, teljesen megváltozott a viszonyuk a nyelvhez, más az életérzés… Ez egy másik életérzés.
K. A.: Másnak kell lennie, hiszen az antológiásdi, amit Laci említett, az a diktatúrában volt. A mostani gyerekek előtt viszont gyakorlatilag nyitva van az egész világ, nem?
L. Zs.: De igen.
Sz. L.: Most biztos nem olyan fontos egy folyóiratbeli közlés, mint hetvenháromban, vagy nyolcvan körül. Most az interneten bárki, ha nem is bárhol, de gyakorlatilag bármikor közzéteheti magát.
L. Zs.: Kinde, emlékszel, te is olvastál fel Éneklő Borzon, kilencvenkettőben. Lapot szerettünk volna csinálni, nem volt erre feltétel, akkor jártunk különböző helyekre és ott különböző helyszíneket választottunk, meg különböző tematikát, próbáltuk egy kicsit borzasabbá tenni, vagy borz-osabbá. Az jó volt. Sok mindentől megszabadított. Benne volt az is, hogy az előttünk járó generáció miket tett. Ez a merev nem tudom micsoda. Merev irodalomszemlélet. Az is benne volt. Hogy emlékszem, írtam a Sütő című szöveget, ami nem Sütő Andrásról szólt, de hát mégis érintettük, és akkor, hogy az Éneklő Borz az nem akar antipolitikus lenni, hanem apolitikus, és nem akar antisütő lenni, hanem asütő.
K. A.: Kérdezzünk egy előremutatót a végére, ha már így belemerültünk a nosztalgiába.
L. Zs.: Jó, mondok egy előremutatót a végére. Éppen most szerkesztettem a Vargas Llosa-beszédet, a Nobel-Látóban közöljük. Mindig februárban szoktuk közölni ezeket a beszédeket. Hát mindig – a tavaly kezdtük Herta Müllerrel. És akkor neki van egy ilyen mondata, ami nagyon tetszett, hogy az irodalom jobbá tette az embereket. És hogy ő úgy gondolja, hogy mindaddig, míg az irodalom a jelenről szól és összefog azokkal, vagy hogy azt írja meg, ami előremutató a jelenben, tehát hogy a jelenből azt megtalálni, ami előremutat, ami pozitív, azokat a jelenségeket, akkor az irodalom a továbbiakban is jobbá teszi az embert.
És akkor én arra gondoltam, hogy igen, itt van ez az internet például, mindaz, ami a Facebookban működik, de más közösségi oldalakat is mondhatnék, ez egy ilyen kollektív tudat. Kollektív emlékezet, kollektív ízlés. A Liebestodról mondta valaki, milyen jó, hogy feltettem azt a linket, mert hogy ő sok Liebestodot nézett meg, és egyik sem tetszett neki, de ez igen, ez tetszett. És látom, hogy mások is ugyanúgy a Facebookon felrakják, hogy ez a kedvencem. Megosztja. Óriási hatása van egy ilyennek. Megkönnyíti sok mindenben a te dolgodat, munkádat. Másra tudsz koncentrálni.