Beleépül a szív is

Kinde Annamária: Stresszes interjúalany vagy?

Szabó T. Anna: Igen. Mondhatom, hogy igen, mert otthon jut eszembe a legjobb válasz. Van, amikor nagyon jól sikerül egy-egy beszélgetés, de ez a véletlenen múlik, meg sokszor a kérdezőn.

K. A.: Most megijesztettél.

Sz. T. A.: Nem ez volt a szándékom.

K. A.: Mi volt a doktori dolgozatod témája?

Sz. T. A.: Én azért mentem angol szakra, mert ott voltak azok a tanárok, akik nekem kedvesek. Egyébként magyar szakra mentem volna, mert én magyar–angol szakos voltam. De az angol szakon volt Géher István, Dávidházi Péter, meg egy csomó tanár, akiket én nagyon szerettem, és akik ugyanúgy foglalkoztak magyar irodalommal, mint angollal. Ezt azért bocsátom előre, mert a doktori dolgozatom is magyar témájú volt tulajdonképpen: Szabó Lőrincnek a Shakespeare-szonettfordításaiból írtam, összevetettem azt a két változatot, amit készített, és azt próbáltam bebizonyítani – sikerrel is –, hogy ő, amikor az első változatot fordította, 21 éves korában, nem tudott igazán angolul. A német fordítás alapján kezdte és azon tanult meg tulajdonképpen angolul. A másik változatnál tudott már, de nagyon érdekes a két változatot összevetni. Egyszerre volt angol és magyar téma, ami nekem nagyon kedves és fordítóként nagyon tanulságos is volt.
Ezt így görgettem magam előtt, mert a szakdolgozatomat is ebből írtam, és egyre többet elemeztem, de a célom igazából az volt, hogy le akartam fordítani az összes szonettet. Meg is csináltam a felét, de azóta egybefüggő időm nem volt. Kellene egy hónap, hogy teljes mértékben ebben éljek, mert jegyzeteltet akarok. Nem a fordítással van a baj, hanem mindegyikről kellene egy kis esszét írni, mikroelemzéseket, mert sokat foglalkoztam azzal, hogy mit látok a szonettben, és nem azért, hogy Szabó Lőrinccel versengjek, hanem azért, mert izgalmas. Egy kicsit más a megközelítésem, kétségtelenül játékosabb. Azt hiszem. Szabó Lőrinc azt gondolta, hogy ez erősen személyes. Nagyon sok személyesség van benne, de egy költői ujjgyakorlat, egy költői erőfitogtatás ez a szonettciklus, úgyhogy nekem borzasztó tanulságos volt és nagyon hatott rám ez az egész munka – Szabó Lőrinc éve. Nagyon szép része volt az életemnek a disszertációírás is, meg a fordítás is. Csak sajnos hihetetlen erőbedobás kell ehhez, és mostanában nem bírtam ezt a távot megfutni. Még ezzel tartozom magamnak.

K. A.: Azt mikor kezdted el sejteni, hogy költő leszel?

Sz. T. A.: Gyerekkoromban, mint ahogy minden gyerek, írtam mindenféle köszöntő csasztuskákat. A csasztuskát most ironikusan mondom, nem konkrétan. Születésnapi köszöntőket, alkalmi verseket írtam. De hát az csak versérzék, az én gyerekeim is mindenféléket írnak és nem föltétlenül gondolom, hogy költő lesz belőlük. Aztán tizenhárom éves koromban valamit írtam, amiről azt gondoltam, ez több mint én. Akkor édesapám elvitt Lászlóffy Aladárhoz megmutatni, és ő azt mondta, nem lehet közölni azt a verset, mert az egy politikai vers. És tényleg az volt igazából, csak én sem tudtam. Arról szólt, hogy egy szabott úton, üvegfolyosón kell menni, és nem lehet kitörni innen. A szorongattatás és a menetelés nagyon benne volt, az, hogy hova megyünk, hova menetelünk mi ilyen bőszen? Hát ez a nyolcvanas évek…

K. A.: 1985-ben lehetett, akkor voltál 13 éves…

Sz. T. A.: Igen. Tényleg benne volt ez. De ott éreztem, hogy ez több nálam. Szabad vers volt, ami tőlem szokatlan. Pont azért volt érdekes, mert a szabadversességével is felszabadító élmény volt. Az természetes dolog volt, hogy én ilyeneket írok, támogattak és szerették a családban. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy amikor Magyarországra kerültem, 87 végén, akkor egy nagyon érdekes helyzet állt elő. Engem érdekelt a vers a legjobban az osztálytársaim közül. Nagyon jó osztályom volt, mégsem volt olyan fontos nekik. Én meg a padomra fölírtam mindenféle verset. És az volt a kapaszkodásom, vagy a szülőföldem, a minden. Szilágyi Domokost akkor megtanultam. Alig ismertem Kolozsváron Szilágyi Domokost. Ott Szombathelyen, akkor jelent meg a Magvetőnél a Világ hava kötet. Már nagyon vártuk. És a Kántor Lajos-féle Szilágyi Domokos-dokumentumgyűjtemény, az Élnem adjatok. Nagyon érdekes volt, hogy én onnan visszamenőleg fedeztem ezt fel és egyszer csak nagyon fontos lett. Nem is az, hogy én írjak, hanem hogy mások írnak. Addig természetes volt, és akkor valahogy élet-halál kérdés lett. Nyilván azért, mert kamasz voltam. Lehet, hogy a mai kamaszok egy részének a dalszövegek jelentik ugyanezt. Egy-egy izgalmas koncert jelenti ugyanezt az élményt, amit nekem akkor a vers jelentett. És azért kezdtem írni, hogy visszaszerezzem. Nyilván az élettérváltás is közrejátszott, és nem tudom, milyen lett volna, ha Kolozsváron maradtam volna. Valószínűleg akkor is írtam volna tovább, de nem biztos, hogy ugyanezt, és nem biztos, hogy ugyanígy. Egyik oka ez a felkavaró élmény, hogy máshová kerültem, más viszonyok közé, meg hogy magamat meg kellett teremtenem újra. Ez valószínűleg a kamaszkorral amúgy is bekövetkezett volna, de lényegében akkor gondoltam arra, hogy márpedig én írni fogok. Szerencsés pillanat volt, mert akkorra már megismertem a mostani férjemet (Dragomán György író – szerk. megj.), ő is írni akart és valahogy felerősítette egymást ez a két írhatnék, és nem hagytuk abba. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitartottam.