Jelent-e valamit, amit papírra vetettem?

Szilágyi Aladár: Amikor először forgolódtál Nagyváradon, elfelejtettem megkérdezni, most megteszem: netán báróivadék vagy, felmenőd-e báró Podmaniczky Frigyes politikus, író, a Nemzeti Színház hajdani intendánsa, s rokonod-e kortársunk, a szépséges Podmaniczky Ágnes képzőművész?

Podmaniczky Szilárd: Nem, nem, bár a nevünk után ítélve eleink Lengyelországnak ugyanarról a „hegyaljai” részéről származhattak. Egyszer részt vettem egy kiállításon, melyet a kiegyezés utáni Budapest fejlődésében nagy érdemeket szerzett férfiú emlékére rendeztek. A meghívottak többsége Podmaniczky volt. Egy tisztes matróna közölte velem: ideje, hogy befogadjanak a famíliába.

Sz. A.: Tanulmányaidat a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdted, majd két év múltán átnyergeltél a Szegedi Tudományegyetem matematika–fizika szakára, és ott szereztél tanári diplomát. Miként csábított el a reáliáktól az irodalom?

P. Sz.: A családi hátteremben mindig ott voltak a könyvek, édesapám humán beállítottságú ember volt, és számomra elég gyorsan kiderült, hogy van valami vonzalmam ezekhez a dolgokhoz. Mielőtt megtanultam volna írni – arra nagyon emlékszem –, édesanyám egy irodán dolgozott, ahol mindenki gépelt, számokat irkált, kaptam egy gyerekasztalt, firkáltam, húzogattam a vonalakat, és időnként megmutattam anyámnak: végre jelent-e valamit, amit papírra vetettem? Ötévesen ez egy elég avantgárd tevékenység volt… Édesanyám megunta, és azt mondta: na, fiam, ennek már van értelme. Innentől datálom azt, hogy „írok”.

Sz. A.: És aztán szegedi egyetemistaként lettél a Délmagyarország tárcaírója?

P. Sz.: Már gimnazistaként is folyamatosan írtam. Már csak azért is, mert az osztályfőnököm a magyartanárunk is volt egyben, és én nem olvastam el soha a kötelező olvasmányokat, mert az a fajta irodalom, ami kötelező volt, nem vonzott. Ezért mindig büntető-fogalmazásokkal sújtott, ami azt jelentette, hogy kellett írnom egy négyoldalas novellát, amire mindig ötöst kaptam, és föl kellett olvasnom. Gyakorlatilag a magyarórák egy részét az én aktív felolvasószínházi tevékenységem töltötte ki. Még műszaki egyetemistaként írtam valamelyik kis újságba egy riportot. Valahol mindig bennem volt az íráskényszer.

Sz. A.: Annak ellenére, hogy már majdnem a bölcsőben elkezdtél írni, viszonylag későn, 1996-ban jelent meg az első elbeszélésköteted, Megyek egy kört az alvázon címmel…

P. Sz.: Nem, nem ez, hanem a Haggyatok lótuszülésben – így, két gy-vel –, az volt az első, harmincévesen. Sokáig volt egy visszatérő álmom arról, hogy nekem van valahol egy nulladik könyvem. Addig kutattam az emlékeimben – nem tudom, miért felejtettem el –, de valóban volt egy kötetem, amit Sík Csabánál, a Holnap Kiadónál összeraktam 1989-ben, megvolt a szerződés, ki is fizették, de végül elsikkadt, eltűnt a könyv. Viszont az anyagának egy jelentős része az abban az évben megjelent Körkép antológiában benne volt. Mindez legalább hároméves csúszást jelentett.

Sz. A.: Párhuzamosan írtál rövidprózát, írtál verset. De sokat műfajtalankodtál, nem tartottad tiszteletben a műnemeket, a verseidben voltak prózai elemek, a prózádban verseltél…

P. Sz.: Fel is rótták a szerkesztők: amikor verset küldtem, azt mondták, ez túl prózai, ha prózát küldtem, észrevették, hogy vannak benne rímek is…

Sz. A.: Ez hogy jött össze? Eleve érezted, hogy így kell csinálnod?

P. Sz.: Nekem mindig elementáris belső késztetésem volt arra, hogy írjak. Nem az irodalomtörténet felől közelítettem meg a literatúrát. Mivel matematikát tanultam, bennem semmiféle olyan műfaji megkötöttség nem volt, amihez nekem igazodnom kellett volna. Nem volt bennem olyan szakmaiság, ami előírja, hogy a novella márpedig ilyen, a vers pedig olyan legyen, hanem egyszerűen benyomásaim voltak a világról, saját magamról. A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje nagyon kavargó időszak volt. Afféle poszthippi időként éltem meg a kort, és ebben a kavargó világban, amelyben még erősen éltek az avantgárd hagyományok, akkoriban teljesedett ki a posztmodern. Gyakorlatilag a körülöttem lévő irodalom sem arról szólt, hogy feltétlenül a hagyományos műfajokhoz kell ragaszkodni. A totális szabadság felől próbáltam megközelíteni az írást.

Sz. A.: Arról nem is beszélve, hogy a prózáid sem hagyományos „történetek” voltak, a képiség uralta őket. És maga a nyelv, a mondat vált fontossá számodra.

P. Sz.: Visszanézve innen, ahol most vagyok, emlékszem rá, úgy írtam, hogy akkor éreztem leírhatónak egy mondatot, amikor azt gondoltam róla: ez még nem íródott le, nem hangzott el soha. Sokszor valóban úgy éreztem, belepusztulok, amikor létrehozok egy ilyen mondatot. Úgy éreztem, ennek a fajta beszédnek olyan magával ragadó eredetisége és hevülete van, ami a másik emberben is ki tudja váltani az általam írás közben érzett erős szenvedélyességet. És amikor az első könyvem megjelent, akkor én azt hittem, ezek a mondatok életre kelnek a világban, életre kelnek az olvasóban, és képesek lesznek változásokat hozni az embereknek az életében, gondolkodásában, világszemléletében. És akkor azt láttam, hogy ez nem működik így igazán. Volt, akiben a prózám lírikussága mégiscsak beindított valamit, de valójában azt tapasztaltam, hogy nem az születik újra az olvasóban, amit én beleraktam a szövegbe.

Sz. A.: Azt hiszem, a műítészek is gondban voltak Veled, nem tudták, hogy hová skatulyázzanak be, hová nem.

P. Sz.: Nagyon nagy gondban voltak. Emlékszem, az Élet és Irodalom szerkesztőségétől kaptam olvasói leveleket, voltak, akik azzal fenyegetőztek, hogy lemondják az előfizetést, mert Tandorit és Podmaninczkyt nem akarnak olvasni. No meg a műítészek is, persze. Az első olyan tanulmányt, ami valóban közelít, Garaczi László írta, Szenvedélyes monológok címmel. Ami valóban arra utalt, hogy ez az ember az egójából írta ezeket a dolgokat iszonyatos nagy szenvedéllyel – szenvedést nem akarok mondani. Akkor azt hittem, az a jó, ha nem találnak rajtam fogást, nem tudnak mit kezdeni velem az olvasók. Akkor ez olyan mérce volt – legalábbis számomra –, hogy igenis ez az eredetiség ismérve. Aki csak verselget, rímelget, hagyományos dolgokat ír, abban nem sok eredetiség van. Kassák Lajosnak az életrajzi regénye kezdődik így, hogy „És kinyílt az ajtó…” Azt mondtam, ha valaki képes egy ilyen primitív mondatot leírni, az számomra nem író. Ilyet nem írunk le, ezt bárki le tudja írni. Mindent egyedi, még el nem használt mondatokba próbáltam belerakni. Olyan világirodalmi példák alapján, mint Samuel Beckett vagy Thomas Bernhard, akik nem a hagyományos drámai szemlélet katartikus ívét járták be a műveikben, hanem arra törekedtek, hogy minden egyes mondat „fönt” legyen.

Sz. A.: Volt, aki nem pejoratív értelemben állapította meg, hogy „gyökértelen” vagy a magyar irodalomban. Tényleg, vannak-e a magyar irodalomban előzményei annak, amit te csinálsz?

P. Sz.: Hát a mostaninak vannak, amiket most írok. A régebbi dolgaimnak nem igazán találtam meg, nem is kerestem az előzményeit. Ami nagy hatással volt rám a magyar prózában, az Tandori világa. Ő az az író, aki létre tudott hozni egy teljesen koherens saját világot, ő számomra mindig inspiratív volt. Amikor ilyen műveket olvastam, úgy éreztem, nekem is meg kell szólalnom. Ilyen volt abban az időben Esterházy prózája. De azt hiszem, rám legerősebben Beckett, Bernhard és a francia szürrealisták hatottak.

Sz. A.: Nálad funkcionális a címadás. Nagyon sok írónál nem az. Így fogalmaztam magamban: Podmaniczkynél szinte külön műfaj, műnem a címadás. Így van ez?

P. Sz.: Igen. Az én könyveimnél így van. Nemde, az irodalom megkülönbözteti a cím funkcióit: a jelzést, a tartalomra való utalást, én viszont úgy gondoltam, az úgynevezett tartalmi utalgatás nagyon egyszerű módja a címadásnak. Nekem külön címjegyzékem volt a fejemben. Például a Két kézzel búcsúzik a leopárd című könyvnél hamarabb volt meg a cím, mint maga a regény. Egyébként kedvenc festőm, Magritte életrajzában olvastam, hogy volt olyan képe, amihez kétszáz címet jegyzett föl, azok közül választott. Más címmel teljesen más értelme lett volna a képnek. Ilyen vonatkozásban fontos aktus a címadás.

Sz. A.: Oda-vissza hat…

P. Sz.: Így van. Mondjuk, a képnél más, mint a prózánál, de azért ott is lényeges.

Sz. A.: Sokat dolgozol egy-egy munkádon, lett légyen szó bármiről, a mininovelláidtól a regényig?

P. Sz.: Maga az effektív munka ott kezdődik, hogy oda kell rakni a poharat a csap alá, és eltelhet öt év, míg maga a téma bennem eljut odáig, hogy kihordom, és már nem bírom tovább magamban tartani, akkor le kell ülni. Van egy előtöltekezési időszak, melyben maga a téma, amivel foglalkozni akarok, lehetőséget kap arra, hogy minden információt, jegyzetet, elképzelést – akár képit, szövegeset vagy zeneit – össze tudjak gyűjteni magamba, melynek köszönhetően olyan erővel rendelkezzek, amikor már azt tudom mondani: most hozzáfoghatok! Amikor hozzáfogok, akkor általában már nagyon gyorsan megírom.

Sz. A.: Ez így van a terjedelmesebb szövegeidnél is?

P. Sz.: Mondjuk, a Szép Magyar Szótár, ami a maga több mint hétszáz oldalával „terjedelmesnek” számít – bár pár soros szövegekből állt össze –, évekig tartó, szisztematikus munka volt. De nevezzük „terjedelmesnek” a Két kézzel búcsúzik a leopárdot – az egy háromszáz oldalas regény, mindössze három és fél hónap alatt írtam meg.

Sz. A.: Járt nálunk olyan kollégád is, aki párhuzamosan több mindennel foglalkozik. Te viszont összpontosítasz valamire, és akkor csupán azzal bíbelődsz?

P. Sz.: Nem, nem, mennek párhuzamosan színdarabok, filmötletek, könyves ötletek, regények, novellák. Most indítottam egy olyan versblogot a honlapomon, ami egy egészen sajátságos dolog. A műfajokat egymás mellett tudom művelni. Az viszont biztos, hogy amikor az egyiket írom, akkor csak abba jó beleszabadulni. Az utóbbi években nem írok tárcákat. A tárcaírásnak a mindennapi készenléte rengeteg csapot kinyit az emberben, és rengeteg energiát – nem mondom azt, hogy pazarol – elenged. Ráadásul azt a hatalmas szakmai öntudatot szüli az emberben, hogy én bármikor leülök, bármikor tudok írni negyven sort úgy, hogy még azt is megszabhatják nekem, hány karakter legyen a terjedelme.

Sz. A.: És ez veszélyes?

P. Sz.: Borzasztóan veszélyes… Mert akkor az embert középszinten tartja, méghozzá egy olyan középszinten, amelyen bármikor bármit képes megtenni. Már nem fog tudni megszületni az egyedi írásmódnak az a drámája, amikor – mondjuk – egy négyflekkes novellához egy hónapig keresem magamban azt, hogy miként tudnám megszólaltatni. A tárca nem adja meg ezt az esélyt. Semmi sem szimmetrikus a világban vagy az ember életében. Egyik nap kevésbé vagyok alkalmas arra, hogy írjak, de a tárcánál akkor is „profi módon le kell ülni”, még ha csak két órát aludtam, és szétesik a fejem, akkor is meg kell tudnom csinálni. De ha nem ezt a módszert követi az ember, hanem megvárja, míg igazán megérik az anyag benne, akkor azt veszi észre, hogy teljesen más nyelvet kezd használni. Más lesz a ritmusa a szövegnek…