Nem hiszek a nyelvnélküli történetekben

Kőrössi P. József: Neves kritikusok írják róla, hogy az egyik legünnepeltebb kortárs magyar költő, a legbámulatosabb nyelvi játékokat ő produkálja. Hogyan került először kapcsolatba a versekkel, illetve milyen szerepet játszott költészetének kialakulásában a főiskola, ahol végzett?

Parti Nagy Lajos: Az első kérdésre a rövid válasz, hogy nem tudom, a hosszabb, hogy ki emlékszik már arra. Szerintem ugyanúgy kerültem a versekkel kapcsolatba, mint minden kisgyerek. Az anyám azt mondja, hogy Weörest olvasott föl. Nem tudom, a hatvanas évek elején volt-e Bóbita. Nem volt. De ő azt mondja, volt. Mindegy. Mindannyian utólag emlékszünk egy kicsit, azért sokat számít, hogy később mi történt, abban, hogy hogyan emlékezzünk a korábbiakra. Ez az egész, hogy én hogyan kerültem a versek közelébe, totál érdektelen lenne, ha én súlyemelő lennék vagy futballista. A hatvanas évek elején a gyermekverskínálat nem volt valami tágas, és főleg nem volt olyan tágas és jó, mint most. A szokásosakat tudnám mondani, Donászy Magdától Fazekas Annáig. Az anyám olvasott nekem verseket, Petőfit. Amikor én az életemben először verset írtam, az egy levetett Petőfi-epigon utánzása volt. Semmi különös. Tavasz van, ne legyen atomháború. Ilyesmi. Meg anyák napja.

K. P. J.: Mindenki így kezdi, nem?

P. N. L.: Tulajdonképpen igen. Én Pécsett végeztem magyar–történelem szakon, jó régen volt az is. Úgy emlékszem, jó iskola volt. Akkor engem, őszintén szólva, a kortárs irodalom kevéssé érdekelt. Ez a hetvenes évek eleje. Pécsi olvasói szemmel az akkori pécsi kortárs irodalom vagy költészet nem volt olyan érdekes. Most visszatekintve már látjuk, hogy mi minden volt. A főiskola talán kevesebb szerepet játszott, inkább a hely. Pécs. Én azért mentem már eleve Pécsre, mert akkor engem már közölt a Jelenkor. Az is fontos szerepet játszott. Két évvel az után, hogy végeztem, kerültem a laphoz. Odahívott Szederkényi Ervin, és ez nagyon fontos volt számomra, akkor lett a Jelenkor igazán jó lap. Nem miattam!

K. P. J.: Elszóltad magad.

P. N. L.: Nem, mi Csordás Gáborral kerültünk oda, szinte egyszerre. Inkább fordítva van. Az, hogy nagyon nyitott, nagyon jó szellemű és igazán országos gondolkodású lap lett, annak volt az eredménye, hogy Szederkényi mert fiatalítani. És ez nagyon bejött, pláne a nyolcvanas évek elején, amikor a Mozgó Világot tönkretették, akkor valóban egyeduralkodó volt a Jelenkor. Ezek voltak azok az évek, amik nekem fontosak. Maga a főiskola és a főiskolás évek… hát olyan sok mesélhetőt még nem találok benne. Ha sokáig élek, akkor öt-hat, tíz év múlva találni fogok benne. Kell egy bizonyos távolság az embernek az anyaga meg a fikcionálhatnéka között. Én most körülbelül kamaszkoromig látom írói anyagnak az életemet.

K. P. J.: Akkor viszont lehet, hogy tudsz beszélni arról, ha jól tudom, gimnazista voltál, amikor egy versírói vagy költői versenyen nyertél egy utazást Erdélybe, s ott egy irodalmi táborban több fiatal pályakezdő költővel voltál együtt. Az érdekes dolog volt számodra. Farkas Árpádra gondolok.

P. N. L.: Volt a Magyar Rádiónak egy gimnazistáknak meghirdetett országos vetélkedője, az volt a címe, hogy Így írunk mi, ha jól emlékszem, és annak volt két, gimnazista meg általános iskola szekciója. Nyolcadikos elemista voltam. Írtam verseket, beküldtem. Megnyertem, és ennek volt a jutalma egy ilyen egy hónapos romániai út, ami azért nagy dolog volt, világot látni.

K. P. J.: Hányban volt?

P. N. L.: Hatvannyolc nyarán én nem Csehországba mentem, hanem Romániába.

K. P. J.: Nem katonaként, hanem költőként.

P. N. L.: Ott volt egy érdekes dolog, ami hosszú évekig eszembe sem jutott. Volt ott mindenféle gyerek, Erdélyből, nem Erdélyből. Egy kislány a tárcájából előhúzott egy kicsike kivágott verset, újságban megjelent. Kicsit gőgösen az orrom alá nyomta, és azt mondta: „Na ezt nézd meg! Te az életben ilyet nem fogsz írni.” Ez az akkor költői pályájának elején lévő Farkas Árpádnak volt egy korai verse. Nem emlékszem már a versre, csak arra, hogy egy szépen megcsinált, kétszer négysoros vers volt. Magamban azt gondoltam, lehet, tényleg nem fogok soha olyat írni. Ez sem jutott volna eszembe húsz évvel később, ha nem ekörül forogna az életem.

Péntek Viktória: A versírás kapcsán, illetve a prózaírás kapcsán milyen emberekhez sorolná magát, ha egyáltalán lehet ilyet kérdezni. Tervezgetős, vagy ahogy esik, úgy puffan típus? Mennyire tervezi meg a témát, a formát?

P. N. L.: Ebben a leosztásban abszolút ahogy esik, úgy puffan. Bodor Ádám szokta mondani, és nagyon igaza van, hogy őt az már nem érdekli, ha valaminek tudja a végét. De tényleg, miért érdekelné? Mi érdekes van már abban, amikor nekem bizonyos hőseim elindulnak a papíron és már az első lépéskor tudom, hogy hova fognak jutni, mi lesz a vége? Én ezzel ugyanígy vagyok. Különben is, ha meg is tervezném, hát egy képen, egy metaforán, egy elírt szón, egy pontosvesszőn az egész megfordul és más irányba megy. Mondjuk, maradjunk a prózánál, ott végképp így van, ott a nyelv visz, nem én viszem a nyelvet. Prózánál is teremtek egy figurát. Honnan tudjam én előre, hogy az én figurám mit akar csinálni? Ha már több szereplőm van, az a teljes kiszámíthatatlanság. A műcsinálás folyamata az egy ilyen karámba terelése vagy közben képződő mobil formába terelése ezeknek a szálaknak. Egy pont van, amikor azt mondom, nagyjából készen van, ami nem jelenti feltétlenül a történet befejeződését, legfeljebb a végét. Én nem vagyok tervezős fajta. Vannak bizonyos anyagok, vagy történetek, amiknek nem tudok nagyon radikális véget csinálni, mint amilyen véggel az eszembe ötlött. A kitalálást szándékosan nem mondom. A többség mégiscsak az, hogy az ember elindul az üres papíron egy álomból, egy szóból, valami egészen kicsi gyökből. Elindul egy üres névből, egy mondatból, egy metaforából, s hogy az mit vesz föl, mit nem, egy nap alatt, egy hónap alatt, harminc év alatt, nem tudom. Vannak szövegek, kezdemények, amiket az ember soha nem tud megírni, de ez ad az egésznek egyfajta érdekességet, izgalmat.

P. V.: Ugye kiemelésre került az, hogy mondat. Mind a Hősöm terében, mind A test angyalában az első mondat nagyon meghatározó. Erre külön figyel? Hogy az első mondat mindenképpen olyan legyen, amin megütközik az olvasó?

P. N. L.: Ez is változó. A test angyala – ugye ott nem volt könyv, hanem volt a mondat. Meg lehetett írni ezt a kisregényt. A Hősöm terénél bonyolultabb a helyzet, ott tudtam, hogyan indul a dolog, és közben jutottam arra, hogy akkor ezt kell fölütni. Az első mondatot utólag tettem előre, hogy éles legyen, pontosan ezzel a szándékkal. Persze fontosak az első mondatok, de a nagyságuk is fontos. Tehát egy semmilyen első mondat is nagyon fontos, hogy ne vegye észre az olvasó, hogy belesodródik a szövegbe, mint homokos partról a vízbe. Ez is fontos, ilyen mondatokat is kell tudni csinálni.

P. V.: Hogyan jön az ihlet? Hogy talál ki egy mai író, költő, drámaíró, műfordító képtelen történetet? Ha az ember elolvassa a regényt, hihetővé válik. A fikcionalitás megkérdőjeleződik. A Hősöm terére gondolok elsősorban. Manapság sokan mondják, hogy a földön hevernek a témák, de hogyan merít ezekből?

P. N. L.: Nem ezekből merítek, és utólag rájövök, hogy ez is ott hevert, csak én nem találtam. Most már majdnem bizonyos vagyok benne, hogy ha megfeszülök, akkor sem tudok olyan képtelenséget kitalálni, ami nem történt meg a valóságban. Megint Bodor, azt mondja, hogy az író addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot. Kelet-Közép-Európában ez egy nagyon bölcs és nagyon egyszerű hétköznapi mondat, már az írói mesterségen belül. Hogy ihlet van-e, azt én nem tudom, nem szeretem a szót, ezért mindig pikírt vagyok vele, pedig hát a nyomorult nyelvújítás nem tehet róla, hogy ilyen lihegősre, amatőrre sikerült. Valami van, valamiféle kegyelmi állapot, inkább azt mondanám, hogy nagyon erős koncentrálásra való képesség. Ez egynapi munkaidőn belül olykor öt perc, tíz, olykor egy hónapig semmi. Az ember okosan és bambán néz a világba, akkor is lehet íni. Ez az állapot majdnem száz százalékig előállítható, ez nem ugyanaz, hogy jön a semmiből valami és érzem. Én tudom, hogy nem ugyanaz, de arra elég, hogy dolgozzam, és hogyha nem dolgozom, ha nem ülök ott, amikor jön, akkor elmegy fölöttem. Valószínűleg paradoxonokra és képtelenségekre jár az ember agya, de megint azt mondom, hogy ebben a világban ez nem nagyon különös. Zárójelben elmondok egy helyes történetet. Bodorhoz kapcsolódik ez is. Van egy elképesztő történet a Sinistra körzet című könyvben, a szamosújvári börtönben törpék homályosítják az üveget – hogy a rabok ne lássanak ki – oly módon, hogy homokot szórnak az üveglapok közé. A törpék járkálnak az üvegen, és a kvarcszemcsék csiszolják az üveget. Én mondtam Bodornak, hogy én mindent elhiszek, de ezt az egyet nem. Azt mondta, ezt ő látta, színtiszta valóság. A börtönben van üveghomályosító részleg, és azért járkál ott törpe, mert felnőtt aggyal, de kisebb súllyal rendelkezik. Gyerekre mégsem lehet ilyet bízni. Na így van ez, erre mondom én, hogy ilyet nem lehet kitalálni. Nem olyan képtelenség, én csak ezt tudom erre mondani. Számomra nem az. Vagy nem azzal indul, és azzá válik. Bizonyos történetek úgy indulnak, mint egy normális történet, aztán ha nem történik is semmi, én unom meg.

K. P. J.: Horváth Imre nagyváradi költő mondta, hogy az első sor mindig Isten ajándéka, de az Istent meg lehet hívni.

P. N. L.: Ezt is ő mondta?

K. P. J.: Igen.

P. N. L.: Ez egy nagyon bölcs mondás. Nagyon jó költő, és hogy szerette a lovakat! Réz Pál szokta mesélni, hogy részegen csókolgatta a lovak fejét: „Ti vagytok a legokosabbak az univerzumban.” Nos, a vers azért egy kicsit más nálam, nekem eléggé elkonzervatívosodott a versízlésem, amikor elkezdtem prózát írni. Arról gondoltam, hogy vers lehet belőle, ami nagyon nyelvhúsból volt, dallamból. E dallamok tényleg Isten ajándékainak mondhatók. Egy nagyon homályos magból egy egészen hosszú vers lehet. De meg lehet hívni, ezt én nagyon fontosnak tartom. Az igaz, hogy van, aki egész életében ezerrel hívja, és hiába. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni, tehetség nélkül lehet egy bizonyos fokig művelni, de olyan sokra nem lehet vele jutni. De ha valaki tehetséges és lusta, mint a föld, és csak arra vár, hogy jöjjenek az ihlet percei vagy órái, az előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az ihlet elkerüli, oda száll, ahol fogadóképesség és munka van. Hetven százalék munka és harminc százalék kegyelem.

K. P. J.: Amikor huszonnégy évesen a Jelenkor szerkesztője lehettél, ami óriási adománya a sorsnak, rengeteget tanulhattál is ebből. Nem tudom, lehetett-e akkor ennek a felelősségét érezni. Biztos, hogy kaptál fiataloktól verseket.

P. N. L.: Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, akkor nem a felelősséget érzi, hanem inkább a saját mindenhatóságát, és ez kopik előbb felelősséggé, aztán akkora szorongássá, hogy abba is hagyja a szerkesztést. Nagyon nehéz biztos kritériumokat mondani. Én 1993 óta egyáltalán nem szerkesztek újságot, akkor még a régi Magyar Naplónak a versrovatát csináltam. A kéziratok hetven százaléka, ha akarom, igen, ha akarom, nem, attól függ, hogy mennyi lap van. Van tíz százalék, amire az ember ránéz és látja, hogy totál reménytelen, és van tíz százalék, amire azt mondja, hogy ez jó. Na most ezzel a két tíz százalékkal érdemes foglalkozni. A totál reménytelenről egy kis gyakorlattal látszik, hogy ebből soha nem lesz semmi. A pozitív tíz százaléknál két dolog van. Az egyik, hogy valami olyan erős, elementáris, különös személyiség hozza fel az anyagát, hogy nem érdekel, hogy formál vagy nem formál, mert annyira erős a figura. Kassák típus. Aki ugye azt mondta Csizmadia Sándornak, mikor először bevitte a verseit, hogy ha érdekli őket, akkor átteszi helyesírásba. Ez az egyik típus, aki nagyon meg tudja fogni az embert, a magyar irodalomban ez egy vonulat. Sinka. Nagyon kevés futotta ki azt a formát, amit a tehetsége alapján ki kellett volna futnia. A másik típus az, aki nagyon tud formálni, nagyon jó a keze, és azt gondolja az ember, hogy megjön hozzá az élet is. Élet rakódik a szövegek mögé, és akkor még akármi lehet. A szerkesztők saját alkatuk szerint választanak a két típus közül. Nekem akkor kezdett konzervatív lenni a versízlésem, hogy azt tudtam elfogadni versnek a magam számára, ami nagyon meg volt formálva. Bizonyos fokig a fiataloknál is azt kerestem. Váltig azt gondolom, hogy meg kell tudni csinálni, de nem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen kritérium. Erre én nem tudok határozott választ adni. Az a szerkesztő, aki azt mondja, hogy nem szokott nagyokat tévedni, az téved! Nem lehet nem tévedni, főleg ha nagyon sok kézirat van. Azt hiszem, azt lehet csinálni, hogy nem hazudni nagyokat. Nem mondani azért valakinek, mert szimpatikus, helyes ember, hogy olyan tehetséges, mint a Nap. Nem kergetni bele olyan helyzetbe, ami után csalódott ember lesz. Ennek a minősített esete, amikor valaki tehetségtelen, de nagyon szeretem, és akkor belehergelem, hogy de jó vagy. Ezt nem szabad senkivel, semmilyen szakmában csinálni. Hogy ki lesz író, ki nem, kitartás, szerencse, csillagállás, alkat dolga, ki mennyire szociábilis az irodalmi életnek a szcénájába. Ezek mind számítanak. Én nem irigylem a mostani fiatalokat, akik nevet akarnak szerezni, hogy elhiggyék, amit csinálnak, az jó, nem a hírnévért. Én mindennel együtt azt gondolom, hogy a 70-es, 80-as években könnyebb volt, egyszerűbb volt. Nekem szerencsém volt, hogy a Jelenkorhoz kerülve ezt a gyötrelmes versekkel való kuncsorgást megspóroltam. Ez a legrohadtabb az egészben, de azt ne tessék gondolni, hogy ez csak az írói mesterségben van így. Egyre inkább minden pályát, minden életet nehéz elkezdeni.

K. P. J.: Ma nem dobnak be a postaládádba kéziratot ismeretlenek? És barátoktól, író barátaidtól, kortársaidtól szoktál-e kapni kéziratot? Mondjuk, Závadától, akivel tudom, jó barátságban vagy. Szeretném, ha mind a két kérdésre válaszolnál.

P. N. L.: Az elsőre: de, kap az ember kéziratokat és igyekszik minél gyorsabban válaszolni. Olykor nem tud olyan gyorsan válaszolni, mint szeretne, vagy olykor nincs kedve hosszan válaszolni és magyarázni, hogy ez nem olyan nagyon jó. Ez nagyon rossz, mert ugyanakkor tudom, hogy valaki meg nagyon várja. Ezért egyfelől örülök és megtisztelő, ha odaadják a fiatalok a kézirataikat, másrészt szorongok ezektől a helyzetektől, hogy nem fogom tudni tisztességesen megválaszolni. A másik: én kevés emberrel voltam így, hogy kéziratokat mutogatunk egymásnak. Balassa Péterrel voltam ilyen viszonyban az utolsó években.

K. P. J.: Te adtad neki?

P. N. L.: Én adtam neki, meg ő is megmutatott párat. Ő megértett mindent, amit én csináltam, én meg nem érthettem mindent, amit ő csinált. Závadával ha nem is minden írást, de sokat megmutattunk egymásnak. Nem nagyon tud ám az ember mit mondani, nem azért, mert feltétlen, elemi szinten biztos, amit a másik csinál, hanem mert annyira a másik élete, annyira a másik sara. Závada mindhárom regényének én voltam a tényleges szerkesztője. Én azokon a szövegeken rendesen átmentem. Az aprómunka volt, és ő is végigrágta a Hősöm terét meg A fagyott kutyát is. Tapasztalom, hogy nem ér annyit, amennyit az ember szeretné, hogy érjen. Nem tudja az egyik ember a másikat megnyugtatni, hogyha a másik bizonytalan. Nem tudom, ki bizonytalan, ki nem, én nagyon bizonytalan vagyok.