Én a mélységet választottam

Szilágyi Aladár: Jártam Schaffhausenben, abban a svájci városkában, ahol az Ön regényhőse, dr. Korim György öngyilkos lett. Utána került a kezembe a Háború és háború. Amikor elolvastam, volt egy ilyen gondolatom: kár, hogy hősének különös kívánsága nem teljesült, akkor, éjféltájt nem jutott be a múzeumba, hogy halála előtt egy órát tölthessen el az egyik termében kiállított, Mario Merz szobrász alkotta igluban. Emléktábla ugyan – utolsó óhaja szerint – valóban megörökítette a nevét, de olvasóként szívem szerint azt tettem volna, amit az a regényben szereplő, bizonyos Szabó Gyuri tett New Yorkban szétszórt bábuival: Korim György emlékére jóvátételként egy őt megjelenítő bábut csempésztem volna be Merz egyik iglujába. Meglepődve olvastam aztán, hogy mégis lesz valamiféle elégtételben része ennek a számomra nagyon is élő figurának. Tényleg épül egy Mario Merz tervezte iglu Gyulán, Korim György városában?

Krasznahorkai László: Nem sokkal a Háború és háború német fordításának megjelenését követően, a regény utolsó, nyolcadik fejezetének a hősei – történetesen elevenen – leleplezték azt a bizonyos táblát, amelyen Korim Györgynek az utolsó mondata szerepel két nyelven, s az ő végakaratának megfelelően felkerült a múzeum falára. Az igazgató arra a kérdésre, hogy eleget tesz-e ennek a furcsa, regénybeli figurának a végső kívánságát illetően, úgy felelt: már hogyne tennék eleget, miért vagyok én múzeumigazgató, ha nem azért, hogy ilyen esetekben igent mondjak? A regényben nem, de a valóságban hozzátette: ha nemet mondanék, a városi hivatalokban ülnék, így azonban, mivel a művészettel foglalkozom, igent mondok egy ilyen extrémitásra is. Amikor a tábla leleplezése zajlott, az utolsó fejezetnek a valóságban is élő hősei elmondták, amit ők „tudtak”, az ő Korim történetüket. Nem sokkal ezután ennek a regényben fontos szerepet játszó iglunak az alkotója, az a bizonyos Mario Merz nevű olasz szobrász megjelent a schaffhauseni múzeumban, és… berúgta az igazgató irodájának ajtaját, és magából kikelve – ez egy ilyen pali volt – ordította: miért nem engedtétek be? Az igazgató nem értette, hogy miről van szó, Mario Merzcel kapcsolatban mindenre föl volt készülve, de arra nem, hogy ez a kérdés egyre hangosabban és egyre dühödtebben hangzik el, míg végre fölfogta: arról van szó, hogy ő, mint múzeumigazgató miért tart fönn egy olyan múzeumot, ahová éjfélkor nem engedik be azt a szerencsétlen idegent, aki az ő – mármint a Merz – iglujában akarja eltölteni életének utolsó mozzanatait? Körülbelül így zajlott le a párbeszéd: „Miért nem engedted be?” „Értesd meg, ez egy regény, annak van egy fiktív hőse, semmi fajta valóságalapja nincs. Szó nincs arról, hogy itt valaha is megjelent volna egy ilyen figura.” „Nem azt kérdeztem, hogy valóban megjelent-e, meg hogy regényalak, hanem hogy miért nem engedtétek be!?” „Drága Mario, leborulok előtted, könyörgök, hagyd abba, ez fikció, ez egy regényhős, nem létezett egy ilyen ember, nem tudtuk volna beengedni. Én most már beengednék bárkit, csak hagyd ezt abba…” – ez így ment körülbelül fél órán keresztül. Mario mind jobban bepörgött. Egyféleképpen lehetett csak lecsillapítani: az utolsó fejezet egyik létező szereplőjének, Marie-Louise Flammersfeldnek a férje megígérte, hogy szervez egy utazást, mert a szobrász kijelentette, akkor nyugszik meg, ha ennek a szerencsétlennek legalább halála után valamilyen emléket állít, abban a városban, ahonnan származik. Ez az a regényben szereplő kelet-magyarországi város Gyula a valóságban.

Sz. A.: Tényleg eljutottak Gyulára?

K. L.: Hogy rövidebbre fogjam a dolgot – nagyon nehéz, hiszen sokkal bőségesebb a történet –, az egész népes svájci csapat, a szobrász, a felesége s az őket kísérő házaspár megérkezett a Ferihegyre. Mario Merz egy körülbelül 190-es, nagydarab férfi volt, hatalmas szobrász kezekkel, mellette a felesége, Marisa, egy nagyon pici, mindössze 150 centi magas nő, hajzuhataggal, két hatalmas őzike szemmel. A művésznő egyébként a világ boszorkányszövetségének az alelnöke volt… Megérkeztek, kibéreltünk egy buszt, s pokoli kínok közepette, körülbelül három és félórás zötykölődés után lementünk Gyulára. Azért volt pokoli kín, mert Mario nagyon rossz állapotban volt. Egyrészt elvonókúrán esett túl, másrészt már akkor nagy fizikai fájdalmakkal járó betegségek gyötörték, mindezt nem ismervén el, ingerültségbe transzponálta, s az indulatait azokon töltötte ki, akiken lehetett. Kínzott lelkileg mindenkit, kivéve engem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, amúgy nem volt tekintettel semmire és senkire a világon. Valami miatt nem bízott senkiben, csak bennem. Mászkáltunk ebben a kisvárosban, közben előkerült a polgármester, közölte, hogy a világhírű művészre tekintettel, nyugodtan mutassanak rá bármire, ő azt lebontatja. Azt tudni kell Gyuláról, hogy az egy történelmi értékű város, talán nem egyes épületek önállóan, hanem azok együttesei jelentenek fölbecsülhetetlen értéket. Úgyhogy nem vettük komolyan ezt az ajánlatot. Mindenesetre, mászkáltunk le-fel a városban, Mario közben tombolt, hogy semmi nem jó, a vár nagyon jó volna, de nincs a helyén, borzasztó a vár mellett az a csónakázó tó, szárítsák ki, majd akkor visszajön, és így tovább. Másfél napig zajlott ez az egész dolog, s könyörögve kértük a polgármestert, csak egyet ne csináljon, nehogy valami ünnepséget kezdeményezzen annak örömére, hogy ilyen nagy művészek érkeztek a városba, mint a Mario Merz meg a Marisa Merz – az arta poverának ez a két jeles alakja. Az arta povera egyébként, az ötvenes években indult nagyon fontos mozgalom volt, s amelynek kezdetben Marisa volt a jelentősebb alakja, később történt, hogy az egész csoportból Mario vált világhírűvé. Mario Merznek egyáltalán nincs a szabadban felállított igluja, mégis azt hajtogatta, neki olyan helyet mutassanak a városban, ahonnan hiányzik az iglu… Végül kijelentette: az egész hülyeség úgy, ahogy van – bár ő kezdeményezte! –, nem tudja, hogy kinek az ötlete, ki találta ki, és miért kellett neki ezért Torinóból ide repülnie, hogy egy buszon törjék össze a testét, miközben mindenki tudja, hogy mennyire szenved. Mire a gyulai körútnak vége lett, majdnem egyedül maradtam vele, mindenki elmenekült mellőle. A repülőtérre aztán végképp egyedül kísértem ki. Akkor, mintha kicserélték volna, megnyugodott. Szándékosan lekésett egy gépet, körülbelül három-négy órát töltöttünk együtt, s egy asztalon, ott a ferihegyi repülőtéren lapok százait teregette ki. Egy hatalmas táska tele volt ilyen üres papírokkal, ezeket mind telerajzolta, és lázasan mesélte, hogy ez így lesz, az úgy lesz. Őrült tervekkel távozott. S eltelt egy pár hónap, amikor számomra egy teljesen elfogathatatlan órán, hajnalban csörgött a telefon, Cristl Rausmüller, a múzeumigazgató felesége jelentkezett: „Úgy gondolom, hogy nagyon fontos hírt kell közölnöm, most negyed öt van, háromkor meghalt Mario…” Ezzel zárult le a Háború és háborúnak az utolsó fordulata.

Sz. A.: Talán ez önmagában is megérne egy könyvet, de térjünk vissza a regényre. Elolvasván, még menet közben elneveztem a magam számára „gyö-gyö könyv”-nek. Ez nem gügyögés akar lenni, hanem azt kívánja jelezni, hogy gyötrelmes, de gyönyörűséges volt elolvasnom. Most rákérdezek: az Ön számára megírni mennyire volt gyötrelem és mennyire volt gyönyörűség?

K. L.: Nemcsak ennek a könyvnek a kapcsán, hanem az összes könyvem kapcsán elmondhatom: semmi fajta „gyönyörűséget” nem találok az írás technikájában, magában abban a tényben, hogy „irodalmat hozok létre”. Egyébként is úgy indult az egész – legalábbis a szándékaim szerint –, hogy megcsinálok egy könyvet, és azzal kész. Én nem akartam részt venni az utóéletében, abban, ami aztán később kialakult.

Sz. A.: Többször is nyilatkozott már erről…

K. L.: Körülbelül úgy volt számomra gyötrelem, ahogy Kafka számára volt gyötrelem az írás. Könnyen meg lehet fogni az embert akkor, ha azt mondja: „gyötrelem”, és könnyen meg lehet fogni akkor is, ha azt mondja: „gyönyörűség”. Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, hogy nem te szólsz, hanem egy nyelv szól általad, olyankor akár úgy is érezheted, hogy gyönyörűségesnek lehet tekinteni? Van olyan könyvem, amelyikről azt gondolom, hogy szinte nem én írtam, inkább a médium szerepét töltöttem be, mintha valaki diktálta volna. Ilyen az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regény. Ami a Háború ás háborút illeti, annak az esetében komplikáltabb volt a helyzet minden más könyvemnél. Ugyanis azt valóban a pályám befejező könyvnek szántam. Az egész ötlet onnan eredt, hogy sok mindent elmondtunk már arról, hogy az európai kultúra milyen sebekből vérzik, arról is, hogy ezek a sebek miből következnek. Minden fajta apokaliptikus elképzelésünket leírtuk, megformáltuk, gyönyörűen olykor, vagy gyötrelmesen. Hát ezt a csontot rettenetesen lerágtuk. És elkezdtem gondolkozni azon, hogy igen, igen, az európai kultúrának vége van, tudjuk, legalább is a végét járja egy ideje már. Néhány száz év óta. De gondoltunk-e arra, hogy a mi kultúránknak, a zsidó-keresztény kultúrának, hozzátenném, a görög-zsidó-keresztény kultúrának, sőt, hozzá tenném, hogy a görög-egyiptomi-zsidó-keresztény kultúrának, ha vége van, akkor tényleg nincsenek ezek a gyönyörűséges pillanatok? És akkor azt mondtam magamnak: már hogyne lennének, a mi kultúránk is tele van gyönyörű, kiemelkedő hegycsúcsokkal, művészeti alkotásokkal. És ha ezeket a pontokat összekötjük, egy csodálatos történet jön ki belőle. És feltettem a kérdést: mi volna akkor, ha egy, az európai kultúrától búcsúzó regény megpróbálná összeszedni ezeket a pontokat, összekötni őket, s úgy búcsúzna el tőle. Az európai kultúra méltó arra, hogy méltóképpen elbúcsúzzunk tőle. Innen indult az egész. A másik dolog egy Nyugat-Berlinben játszódó jelenet volt, amikor rám tört egy megfoghatatlan rettenet, anélkül, hogy ez az érzés további körvonalakat engedélyezett volna. Ebből a rettenetből indultam el – a boszniai háború utolsó hónapjaiban szerzett tapasztalataimnak a következtében –, és annak betudhatóan, hogy a regény megvalósításában olyan segítőtársra találtam, aki egy nagyon fontos regénydramaturgiai problémámra megoldást tudott javasolni. Allen Ginsberg volt ő, a beat-nemzedék legmarkánsabb képviselője.

Sz. A.: Nemde, lakott is az Üvöltés szerzőjénél?

K. L.: Igen. Lejátszottam neki a regény New York-i fejezetének minden jelenetét. Amiket a könyvben felhasználtam, mondjuk, annak a tízszeresét képzeltem el.

Sz. A.: Bevallom, hátborzongató élmény volt számomra is, amikor egy-egy abszolút ismeretlen világvárosban, szinte teljes nyelvi elszigeteltségben tévelyegtem…

K. L.: Én ugyan nem kerültem nyelvi elszigeteltségbe, de a hősöm igen. Amikor a szcénéket egy barátommal élőben lejátszottuk, nappal, amikor Ginsberg aludt, kimentünk a Kennedy repülőtérre, úgy csináltunk, mintha én abszolút nem tudnék angolul, és végig lejátszottuk, hogy körülbelül mi történhet velem, azt igyekeztem dokumentálni magamnak fényképekkel s egyebekkel, utána felkerestük a különböző lehetséges helyszíneket, lejátszottuk a jeleneteket. Utána Ginsbergre igen jelentős szerep hárult. A történetem nagyon extrém, a főhős egy igen extravagáns figura, – ha valamire nem volt szükségem, az egy „autentikus” New York városkép volt. Teljesen semleges háttérre volt szükségem, egy abszolút semleges New Yorkra, és ezt nem tudja megoldani egy olyan ember, aki ráadásul – mint én – először járt ott. Mert hát New York minden, csak nem „semleges”. Éjszakákon keresztül – Ginsberg végképp éjszakai ember volt – nagyon sokat beszélgettünk sok mindenről, de elsősorban erről, mert engem ez foglalkoztatott, ezért voltam ott. Elképesztően jó tanácsokat adott, hogyan lehetne elérni azt, hogy a könyvemben egyfajta masinériaként működjön ez a város. Még emlékszem is olyan kritikusi megjegyzésre – a regény valóban érzékeny pontjára tapintott az illető –, hogy ez a New York bárhol lehetne. Annyira mechanikus, mintha nem is járt volna ott a szerző, és nem is óhajtott volna ott forgolódni. Ez a távoltartás egy őrült munka következménye, mert énreám is iszonyatosan hatott New York, és hat a mai napig. A kritikusnak ez a megjegyzése bizonyítja: észleli az olvasó, hogy a háttér az nyugodt, semleges masinéria, egy repetitív város, ahol vannak ugyan utcanevek, de az utcák a világ bármelyik pontján előfordulhatnának. Az már teljesen a regény belső intenzitásának a következménye, hogy Korim György, a főhős számára ez a város a világ közepe. Az ő számára nagyon fontos, hogy az egész kézirat-ügy ott bonyolódjon le, illetve az ő élete ott fejeződjön be.

Sz. A.: Azoknak az olvasóinknak mondom, foglalom be a kérdésembe, akik nem találkoztak a könyvvel: magában a regényben van egy „regény”, amit nem is lehet regénynek nevezni, szövegben szöveg –  ez maga a főhős által megtalált rejtélyes „kézirat”. Azt gondoltam, hosszabb passzusokat fog a szerző szó szerint idézni, hiszen a főhősnek az a szándéka, hogy az interneten keresztül az örökkévalóságnak ajánlja fel, azaz mindenkinek. De van egy fantasztikus írói trouvaille a könyvben: amíg Korim bütyköli szorgalmasan befelé a számítógépbe az otthoni levéltárban felfedezett különös szöveget, szinte el sem hagyva a lakást, egyetlen személlyel kommunikál, ez az őt jó pénzért befogadó magyar tolmácsnak a szeretője, egy Puerto Ricó-i nő. Nos az volt számomra döbbenetes, hogy Korim meg-megjelenik a konyhában, kezd az asszonynak magyarul mesélni a könyvről, idézget is belőle, próbálja megmagyarázni, a beszédét néha be-beszennyezi egy-egy angol kifejezéssel, de egy olyan valakivel kommunikál, aki egy szót sem ért az egészből…Ez hogyan pattant be, milyen írói szándék áll a hiábavaló kommunikáció mögött?

K. L.: Az ön kérdése – a kérdőjel nélkül – a válasz maga. Bepattant egy adott pillanatban, hogy ezt a teljes képtelenséget, doktor Korim teljes fölöslegességének legjobb bizonyítékát nyújtsa. Számára az életének egyetlen, igazi, fontos, nagy eseménye, és ennek a tartalma is – közölhetetlen. A legjobb szándékkal képtelen kommunikálni. Minden adott, a befogadó, ez a szerencsétlen, félig agyonvert, rabszolgaként tartott nő, akiben megvan a jó szándék, minden nap ott van a konyhában, olyan, mintha akár meg is hallgatná ezt a történetet, csak hát valóban egy olyan nyelven hallja, amiből az égvilágon semmit nem ért. Dacára annak, hogy a főhős, időnként néhány nehezen előkeresett angol szóval a főhős igyekszik a saját elbeszélő szövegeit, és ilyen módon a kéziratot valahogy interpretálni. A dolognak éppen a képtelensége volt számomra megragadó. Tudja, Korim annyira védtelen állapotba kerül, lépdel ennek a könyvnek már az első lapjaira, hogy időnként szükség volt arra, hogy azt is eláruljam Korimról, hogy a védtelensége pontosan milyen természetű. Ő, aki állandóan beszél, teljes mértékben lehetetlen helyzetben van, senkit nem érdekel, senki nem érti. Folyamatosan, a könyv egész időtartama alatt beszél, mondja a magáét. A legképtelenebb az, amikor a legfontosabbról beszél, a kézirat tartalmát meséli el, olykor szó szerint, de magyarul, egy Puerto Rico-i szerencsétlennek mondja, aki ebből nem ért egy szót se. Tehát ez a helyzet ennek a regénydramaturgiai elvnek az eredménye.

Sz. A.: Bizonyára szerette ezt a megoldást?

K. L.: Nem ezt a szót használnám. Úgy éreztem, hogy így rendben van.