Nincsen megkésett kanonizáció

Kőrössi P. József: Vendégünk nagyon messziről jött, de egy hete már Budapesten van. 1935-ben született Budapesten, az 1950-es években autóbusz kalauz és egyetemi tanuló, 56 után elhagyja az országot, Franciaországba, majd Puerto Ricóba megy. Pestre Floridából jött. Családja egyébként Kassáról került Pestre, ahogyan ő írja, az apa orvos, az anya pedig úrilány. Kérlek, beszélj a családodról.

Ferdinandy György: Ez egy kicsit gyors volt, amikor én azt mondtam, hogy anyám úrilány volt, mondhattam volna szebben is. Ő úgy volt úrilány, hogy nagyapámnál volt titkárnő, nagyapám az Új Szent János Kórházban a fül-, orr-, gégeosztályon volt szakorvos, az ő ügyeit intézte a kislánya. Szeretett volna ő is orvos lenni, de a család végül nem egyezett bele, nem engedték el. Talán azért nem, mert 1920 körül egy fiatal lány nem nagyon ment el orvostanhallgatónak, akkoriban mindenféle kétes viccek jártak az orvostanhallgatók között, egy fiatal lány azt nem viselhette el. Végül nem lett anyámból orvos, de férjhez ment egy orvoshoz, otthon maradt és szült három gyereket. Utolérte őt az asszonyok sorsa. Így volt ő úrilány, küzdelmes évek voltak ezek neki.

K. P. J.: A gyermekkorod a Sas-hegyen telt. Az egyik egész domb a tietek volt.

F. Gy.: Eredetileg igen. A Sas-hegy az szőlőtermelő vidék volt, a sashegyi vörösbort sváb emberek termelték, aztán beütött a filoxéra, különböző betegségek 1870-80 körül. Ki kellett pusztítani az összes szőlőt, a szegény gazdák meg ott maradtak. Jöttek Pestről sétálni az urak minden hétvégén, az én dédapám vagy ükapám ott sétálgatott, látta, hogy milyen szép a domb, fillérekért meg lehetett vásárolni, és akkor megvásárolta egy Haltenberger Sándor nevű dédapám, aki a Műegyetemen volt tanár. Amikor lediplomázott, akkor Rejtőre magyarosított. Nekem ez nem tetszett hosszú ideig, de aztán megbarátkoztam vele. Tőle kaptuk meg a Sas-hegyet, akkor már parcelláztak, egyre kisebb telkek lettek.

K. P. J.: Amikor te Magyarországon vagy, akkor te most is ott laksz. Majd beszéljünk arról a házról, amiben laksz, mert az egy irodalmi háznak is mondható, hiszen amikor te ott tartózkodtál, esténként a feleséged főztjére megjelentek az írók. Ám előbb mesélj Gödöllőről, hogy kerültél oda és hány éves voltál?

F. Gy.: Tíztől tizenöt éves koromig voltam ott. Először csak én. Anyám ugye akkor három apró gyerekkel maradt, mert apámat a háború alatt egyszer úgy megverték, hogy béna maradt és harminc évig élt egy elfekvő kórházban. Ez volt az orvosi karrierje második fele, azért mondom ezt, mert tizenöt évig dühöngők között volt, és nagyon jól tudott bánni velük, megtanította sakkozni őket, versenyeket rendeztek. Ez a Róbert Károly körúti kórházban volt, ezt megírtam A bolondok királya című könyvben. Egyszer egy dühöngő ki is szökött és megnyerte az angyalföldi sakkbajnokságot. Gödöllő úgy lett, hogy anyám egyedül maradt és nem tudott mit kezdeni három pici gyerekkel, a háború után összedőlt a mi házunk is, meg a nagyapám háza is, és hát akkor engem először vidékre küldött, Baranyába és Somogyba a svábokhoz, aztán őket kitelepítették, ahogy az lenni szokott. Aztán Gödöllőre adott anyám a premontreiekhez, befogadtak bentlakónak, merthogy valamelyik ősöm alapított ott valami ösztöndíjat. Az öcsém is odakerült végül, de minket onnan, az az igazság, el akartak küldeni, mert nem voltunk jó gyerekek. Aztán anyám kitalálta, hogy Belgiumba küld az éhező pesti gyerekekkel, évről-évre küldözgetett minket szegényke. A vége mindig csak az lett, hogy visszakerültünk Pestre. Vannak olyan kivándorlók, akik végleg elmennek, és vannak, akik haza-haza térnek. Minden lépésem haza vezetett, mondja az egyik perui író.

K. P. J.: Te nem is hazajáró, hanem visszajáró, mert van olyan feleséged, akit már háromszor vettél el. A válóper után rögtön leültetek egy kocsmába, és aztán megint összeházasodtatok.

F. Gy.: Hát, nem vagyok normális, ezt szokták mondani a hátam mögött. Hűséges természetű vagyok, ő a francia feleségem, akit háromszor vettem el.

K. P. J.: Amikor idefele jövet Gödöllőn jártunk, Gyuriban megszólaltak az emlékek. Elmondott egy olyan történetet, amit szeretném, ha a közönség számára is felidézne.

F. Gy.: Ez úgy volt, hogy egyszer, 948-ban, amikor már a premontreieknél voltunk, és az anyám is Gödöllőn lakott már a húgunkkal, látjuk, hogy egy autóba szépen pakolják be a papokat, a mi tanárainkat és viszik el őket. Egy óra alatt kiürítették a gimnáziumot, mondták, hogy Máriabesnyőre viszik őket, ott volt hely. Mi akkor biciklivel vittük nekik oda az élelmet. Nagyon szerettük ezeket az atyákat, utána én a piaristákhoz kerültem, akiket viszont igencsak utáltam. Ott a máriabesnyői kegyhelyen mondták, hogy itt van fenn a dombon a Pap Miska kútja. Erdőben volt ráadásul, egy kis semmi forrás. Ott leültünk, le lehetett látni a völgybe, az országutat, a kisbagi csárdát is, de ezt csak akkor lehetett látni, amikor nem voltak nagy lombos fák. És akkor jöttem rá, hogy Pap Miska, a betyár, azért járt oda, mert onnan pont a csárdára látott, látta, hogy kik mennek be, kik jönnek ki, kinézte magának a kifosztani való embereket. A gödöllőiek fel voltak háborodva, hogy én ezt honnan szedem, mert a gödöllőiek nagyon tisztelik Pap Miskát.

K. P. J.: Miért lettél autóbuszkalauz 54–56-ban?

F. Gy.: Hogy miért, azt nem tudom, de azok olyan idők voltak, amikor nem volt érdemes megkérdezni, hogy az embert miért nem veszik fel egyetemre. Elvégeztem a középiskolát, keservesen leérettségiztem, télen havat hánytunk, nyáron építkezéseken dolgoztunk. Nehezen végeztem a négy gimnáziumot a piaristáknál, onnan engem eltanácsoltak az atyák, mert mindig forralt bort ittam hóhányás után, ezért mindig beírták nekem, hogy ittasan érkeztem az órákra. Anyám akkor jól leszidta őket. Eltanácsoltak, az utolsó évet már államiban végeztem. Elmentem buszkalauznak, mert akkor anyám is az volt. Ő német-francia levelező volt eredetileg a külügyminisztériumban, de azt átszervezték, amikor a két párt összeolvadt, a szociáldemokraták és a kommunisták. Akkor mindenkinek el kellett dönteni, hogy belép vagy kimarad. Anyám szocdem volt azelőtt és nem lépett be. Így került az Autóbuszüzembe. Protekcióval lettem kalauz.

K. P. J.: Végül mégiscsak egyetemre kerültél.

F. Gy.: Ilyen alkalmi diák voltam én csak, Füst Milán előadásaira jártam be. Oda járt egy rendőr egyenruhában, én meg buszosba. Milán bácsinak nagyon jó humora volt, és amikor olyat mondott, amit akkoriban nem kellett volna, akkor mindig mondta, hogy a puskás ember fogja be a fülét. Ilyen élményeim voltak. 56-ban vettek fel, aztán jött a forradalom, hat hétig voltam egyetemista az ELTE-n.

K. P. J.: Mit láttál te a forradalom alatt?

F. Gy.: A diákok sokat ugráltak és mindig tőlem kérdezték, hogy mit szól hozzá a munkásosztály? Én mindig azt mondtam, szarik rátok, már bocsánat. Körülbelül ez volt a viszony. Nem tudtam elviselni, hogy a diákok ennyire hittek a forradalomban, a munkahelyen csak azt hallottam, hogy ebből baj lesz. Azután fölfegyverkeztem én is. Töltényt nem adtak hozzá. Egyszer ott voltunk Víg Bandi barátommal, megkértek minket, hogy kísérjünk négy orosz hadifoglyot. Ahogy kísérjük őket a Margit hídon, mondom Bandinak, hogy mi lenne, ha ezek tudnák, hogy nincs töltény a fegyvereinkben. Csakhogy ezek olyan kiskatonák voltak, akik évek óta Magyarországon szolgáltak, odafordultak hozzánk, na kösz, mondták, s elrohantak.

K. P. J.: Ekkor már foglalkoztatott az írás?

F. Gy.: Igen, engem mindig. Közlések nem voltak, de próbálkozások igen. Verseket írtam. A mi korosztályunk egy évtizeden át verseket írt.

K. P. J.: Miért gondoltad, hogy el kell hagynod az országot?

F. Gy.: A fiatalabbak kedvéért mondom, hogy körülbelül november 7-én véget ért a forradalom és ment tovább az élet. Meg voltunk szállva. Én dolgoztam is, december 5-ig, az egyetemre is vissza akartam menni. December 6-án letartóztatták a budapesti munkástanácsot. Akkor odajött hozzám Bozsóka elvtárs és azt mondta, „Gyurikám, nem akar maga körülnézni a kapitalista nyugaton? Jobb lenne az most magának.” Én ezt figyelmeztetésnek vettem. Anyám legépelt egy listát a barátnőiről, akik mind nyugaton éltek, lehozta nekem és mondta, látogassam meg őket, és majd visszajövök. Még aznap éjjel elmentem. Lelkesen indultam 22 kislány nevével a zsebemben, de közben rájöttem, hogy ezek mind elmúltak már 50 évesek. Húsz évesen erre nem gondol az ember. Fölszálltam egy vonatra, be az alagútba Dombóvárig, ott fölvett egy orosz teherautó, nekik azt mondtuk Bánó Iván barátommal, hogy Kaposvárra megyünk esküvőre, elvittek oda. Akkor már nem volt olyan könnyű átmenni a határon, de éjjel egy parasztember átvitt minket Ausztriába. Egy menekülttáborba voltunk, mindenre gyanakodtunk, nem akartuk, hogy összeírjanak. Fölkerültünk Bécsbe, rendesek voltak az osztrákok, nem is tudom elmondta, hogy mennyire. Nem fogadtak el pénzt az emberek semmiért.

K. P. J.: Ott mi történt? Nem kellett megjelölni külföldön élő rokont, hogy fogadjanak be?

F. Gy.: Nem, mi sorban álltunk a követségek előtt, mindenki kinézett magának egy országot, ott fölvették az adatokat és megmondták, mennyi idő múlva van arra remény, hogy kivigyék az embert. Én Franciaországba mentem azonnal, mert ösztöndíjat ajánlottak azoknak, akik már egyetemisták voltak itthon. Ehhez két olyan tanú kellett, akik becsületszóra állították, hogy láttak az egyetemen. 1600-an voltunk diákok, két napig utaztunk. Strasbourgban megállt a vonat, ez január 13-án volt, nagyon hideg. A pályaudvaron látjuk, hogy nercbundás fiatal hölgyek nagy kondérokban levest kavargatnak, mondták, hogy meleg levessel várják a menekülteket. Strasbourg városa nyolcvan diáknak adott ösztöndíjat, ott maradtam.

K. P. J.: című könyvedben dokumentáltad ezeket a dolgokat, ez 2006-ban jelent meg. Felkerested azokat a személyeket, akik még éltek. Beszéljünk most erről.

F.Gy.: Nyolcvanan voltunk fiúk, s volt négy magyar lány, őket nagyon szerettük, tiszteltük, mind nekik udvaroltunk. A tanáraink biciklin jártak ki hozzánk a kastélyba, abban a hidegben. Mi azt gondoltunk, majd sportkocsit veszünk magunknak, hát nem hogy mi, de még a tanáraink sem. Megtanítottak franciául, amennyire lehetett, nem tudtuk, mit tanuljunk, mit csináljunk, de több mint húszan mentek fogorvosnak, mert egyszer azt mondták, ebből hiány van. Én ott is bölcsészkedtem, ez volt 57-ben, majd 12 év múlva doktoráltam le, de közben Dél-Amerikában is voltam tanár, mindent kipróbáltam.

K. P. J.: Te Remenyik Zsigmond latin-amerikai éveiből, munkáiból doktoráltál. Miből is áll ez?

F. Gy.: Én addigra megnősültem, elváltam, három gyerek, francia feleség. Az utolsó váláskor a feleségemre ráförmedt a bíró és megkérdezte, miért jött hozzám háromszor is. Erre a feleségem, jól nevelt polgárlány, azt mondta, hogy azért, mert mind a háromszor gyereket vártunk. Ennyi franciaság után én már akkor nem szerettem a franciákat annyira. Akkor gondolkodtam, hogy mi legyen a doktori témám. Akkor Puerto Ricóban voltam már egyetemi tanár és így adódott Remenyik. Ő hét évet töltött Chilében és Peruban, 1920-ban hagyta ott az atyai birtokot Heves megyében. Kiment Bécsbe, ahol avantgárd szegénylegény lett, majd hajóval Argentínába és onnan Chilébe, ott elég sokáig élt, két könyve is megjelent és mindenféle kiáltványok. Ehhez kell egy adag bizalom, manapság ez már nem létezik. Én megtaláltam ezeket, ő benne volt ott a kemény magban. Onnan átment Peruba és utazó ügynök lett, én is az voltam Franciaországban. Elvett feleségül egy perui indiánlányt, akitől lett egy kislánya. A felesége és a kislánya meghaltak, lehozta őket a hegyekből, ezt nem bírták, mindenféle tüdőbetegséget kaptak, de meghaltak. Remenyiknek ez egy nagyon nagy csapás lehetett, mert hét év után hazajött. Ez jó téma doktorira. Ő aztán 63-ban halt meg itthon. Róla írtam a doktori értekezésem a strasbourgi egyetemen. Kicsit elhűltek, mert ez egy német-francia egyetem és ide jövök én egy magyar író spanyol életművével. Becsületükre mondva elfogadták és fölkészítettek embereket erre, hogy segítsenek. Ez egy rendes társaság volt.

K. P. J.: Nagyon korán megjelent könyved franciául.

F. Gy.: Igen, az első három feleségem – aki ugyanaz a nő – javítgatta a kézirataimat, így aztán tudtam közölni újságokban 57-ben, 58-ban írtam a forradalomról. Sokat kellett nekik erről írni, mert azt hitték, ez egy fasiszta megmozdulás volt a szocialista Szovjetunió ellen. A franciák baloldaliak voltak, ezt adták be nekik. Nekem cikksorozatom jelent meg a forradalom humoráról. Akkor még volt humor ebben a keleti világban! Aztán mindenféle egyebet is. Könyv úgy jelent meg, hogy én röplabdáztam, Szabó Lőrinc Lócija, aki óriás lett, volt az én edzőm. Vele röplabdáztam, és amikor Strasbourgba kerültem, elhatároztam, hogy megint röplabdázni fogok. A vasutas csapatba kerültem, ott nagyon jó barátaim lettek. Ezek a fiúk látták, hogy én írok, és kérték, hogy állítsam össze. Odaadtam nekik 11 novellát, és egyszer csak jön a nyomdász barátom, aki szintén benne volt a csapatba, jön egy szép kötettel, megcsinálták a könyvemet 1960-ban, 250 példányban. Egy nap alatt eladtam őket. Akkor volt az egyetemen a madagaszkári pedagógusok kongresszusa, a könyvnek pedig az volt a címe, hogy Sziget a víz alatt. Egy pesti autóbuszkalauzról szólt, ezt ők nem tudták, azt hitték Madagaszkárról van szó. Pillanatok alatt felvásárolták, másnap már a második adagot nyomták.

K. P. J.: Csakhogy te ezzel a könyvvel, díjat is nyertél.

F. Gy.: Igen, ezt a kis könyvecskét elküldtem Párizsba, és akkor kaptam egy díjat. Megérkezik ide egy kelet-európai menekült, két év múlva franciául könyvet írt, ez is benne volt. A Del Duca-díjat kaptam meg, ez ma is létező kitüntetés, ösztöndíjszerű.