Az édes anyanyelv nem kopik

Szilágyi Aladár: Megkerestem a családfádat, a hidasnémeti Ferdinandy família számos neves férfiút adott a magyarságnak. Kossuth hívét, Ferdinandy Mihályt a szabadságharc leverése után halálra ítélték, végül megúszta néhány évi börtönnel, Gyula miniszter volt a múlt század elején, egy újabb Mihály jeles történész, író, Argentínában, majd Puerto Ricóban volt egyetemi tanár, és így tovább. Közvetlen, vagy oldalági felmenőid mennyire foglalkoztattak?

Ferdinandy György: Szüleim korán elváltak, engem édesanyám nevelt. Kisgyerekkoromból keveset őrzök a Ferdinandy család emlékeiből. Például Hidasnémetibe, famíliánk ősi fészkébe minket nem hívtak meg soha. Pedig a Ferdinandy gyerekek, amikor éheztek a háború után, az ötvenes évek elején, vakációban lejártak Hidasnémetibe, és ott feltáplálta őket a rokonság. Később persze pótoltuk az elmaradt kapcsolatokat, felnőttként fölkerestem a hidasnémetieket, saját szakállamra felfedeztem őket.

Sz. A.: Mégsem feledhetted el a ferdinandyságodat, hiszen származásodnak köszönhetően érettségi után „karrieredet” autóbuszkalauzként kezdted.

F. Gy.: Szüleink 1944-ben váltak el végleg, akkor jött Budapest ostroma, addig mi, gyerekek nem sokat tudtunk a háborúról, csak annyit, hogy a szüleink zászlócskákat tűztek be Kelet-Európa térképébe: hol vonulnak vissza „rugalmasan” a csapataink. Az ostrom idején anyámmal maradtunk mi, hárman, három apró gyerek. Apánk akkorára már végleg lebénult. Azelőtt is küszködött szklerózisos tünetekkel, de a háború végén verték meg őt annyira a nyilasok a Hűség Házában, hogy teljesen lebénult. Mint fiatal orvos a szanatóriumi beutalásokat intézte. Sokan jöttek hozzá zsidók, őket vidéki szanatóriumokba utalta be, addig, amíg rá nem jöttek. Akkor bénult le, s még harminc évig élt ilyen állapotban. Ő mesélt sokat a Ferdinandy családról. Ezt megírtam egy „apám könyvében”, aminek az a címe, hogy A bolondok királya, mert szegény a harminc évből az utolsó tizenötöt egy ideggyógyászat zárt osztályán töltötte, ahol ő volt az orvos végül is, mert bénasága ellenére a társait meg tudta nyugtatni. A maga módján kezelte azokat az idegbeteg embereket. Szerették is őt, és ápolták.

Sz. A.: Kalauz korodban meg se próbáltad az egyetemi felvételit?

F. Gy.: Buszon dolgoztam, a felvételi vizsgákra mindig jelentkeztem a francia szakra. Gyergyai Albert professzor atyai pártfogóm lett, ő biztatott, hogy jöjjek el minden felvételi vizsgára. Az lett a vége, hogy 1956 őszén felvettek. De csak hat hétig voltam diák, mert jött a forradalom. Részt vettem az egyetemisták mozgolódásaiban. November második felében újra elkezdtem dolgozni az autóbuszüzemnél, akkorára már elvégeztem a sofőrtanfolyamot, számomra az jelentette a nagy karriert, hogy kalauzból buszvezető lehetek. A sofőröket akkor még úgy szólították, hogy „vezér úr”. Nem akárki lehetett buszsofőr… December hatodikáig dolgoztam, s gondoltam, ha lecsillapodnak a dolgok, újra visszamegyek az egyetemre. Aznap viszont letartóztatták az egész fővárosi Munkástanácsot. Bozsóka elvtárs, a garázs párttitkára megkeresett, és a fülembe súgta, hogy „Gyuszikám, én a maga helyében inkább körülnéznék a kapitalista Nyugaton”. Még aznap éjjel átszöktem a határon.

Sz. A.: Nemde, akkor már nem lehetett könnyű átjutni és boldogulni?

F. Gy.: Ausztriát már elárasztották a magyar menekültek, egy ilyen „későn jött vendégnek” nem sok esélye volt. Szerencsére a franciák befogadtak, s még adtak ösztöndíjat. Így kerültem Strasbourgba. Automatikusan felvettek az egyetemre. Nyolcvan magyar emigráns számára biztosítottak ott ösztöndíjat. Strasbourg közelében helyeztek el bennünket, egy kastélyban rendeztek be menekülttábort számunkra. Bölcsész voltam Pesten, gondoltam, ott is az leszek, ami nagy hiba volt. Nem tájékoztattak bennünket a lehetőségekről, de kiderült, hogy egész Kelet-Franciaországban fogorvoshiány van. Erre a nyolcvan magyarból több mint húszan jelentkeztek a nyelvtanfolyam után a fogorvos szakra. Orvosnak nem lehetett menni, mert külföldi állampolgár nem lehetett orvos Franciaországban. Ha akkor elmentem volna fogorvosnak, könnyebben és hamarabb boldogultam volna, másképp alakulhatott volna az életem. Talán pályát tévesztettem…

Sz. A.: No, hát nem egészen. Gondolom, akkor már jól tudtál franciául, hiszen hamar kezdtél publikálni, méghozzá francia nyelven?

F. Gy.: Gyergyai bácsinál, Pesten minden felvételi vizsgára újra és újra alaposan fölkészültem, úgyhogy valamennyire bírtam a nyelvet. Ott pedig azonnal összemelegedtem egy kis diáklánnyal, aki felvállalta, hogy javítgatja a szövegeimet. Én megírtam, ő kijavította, és küldözgettük a lapoknak. Hamar elkezdtem újságokba írni.

Sz. A.: Milyen jellegű dolgokat közöltél?

F. Gy.: Az első két évben semmi másról, csak a forradalomról. Mindenféle tévhitek keringtek 56-ról Franciaországban. Voltak országok, ahol úgy fogadták a forradalmárokat, mint hősöket, de a franciák nem. A franciáknál volt egy sanda gyanú: vajon nem fasiszták ezek, akik a szocializmus ellen föllázadtak? Akkoriban ott nagyon erős volt a baloldal. Úgy gondoltam, nekem az a feladatom, hogy leírjam apró részleteken keresztül: mi ellen lázadtunk föl.

Sz. A.: Megjelentettél egy esszésorozatot is a magyar-francia, francia-magyar kapcsolatok ezer évéről. Mondanál erről néhány szót?

F. Gy.: Ez már később volt, amikor elkerültem Puerto Ricóba, ugyanis Strasbourgban nem tudtam folytatni a pályafutásomat. Elvettem feleségül a diáklányt, aki javította a szövegeimet, attól kezdve nem javította tovább… Állást kerestem, néhány évig kallódtam Franciaországban. Nem kínálkozott sok lehetőség egy fiatalember számára, aki nem francia. Végül a Puerto Ricó-i egyetemen kaptam állást. Akkor kezdtem közölni ezeknek a magyar tárgyú kutatásaimnak az eredményeit.

Sz. A.: Volt egy lapod is, a Szomorú vasárnap, az még ott jelent meg Franciaországban?

F. Gy.: 1961-ben jelent meg az első szám, az utolsó tíz évvel később. Évente általában csak egy szám volt, összesen vagy tizenkettő. Sokan beszálltak az emigráns írók közül, Cs. Szabó László írt bele, Határ Győző, Sárközi Mátyás, Thinsz Géza. Azért szálltak be, amiért én csináltam az egészet. Arról volt szó, hogy mi, fiatalok kigúnyoltuk a konzervatív politikai emigrációt. Számunkra a politikai emigráció egy archaikus, tragikomikus képződmény volt. Kezdetben elmentünk a gyűléseikre, ahol azon vitatkoztak, ki közülük a vitéz, és ki nem. Ezen mi harsányan nevettünk. A Szomorú vasárnap azért íródott, hogy az öncélúan magyarkodókat kifigurázzuk. Ők meg azt mondták, hogy minket, 56-osokat már megfertőzött a kommunizmus, ezért ránk számítani nem lehet. Kemény ellenkampányt indítottak a rovásunkra. Nekünk nem csak a francia baloldal ellen, hanem ezek ellen is kellett küzdenünk, ha meg akartunk élni.

Sz. A.: Ezek publicisztikai jellegű írások voltak?

F. Gy.: Persze, mindenféle volt benne, voltak ilyen kamaszos hőzöngések, de voltak igényesebb szövegek is. Például Fedinandy Mihály, a jeles történész a sumér-magyar rokonságról írt egy hosszú tanulmányt. Mi kinevettük ezt a teóriát, de sokan komolyan vették. És akkor ő megírta a véleményét róla. Az volt az írásának a lényege, hogy „gyűjtsünk ősöket”: nem elég, hogy sumérok, legyenek őseink például a görögök is, és így népről-népre ezt csinálta Ferdinandy Mihály, egy csomó ókori népről „bebizonyította”, hogy a „rokonunk”. Ő nekem nagy-nagybátyám volt, elég távoli rokon.

Sz. A.: Franciaországban elég sok dolgod megjelent, két kötet elbeszélésed franciául és egy magyar nyelvű verses könyved?

F. Gy.: Igen, nekem egy jó kiadóm volt, elég jól fizettek. A Denoel egy nagy kiadó, az volt többek között Louis-Ferdinand Céline, Blaise Cendrars műveinek a kiadója.

Sz. A.: Nem sajnáltad otthagyni ezt az írói lehetőséget?

F. Gy.: Nem, mert a feleségem ambiciózusabb volt ennél. Ő egy francia polgárlány volt, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy menekült státusban élünk. Neki az nagyon jó volt, hogy én átmentem egyetemi tanárnak, mégis más volt egy amerikai egyetemi tanár feleségének lenni. Az írói ambícióimról teljesen megfeledkezett, az csak nekem maradt meg, magánhasználatra.

Sz. A.: Ezt a második emigrációdat miként viselted el, mennyire segített abban, hogy folytasd az írói munkásságodat is?

F. Gy.: Puerto Rico nagyon jól jött. Három hónap alatt megtanultam spanyolul. Ott kellett rájönnöm arra, hogy minden tanult nyelvem, a német is, a francia is kopik. Amit Márai mondott, az számomra nem bizonyosodott be, az nem úgy van, hogy megkopik, meg leesik a nevünkről az ékezet. Rájöttem, hogy a német is, a francia is nagyon gyorsan kopik, de a magyar nem. Ez az édes, ez az elárvult anyanyelv nem kopik. Visszatértem a magyarra, és soha többé nem voltam másnyelvű író.

Sz. A.: És te lettél az egyik „kalandor”, aki merte vállalni, hogy idegen közegben magyarul jelentesse meg a könyveit…

F. Gy.: Molnár Jóska – így hívták a müncheni nyomdászt –, volt az a bátor ember, aki fel merte vállalni. Nevetni fogsz, de elég sok példány elkelt. Először ötszáz, később ezer példányban is kiadta a műveimet. Amikor elkezdtem találkozókra járni, Amerikában meg Európában már több mint ötszáz példány elment. Rövidprózát írtam, magyarul, mindenáron magyarul. Olyasmit is, ami meg se jelent azóta se: olvasónaplókat. Mert kaptam hazulról a könyveket, és a Szabad Európa Rádiótól is, én írtam nekik a könyvismertetéseket. Puerto Ricóban, amikor már tudtam annyira spanyolul, hogy megtartsam az egyetemi előadásaimat, minden szabadidőmben írtam, olvastam, és… tanultam magyarul. Nem is volt annyira szerencsétlen dolog, hogy elkerültem, ha maradok Franciaországban, lett volna belőlem egy olyan francia író, mint Arnóthy Krisztina vagy Dormándy László. Ők Franciaországban maradtak, és megírták franciául az életművüket. Nézz meg egy francia irodalomtörténetet, egy lexikont, és láthatod, ma már egy szóval sem említik se Dormándyt se Arnóthyt. Ők addig voltak „nagy francia írók”, amíg a kiadójuk jól el tudta adni őket. Nálunk Batsányi János egyetlen mondatával nagy költő: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Ezzel az egy mondatával örökre bekerült a magyar irodalomtörténetbe. A saját anyanyelvén nem hagyják olyan könnyen elveszni az embert.