Kimaradó komédia (A fösvény)

Soha többé nem mondom azt, hogy van, amit nem lehet elrontani. Mert gallyra menni igenis mindig, minden körülmények között lehetséges – akkor is, ha az ember történetesen Örkényhez vagy Moliere-hez nyúl: ezekkel a példákkal rá is térnék a színházra, kérem szépen.
Klasszicista komédia, mi?
Mármint a klasszicista stimmelt – a szöveg klasszicista jellemvonásait a rendező kiegészít(t)ette ión (vagy dór, de semmiképpen sem korinthoszi) oszlopokkal, néhány abroncsos ruhakölteménnyel, no meg számtalan rizsporos arccal. A komédia viszont az első felvonásból kimaradt, én legalábbis nem fetrengtem a nevetéstől, úgy érzem, nem is oktalanul. Az a néhány halovány poén szertefoszlott az éterben, a jellemkomikumok pedig gyakran csaptak át elviselhetetlen ripacskodásba. A színészek egy része inkonzekvens módon mozgott a jelenetekben, másoknak viszont sikerült belopniuk magukat a szívünkbe, beszélek itt főleg arról a Tóth Árpádról, aki a multifunkciós szolga, Jacques szerepét játszotta. A kusza történetmesélésben az ő alakja legalább olyan fontos, mint a Barabás Árpád alakította főszereplő, Harpagoné – ez a másik olyan alakítás, amely említést érdemel: furcsa is lett volna, ha pont a címszereplő miatt vérezne el a darab.
Vér azonban nem folyt, főleg azért, mert a második felvonás valamelyest megmentette a népszerű vígjáték, de a társulat és a rendező, Csurulya Csongor becsületét is. Mindent összevetve tehát egy korrekt darabot láthattunk, amely azonban labdába sem rúg az én heti toplistám szerinti nagyágyúk mellett. De hát ízlések és pofonok, mondják.