Hippinagyi, az úrilány

Szilágyi Aladár (■): Valahol Afrikában, egy nigeri bozótfaluban gyapjas hajú, nagy szemű gyermekek mormolták megbabonázva a varázsigét: „Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya /ruhája…” Hogy is volt ez?

Lángh Júlia (□): Úgy, hogy muszáj volt megbűvölnöm a gyerekeket, különösen, mert nem volt igazán közös nyelvünk ott, Afrikában, hiszen én franciául beszéltem, ők meg hausza, dzserma vagy tamasek nyelven, és amikor egy neveltem megsérült, megijedtem, hiszen óvónőként felelős voltam értük. Jujuj, gyorsan fertőtleníteni kell, és a magammal vitt orvosi dobozomban volt egy dermaforin nevű sebhintőpor. Mondtam a gyereknek, hogy ezzel „meggyógyítalak”, s kérdezték, „mi ez, mi ez?” Azt mondtam, hogy… varázspor. Akkor már nagyra kerekedett a szemük, és aztán jött az isteni ihlet: varázsporhoz varázsige dukál, és ugyan mit lehetne jobbat mondani varázsigének, mint a Galagonyát? Annyira imádták, hogy megtanulták, de valahogy úgy ejtették, hogy „oszi-ejjel-izzik-o-gologonya-izzik-o-gologonya”… A varázserő átment, és valóban hatott.

■ Ez is a költészet határtalan erejét bizonyítja…

□ Igen-igen, a vers mindenütt érvényes csodaszer.

■ Weöres Sándor is örvendezhetett a mennyekben, ha tudomására jutott…

□ Bizonyára… Azóta ezek a tanítványaim felnőttek. Milyen vicces volna, ha napjainkban egy magyar elvetődne az Illela nevű nigeri faluba, és egyszer csak hallaná: azt mondikálják a bennszülöttek, hogy „izzik o gologonya”…

■ Most hadd ugorjunk odébb térben és időben. Minként eshet meg valakivel, hogy elindul, például Párizsba, kezében egy szatyorral s az oldalán két gyerekkel?

□ Vannak, akiknek csavargóvérük van. Előtte éveken át útlevéltilalommal sújtottak bennünket, Konrád György volt akkor a férjem, két remek gyerekünk van, és azóta négy remek unokánk is született. Szóval útlevéltilalom volt, s aztán ő kapott végre egy hosszú távú ösztöndíjat egy évre Nyugat-Berlinbe, én meg nem akartam odamenni, nem is tudtam németül, soha meg se tanultam, pedig később én is oda kerültem Münchenbe. Viszont csomó francia kapcsolatom volt, franciatanár voltam, aztán akadt egy baráti társaság, tagjai egy párizsi kommunában éltek, ahol voltak üres szobák, melyek mintha rám vártak volna. Kimentünk a két gyerekkel ebben a kommunában élni. A közelben volt egy nagyszerű alternatív iskola, odajártak a gyerekek, aztán mind a ketten meghosszabbítottuk az útlevelünket, és továbbra is nyugaton maradtunk. Gyuri Berlinből rendszeresen átjárt hozzánk látogatóba.

■ A francia közeg, nemde, befogadó volt akkoriban?

□ Attól függ, én a klasszikus Párizsba meg se próbáltam bejutni, nem is érdekelt a rendes, a rendezett egyetemi vagy polgári világ. Egy marginális közegben éltem, erről szól a Párizs fű alatt című könyvem. Ott mindenféle rendetlen alakok, hippik, művészek, volt hatvannyolcas egyetemisták, mindenféle nemzetiségű és bőrszínű népek forgolódtak. Ebben a környezetben otthon éreztem magam.

■ Engedjen meg egy gyakorlati kérdést: miből tartotta fenn a családját?

□ Ó, mindenféle munkát elvállaltam, az az igazság, hogy egy kicsit élveztem ezt az összevissza, marginális létezést. Nem igényeltem, hogy nekem fix munkahelyem legyen, ahová minden reggel nyolckor bemenjek, s délután ötig robotoljak. Először feketemunkákat vállaltam, olyanokat, amilyenekhez nem kellett papír, hol újságkihordó voltam, hol malteros lány, aztán, amikor már volt munkavállalói engedélyem – bár a franciatanári diplomámmal nem érvényesülhettem, de megvolt a kellő szociális érzékenységem –, szociális munkás lettem. Bűnöző vagy bűnözésre hajlamos, utcán csavargó gyerekekkel foglalkoztam, ahogy a franciák mondják: utcai nevelőnő lettem. Dolgoztam leányanya-otthonban is, ahol 18 év alatti lányok éltek a kisbabájukkal, szóval minden munkát elvállaltam, amit csak lehetett.

■ Azok a párizsi kalandok tényleg nagyon színes, kavargó világot jelentettek, hatalmas élettapasztalattal és élményaggal ajándékozták meg. Már akkor gondolt arra, hogy mindezt valamikor megírja?

□ Nem, de világéletemben sok levelet írtam. A levelezésemet mindig géppel pötyögtettem, eleve indigóval, de nem ilyen meggondolásból. Akkor még fogalmam se volt arról, hogy ezeket föl fogom használni, hanem azért készítettem másolatot, mert… kicsit hülye vagyok. Mivel szerteágazó levelezésbe bonyolódtam nagyon sok emberrel, nem akartam ismételni magamat. Párizsi könyvem messze áll attól, hogy tiszta fikció legyen, erősen a valóság alapján megrajzolt történet. Az első Afrika-könyvem, meg a második is, inkább dokumentum. Valójában negyedik könyvem, a Budai úrilány megírásával kezdtem el játszani.