A bennem élő titokkal el kell boldogulni

Kőrössi P. József (■): Mai vendégünk 1942-ben született Budapesten. Ismerem annyira, hogy biztos vagyok benne: nem haragszik meg, hogy kiadtam a korát. Dolgozott a múlt rendszerben a Kossuth rádiónál mint rádiós újságíró. 1977-ben kiment Franciaországba egy évre, ebből, ha jól számolom, tizenhat év lett, és e tizenhatból néhány év Afrikában. Óvónő volt Nigerben egy bozótfaluban, ebből az élményből született meg Közel Afrikához című első könyve. Később Csádban tölt el egy rövidebb időszakot, ahol rádiós riporterkedést tanít. Ebből született meg a Vissza Afrikába című könyve. Korán elkezdett jegyzeteket írni, ezekből később Egy budai úrilány című könyve született meg. Nemrég jelent meg a Párizs fű alatt című, melyben párizsi élményeit írja meg. Fogadják szeretettel Lángh Júliát.

Lángh Júlia (□): Köszönöm szépen, akkor most leülök, de lehetséges, hogy időnként föl fogok pattanni, mert ha belejövök a beszélgetésbe, izgatott leszek.

■ Mászkálhatsz is.

□ Szabad vagyok, de jó. Köszönöm.

■ Jó, hogy azt mondod, szabad vagy, mert még nem mondtam, hogy a Szabad Európa Rádiónak először párizsi tudósítója, majd müncheni munkatársa voltál. Amikor kimentél ’77-ben, már voltak gyerekek, ugye?

□ Igen, tíz- és tizenkét évesek voltak.

■ És ők is mentek veled, gondolom.

□ Hát hogyne. Próbáltak volna nem.

■ Te vagy az egyetlen olyan író, akit ismerek, aki bevallja, hogy nem tud fikciót írni, nem akar fikciót írni, minden, ami ezekben a könyvekben megjelent, többé-kevésbé úgy történt, ahogy leírod. A szereplők is hiteles, létező személyek. Az írók nagy része menekül ettől, azt mondja, az nem én vagyok, aki ott mesél. Neked miért fontos az, hogy azonosítsd magad? Azért ezekben az életrajzokban vannak egészen meghökkentő történetek. Akár szerelemről, akár fűről, akár a te különböző munkáidról beszélünk. Kommunában éltél sokáig. Hogy mertél két kisgyerekkel kimenni, egyáltalán hogy kaptál útlevelet ’77-ben?

□ Nagyon sok kérdést tettél fel. Vállalom, hogy a saját életemről írok és nem fikciót. Más írók nem, mert más írók igazi írók. Én pedig nem igazi író vagyok, ötvenvalahány évesen írtam meg az első könyvemet, az Afrika-könyvet, azért, mert úgy éreztem, én ott olyan dolgokat éltem meg és tanultam meg, amit nekem föltétlenül el kell mesélnem magyarul, a magyar közönségnek. Leginkább azért, mert nagyon befelé forduló, köldöknéző, önsajnálkozó hangulat van Magyarországon. És belőlem kibújt a tanár néni, hogy nézzék már meg, mennyivel sokkal-sokkal rosszabb élet is tud lenni, amit mosolyogva viselnek. Úgyhogy én zavarban is vagyok néha különböző szerepléseknél, megkérdezik, hogy mit írjanak alá, újságíró, de mondom újságíró se vagyok, aztán elfogadtam, hogy azt írják, író, de én nem tekintem magam írónak, hanem mondjuk eléggé sokféle volt az életem, és mindig azt hiszem, hogy érdemes elmesélni. Úgyhogy ennyit az íróságról. Visszatérek a másik kérdésedre, hogy hogy mertem kimenni. Hát mert az olyan vonzó volt. Francia szakos voltam az egyetemen, az első négy évet gimnáziumi tanárként töltöttem, Kispesten franciát tanítottam. Franciás kultúrám volt, ismertem Franciaországban, Párizsban többeket is. És ott volt egy kommunaféle, egy nagy ház többféle szobával, ahol egy magyar származású, de már gyerekkorában kiment fiú, Leonnak hívták… Ja, én mindenütt álneveket használok, kicsit keverem a fikcióval, nem nagyon. Az úgy van, hogy az ember ül, írja az emlékeit, és akkor egyszer csak egy mondatnál gyanakodni kezd, hogy ez megtörtént, vagy így történt? Ördög tudja, de megtörténhetett volna. És nekem most nem az a dolgom, mondom magamnak írás közben, hogy dokumentarista pontossággal leírjak egy történetet, mert én nem történész vagyok, hanem mesélő. Azt mesélem el, ami megtörténhetett volna, már én sem tudom pontosan a különbséget a megtörtént és a nem megtörtént között. Ezzel mindenki így van, csak nem mindenki meri bevallani.

■ Az elbeszélő mindig te vagy.

□ Igen, én megpróbáltam harmadik személyben írni, de kitöröltem, mert olyan hamisnak éreztem. Úgyhogy igen, az én vagyok. A szereplők álnevet kaptak, mert nem vagyok benne biztos, hogy pontosan így történt. Meg néha nem mindig teljesen hízelgő színben tüntetem fel őket. Például ez a Leon az egyetlen a Párizs-könyv szereplői közül, aki tud magyarul. Ő, azt hiszem, nagyon megbántódott, de mit csináljak, ilyennek látom. Lehet, hogy akkor nem ilyennek láttam. Jól meg is gyötört. Ő volt a kommunában a fő pasi. Magyarországból különben is elegem volt. Konrád György volt a férjem. Két pompás gyerekünk van, és azóta már négy közös unokánk. A személyes dolgokról csak annyit, hogy két év elteltével Gyuri hazajött, mert ő magyar író. Én meg azt mondtam, hogy még egy kicsit maradni kellene, legalább még egy évig itt, a gyerekek olyan remek iskolába járnak. Én mindig azt hittem, minden országváltásról, hogy ó, csak egy évre megyek, aztán lett belőle Párizsban hét és fél, Münchenben tíz. Csak Afrika maradt meg csakugyan egy évnek, bár az volt a legizgalmasabb, úgyhogy ott maradhattam volna. Tehát a kommunában volt hely, ugye a kommunaélet abból a szempontból is nagyon jó…