Vívtam a saját forradalmamat

Kinde Annamária (■): Boldog vagy?

Ladik Katalin (□): Hát ez aztán mellbevágó kérdés. Nagy bátorság ilyet kérdezni. És még nagyobb bátorság lenne erre őszintén felelni. De mivel te ilyen bátor voltál, hogy ezt megkérdezted tőlem, bizonyára megvolt rá az okod, hogy ez lett az első kérdésed. Mert általában hasonló kérdéseket egy beszélgetés végén szoktak feltenni. Az egész életművem erről szól, hogy meg szeretném fogalmazni a boldogságot. És őszintén bevallom: mivel még mindig nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi a boldogság, akkor azt mondhatom, hogy boldog sokszor voltam. Amit én boldogságnak hiszek. Sokszor voltam, de azt meg kellett teremtenem. Tehát úgy válaszolnék a kérdésre: igen, alkalmas vagyok arra, hogy boldoggá tegyem magam.

■ Milyen most Magyarországon élni?

□ Én csak azt tudom, hogy milyen most ott élni. Nincs viszonyítási alapom, mivel azelőtt nem éltem Magyarországon, csak nagyon rövid időre jöttem át Újvidékről, Vajdaságból, de hát akkor igazán nem volt, a hetvenes években, vagy a hatvanas évek végén, mert 68-tól járok Magyarországra, rövidebb időkre jártam fel, és ’92 óta élek folyamatosan ott.

■ Most, 2010-ben milyen ott élni?

□ Én sokkal rosszabbra készültem, amikor áttettem ide az életteremet. Én ugyanis soha nem kívánkoztam távol lenni Újvidéktől, attól a kulturális klímától meg attól az élettértől, amibe beleszülettem és beleszoktam. És attól a mikroklímától, ami engem abban a városban körülvett. Én ott jól éreztem magam, függetlenül a küzdelmeimtől, sőt, az a küzdőtér, az a tanpálya, amiben én ott éltem a Vajdaságban, minden fájdalmas emlék és megpróbáltatás ellenére, nekem nagyon fontos volt ahhoz, hogy ilyen harcossá váljak, amilyen vagyok. Mert az én alkatom olyan, hogy én valójában egy nagyon csendes és visszahúzódó életet élek, de fontos, hogy állandó kihívások érjenek. Látszólag egy olyan süppedt környezetben éltem, úgy tűnik távolról, hogy az egy peremvidék, távol Európától, mindentől, sőt, kisebbségi lét – itt a nyelvre gondolok elsősorban, nem a szellemiségre –, amelyről bárki úgy gondolná, hogy az ember onnan csak ki akar szabadulni. Nem! Én úgy éreztem, nagyon jó onnan ki-kiröppenni, mert mi megtehettük akkor Jugoszláviában, ki-kiröppentünk. De ott berendezkedni egy életre, az nekem megfelelt, amíg a külső körülmények – itt a ’91-ben kezdődő jugoszláviai belső háborúra gondolok – nem késztettek rá, hogy elmenjek. Már kicsit korábban, a nyolcvanas években kezdődött ez, amikor úgy éreztem, hogy nem politikai okokból, de valamilyen módon elfogyott körülöttem a levegő. Tehát az alkotóteremen eluralkodott a süketség. Az ellenállást mindig szerettem, az jó kihívás volt még a hatvanas–hetvenes években, de a nyolcvanas években ez a megváltozott ellenállás annyira elvette az alkotói energiámat, egyáltalán az életenergiámat, hogy úgy éreztem, előre kell menekülnöm. Ez késztetett arra, hogy Magyarországon folytassam azt a tevékenységet, amivel azelőtt is mindig foglalkoztam.

Magyarország nekem újrakezdés volt – függetlenül attól, hogy azért ott ismertek engem. Ez volt a legszerencsésebb pont, ahol folytathattam az életemet és azt, hogy a magyar kultúra területén vagy legalábbis a közelében maradjak, mert nem volt álmom nekem, hogy én Magyarországon éljek, de a magyar kultúra, szellemiség környezetében igen. A fiam után jöttem, aki Pesten akkor végzett a zeneművészeti egyetemen. Akkor úgy gondoltam, újrakezdem az életemet. Valóban újra is kezdtem, és nem is számítottam arra, hogy engem tárt karokkal fogadnak, hiszen engem senki nem hívott, de valami módon talán jókor jöttem, észrevettek, hogy vagyok, és semmi gondom nem volt a publikálással. Persze az egzisztenciát nehezen találtam meg, mármint az anyagi részét az életnek, de ehhez hozzászoktam. Tehát nekem nem volt rosszabb Magyarországon, mint Újvidéken. Anyagilag ugyanolyan rosszul éltem és élek, semmi különbség. Sőt, meglepő módon engem elfogadtak az irodalmi körökben, mert azelőtt ezt nem mondhattam el. Legalábbis álmomban sem mertem remélni a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, hogy én hivatalosan megjelenhetek folyóiratokban, meg könyveim megjelenhetnek. Úgy indultam Magyarországra, hogy a nulláról kezdem, semmi reményem nem volt, hogy engem valaki elhelyez valahol, de mégis kaptam állást, meg fel is találtam magam, tehát megvagyok. Az az ember vagyok, aki meg tudja teremteni magának a mikrokörnyezetét, hogy jól érezze magát. Ez az, amit a boldogságról is mondtam, én meg tudom teremteni magamnak mindenütt az én egy-két négyzetméteres kis környezetemet, mindig is kicsi lakásban laktam. Ha meg tudom teremteni a napi kis lelki higiéniámat, hogy foglalkozzam önmagammal, a tárgyaimmal, amiket magammal hoztam, ha rájuk nézek, a kedves könyveimmel ott vagyok egy társaságban, akkor én jól vagyok, sőt, boldog vagyok, mert azzal foglalkozhatok, amit fontosnak találok.

■ Mikor érezted úgy, hogy elismernek? Mikor kezdődött a jó időszak, amihez képest aztán a nyolcvanas években már úgy érezted, hogy elfogy körülötted a levegő?