El kell tudni viselni a sikert is

Szilágyi Aladár (■): Engedelmeddel hadd idézzelek. Azt írod valahol: „Az irodalomhoz nem kis pofa kell, úgy látszik, mégis van hozzá pofám.” Kérlek, ezt a szentenciát bontsd ki olvasóink számára…

Kukorelly Endre (□): Tizenöt éves korom körül gyakorlatilag állandóan olvastam. Televíziónk nem volt. Pedig milyen jó lett volna! Átjártam a Robin Hood című sorozatot nézni a Bartáékhoz a Rózsa utcába, nagyon irigyeltem őt, hogy van tévéjük, és csak sokára fogtam föl, hogy szoba-konyhás prolilakásban éltek, vécé a gangon, fürdőszoba egy falhoz támasztott fakád. Egyszer apukám hazahozta a Világirodalom Remekei sorozatból az aktuális kötetet, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, én pedig úgy a közepe táján – nem felejtem el – egyszer csak letettem magam elé, és elhatároztam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Irodalommal. Nem sokat értettem belőle, de ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. Fogalmam se volt, miként lássak hozzá, nem is volt senki, akivel meg tudtam volna beszélni. Írtam verseket, akár minden korombeli kamasz, szörnyen restelltem, még anyukám előtt is. Amit idéztél, arra vonatkozik, amikor először döntöttem úgy, hogy megpróbálok előállni vele. Nehezen feldolgozható trauma megmutatni az írásaid idegeneknek. Jogos az érzés, hogy Arany János és József Attila után verseket írni, ahhoz pofa kell.

■ Ráadásul írói debütálásod idején a Jelenlét című egyetemi lap szerkesztője, Kulin Ferenc „reménytelen esetként” emlegetett Téged…

□ Nem emlegetett, anyukámmal közölte. Én is reménytelennek tartottam magam, egyetértettem vele, egyébként jó barátom, jóindulattal mondta. Körülbelül öt évre abba is hagytam az irodalommal való foglalatosságot, úgy gondoltam, történész leszek. Nem is olvastam, afféle radikális irodalom-elvonókúrán estem át, megvetettem azokat, akik szépirodalmat olvasnak komoly történelmi munkák helyett. És igazából borzasztóan éreztem magam a bőrömben, bár nem tudtam, miért. Következetesen az irodalomtól való függőségem ellen dolgoztam, öt év kellett hozzá, hogy rájöjjek, mi a helyzet.

■ Valami kiváltotta ezt a fordulatot, vagy egy folyamat része volt?

□ Belső folyamat, lassú és emésztő, csak a hatását érzékeltem, egyszerűen nem éreztem magam jól. Nem vagyok boldog – hogy ilyen nagy szavakat használjak. Érdekel a történelem, de nem az én pályám. Egy pillanat alatt döntöttem el a bölcsészkar folyosóján – meg tudnám mutatni, hol –, hogy mégis irodalommal akarok foglalkozni. Független attól, hogy mások mennyire akceptálják, meg fog-e egyáltalán jelenni egy sorom. Elmúltam huszonnyolc, ilyen életkorban rendes költők már meghalnak. Ez nem volt pályakezdés, nem azt jelentette, hogy író leszek, akkor csak arra gondoltam, eljárok vagont kirakni meg havat lapátolni, és saját magamnak írogatok. Egyfajta minimál-program volt, de legnagyobb meglepetésemre, a verseimet lehozták, egyik pillanatról a másikra bejöttek a dolgok. Pedig nem tartoztam sehová, afféle outsider voltam. Tanulság – bárki számára, akinek túl sok a baja magával, úgy érzi, nem elég tehetséges –, hogy potenciálisan mindenkinek adott az esélye, ha komolyan gondolja, rendesen dolgozik és nem teljesen tökfej.

■ Lezajlott ez a fényűzésnek számító önkéntes száműzetés, viszont utána utolérted magadat, hiszen mostanáig egy híján húsz köteted jelent meg…

□ Nem a könyvek száma a lényeg . Tény, most jó állapotban vagyok, nem panaszkodhatom. Jobb a helyzetem, mint amilyenre valaha számítottam.

■ Mennyire követed nyomon a műveid recepcióját, akár az olvasókra gondolva, a fordítóidra, akár a szakmára? Mennyire fontos ez számodra?

□ Teljesen normális hiú ember vagyok, pont, mint mindenki.

■ Igen, egyszer így emlegetted a hiúság fokozatait: „hiú, hiúbb, Kukorelly”…

□ Húúú, még ezt is tudod? Viccnek szántam, de komoly. Nagyjából így is van, épp elég hiúk vagyunk, van, aki tagadja, van, aki bevallja. Persze, abszolút érdekel, szórakoztat, meglep, földob és lelomboz, hogy mások mit mondanak, írnak rólam. A kritika az irodalomhoz tartozik. Nincs olyan, hogy szépirodalom, és külön tőle az irodalomtudomány vagy kritika: aki szövegeket ír, az író. Nem azon múlik, hogy egy másik könyvről szól, vagy a cserebogarak halhatatlanságáról: jó a szöveg vagy nem, szeretem olvasni, élvezem, vagy nem. Izgat, hogy olvassák-e a könyveimet, szívesen dedikálok, elmegyek beszélgetni, ha meghívnak, felolvasok stb., de – szoktam is mondani, és halál komolyan gondolom –, magamnak csinálom. Magam akarom szórakoztatni, én akarom magamat jól érezni, én nem akarok unatkozni, én akarok csodálkozni, elképedni azon, amit írok. Egyetlen esély arra, hogy esetleg más se unatkozzon, ha olvassa.

■ Gyakran okozol meglepetést magadnak?

□ Ez a dolog lényege, erre törekszem, mondhatni, bár igazából nem törekedni kell, hanem őszintén beszélni. Legalább írásban. Ha nem lepődöm meg azon, ami lesz, nem járok jó úton. Az a jó, ha magam csodálkozom a legjobban, hát ez meg hogy a fenébe került ide a gépbe? De akkor is írnék, ha fütyülnének rám, ha egyáltalán nem lenne úgynevezett recepcióm, csak nyilván sokkal rosszabbul érezném magam a bőrömben.

■ Egy alkalommal elárultad a műhelytitkaidat alkotás-lélektani szempontból. Állítod: úgy működik, hogy találsz egy magot, és ha az megvan, a többi úgymond megy magától tovább.

□ Valóban, nemcsak szoktam ilyesmit mondani, de így is gondolom. Nem vagyok afféle prekoncepciózus író. Olykor irigylem őket, szeretnék egyszer olyan könyvet írni, hogy eleve megvan az egésznek a nagyszerkezete, tudom előre a mondanivalóját, a szüzsét, ki kivel jön össze, ki kit öl meg vagy foglal el. Rendes, virtigli regényírók így csinálják. A rendes Jókaik, Mikszáthok, Móriczok.