A tehetség csak egy szelet a tortából

Grecsó Krisztián (□): Én egy olyan családmodellben nőttem fel, ahol három generáció élt együtt, kilencen éltünk egy másfél szobás vályogházban, amit én nagyon élveztem, mert mindig foglalkozott velem valaki. Azt elképzelni sem tudom, hogy a szüleim hogyan éltek. Úgy utólag elképzelem, hogy a nagyszobában két pár élt együtt, milyen toleranciára, diszkrécióra és egyébre lehetett szükség egy ilyen család esetében. Ez már teljesen kihalóban van, elképzelni sem lehet.

Kőrössi P. József (■): Hány éves korodig éltél ilyen környezetben?

□ Nyolcéves voltam, amikor elköltöztünk onnan, tizennégy éves koromig éltem falun. Ezek a meghatározó élmények, továbbá az, hogy ez a modell az enyém volt. Ezek egész konkrétan meghatározták, hogy miről írhatok, mivel tudok foglalkozni. Olyannyira, hogy képzeljék el, amikor az első verseskötetem megjelent, akkor az arról szóló kritikákban rögtön a népi irodalommal találkoztam. Ezt Kemény István írta, egy nagyon jó költő, aki például a népi imádságokat emlegette, a finom rezonanciát. S azt mondta, ezek az emberek biztosan hatottak rám és a hatásuk nagyon erősen kimutatható; mikor felhívtam és ezt megkérdeztem tőle, dermedten mondta, hát Krisztián, egyértelműen hatottak rád! És akkor rájöttem, hogy nem úgy van a magyar irodalmi hagyományban, hogy én azt mondom, de hát én csak magamról írtam, ami velem történt. A magyar irodalmi hagyományban kikerülhetetlen a népi-urbánus történeti hatás. Az olvasata rögtön több lett annál, mint amit én odatettem. Tehát én a gyerekkoromról írtam, arról, hogy milyen szorongásaim voltak, és az egyből Sinka Istvánhoz kapcsolt. Én először tiltakoztam, több ok miatt is tiltakoztam, maga a skatulya zavart, bármilyen skatulya zavart volna. Azt gondoltam, én vagyok az univerzális tehetség, mert én mindenhez értek… Aztán kiderült, hogy nem, na mindegy. A második ok, ami miatt zavart, hogy ez most kijelölt nekem egy utat, amin föltétlenül járnom kell. Rájöttem, hogy igen, kijelöl, de ez nem olyan nagy baj, mert minden, amihez én kapcsolódni tudok, az igenis ebből táplálkozik. Nálunk két könyv volt otthon a családban, a Biblia meg a Kalendárium. Több nem volt. És a nagyapám azért tanult meg a hadifogságban írni, hogy tudjon levelet írni a feleségének haza. A természetes intelligenciát nem nélkülözték. Az én nagymamám nyomába sem érek soha.

■ Ez a kilenc személy hogyan élt a másfél szobás vályogházban?

□ Négyen laktak a nagyszobában, két pár, a nagynénémék, nagybátyámék, férj-feleség. A folyosó, előszoba, konyha – ott laktak a nagyszüleim, és a kisszobában meg mi hárman. Így működött ez a családmodell. Például a nagymamám a három elemivel egész életében verseket írt titokban, tehát azért az írásbeliséghez vonzódott. Életének egyetlen lehetősége volt, öreg koráig, amikor publikálhatott: apám elfelejtette, hogy ő mondja a verset a ballagáson, reggel öltözött és bömbölt persze, kis ötödikes gyerek volt. Amíg reggelizett, a nagymamám írt egy ballagóverset, biztos, ami biztos, ezt gyorsan megtanulta az apám, és annyit mondott neki a nagymama, hogy ne mondja a szerzőt, mert az azért egy kicsit kellemetlen lenne. Nagy büszkén a nagymamám versét szavalta el, ez borzasztó nagy élmény volt a mamámnak. Aztán megírta az önéletrajzát – ami nekem volt hatalmas élmény –, én gépeltem be, meg küldözgettem részletenként a Szegvári Napló nevű világlapnak. A nagymamámnak óriási tekintélye lett a Kinizsi-telepen a vénasszonyok között, hogy publikál az újságban, továbbá mindenki azt hitte, hogy azt én írom. Volt valami nagyon finom, érzékeny kis népies íze. Kiegészítettem még, mert volt, amit meg kellett magyarázni, megkérdeztem a nagymamámat, hogyan működött. Mert ha egy mai fiatal azt elolvasta, hogy a lánykérés úgy működött, hogy találkoztak egyszer, beszélgettek két óra hosszát, majd a fiatalember rákanyarodott a tárgyra, miszerint ő azért jött, hogy! Tulajdonképpen ez egy megegyezés volt, meg hogy hogyan ismerték meg egymást utána, mi hogyan zajlott. Egy-két kiegészítő mondatot betettem, mert olyan furán és kegyetlenül volt őszinte, azt én finomítottam. Éreztem, hogy a nagymamám nem tudja azt, hogy a publikációban ezek a szövegek elszakadnak az írójuktól és már másképp működnek.

■ Beszélj, kérlek a nevedről, mert tényleg nagyon ritka név.

□ Nem találkoztam még a családomon kívül Grecsóval. Borzalmas hangzása van szerintem, ráadásul a Krisztiánnal olyan nagyszerű, senki nem érti, amikor kimondom. Apám nagybátyja megváltoztatta a nevét, és ezt a traumát senki sem tudta kiheverni, ezért én nem változtattam meg, és most már örülök neki. Állítólag kis görögöt jelent, és a nagyapám borzasztóan büszke volt a görög származására, amit semmivel sem tudott bizonyítani, semmi sem támasztotta alá. Ő mindig profilból mutogatta a görögös arcélét, ami, hát, akár görögös is lehetett. Gresókkal találkoztam, és sértve éreztem magam, amikor „legresóztak”, mert épp a grecóból lenne ez ugye, és éppen a „c”-t vette el, Greco lenne a családi hagyomány szerint, csak elszlávosodott sajnos. Egyebet nem tudok róla mondani, meg nem is ismert a család eredete. A paraszti hagyományban ez a fajta emlékezés nem létezik, az írásbeliség sem létezik. Nem tudom, hogy az erdélyi kultúrában ez mennyire más, hogy mondjuk, egy elzárt faluban, aminek saját tánchagyománya van, ott vajon az emlékezés is más-e. Nem ismerem. Az biztos, hogy ha az én nagyapámat az ő nagyapjáról kérdeztem, és nem hagytam annyiban, és addig faggattam, míg kénytelen volt valamit mondani, akkor nagyon dühösen annyit mondott, hogy paraszt volt, mint én. Lerázta magáról. Akkor én nekirontottam, kis ostoba kamaszként, hogy „nagyapa, te nem haragudnál, ha én csak annyit tudnék rólad, hogy paraszt voltál?” Ezen egy kicsit meglepődött, nem is értette, hogy mit akar itt ez a hülye gyerek, mit hepciáskodik, de én azóta megértettem, hogy mi ennek a lényege, milyen fura, ösztönös alázat van benne. Mert ugye ez az az ösztönös tudás, hogy te csak egy szem vagy a láncban, tehát az egyéniségnek, az egónak, az énnek nincs ekkora szerepe, mint amekkora a mai társadalomban van. „Paraszt volt, mint én” – mondta. Tehát vagyunk mi a sorban, és persze fontos a lánc, mert különben elszakad, tartani kell, de nem több annál. Ez nagyon egyszerűvé teszi, természetközelibbé, a halállal például sokkal egyszerűbb szembenézni, mert az öröklődés és a jövő tudata lényegtelenné teszi a saját halálodat. Az előttünk járó generációk sokkal természetesebben tudták ezt kezelni, volt hozzá valami természetes viszonyuk. Én akkor nem értettem, hadakoztam is ellene, próbáltam minél több dolgot felkutatni, a nagyapám fogságból írt leveleit megkerestem. Valahogy nem értették, hogy mit akarok. Volt egyetlen festmény a családi konyhában. Jézus az Olajfák hegyén. Egy szegvári fiatal tehetséges festő festette, erős Munkácsy-epigon volt és az is maradt, de azért egy tehetséges srác volt, mikor ezt a nagyszüleimnek festette. Az évtizedek alatt teljesen befeketedett, és mire elhoztam a nagybátyám halála után, már csak a glória látszott, semmi más, teljesen fekete volt. Láttam az unokatestvéreimet, hogy viszik a hűtőt, a hűtőrácsot meg a mit tudom én, micsodát, és kérdezte a nagymamám is, hogy van itt tizenhat darab bontatlan vasutasing, szükségem van-e rá. Mondtam, hogy föltétlenül kell nekem vasúti ing. Nem, nekem semmi sem kell, én elvinném a fényképeket, a bérmálkozási emlékeket, meg ezt a képet. A kép lenn volt a földön, az ételszagban, összetört, még a feszítő ráma is kitört. Akkor lettem közalkalmazott, negyvenezer forintot kerestem, elvittem a képet a restaurátorhoz, aki azt mondta, hogy ötvenezer forintért csinálja meg. Anyukám azt mondta, nem vagyok normális, hát ez értéktelen. Mondtam, hogy ez az egyetlen emlékünk van, már hogy lenne értéktelen? Megcsináltattam, és képzeljék el, úgy csinálták meg, hogy lemarták a vászonról – ezt elképzelni sem tudom egyébként, bevallom őszintén – tehát a festékréteg rákerült egy új vászonra, egy új feszítő rámába tették, és lemarták róla a koszt. Előkerült az Olajfák hegye, az olajfákkal, a szikla, Krisztus köpenye. Egyébként elég sötétbe hajló, olyan, mint egy jó Munkácsy-kép, ahogy szépen feketére öregszik. Betették egy gyönyörű keretbe, újra kifeszítették. Eltelt néhány év, eltávolodtunk attól a háztól, kérdezte az unokatestvérem, hogy hol vannak a képek. Mondtam, nálam. Én csak azt kértem. Nektek van hűtőtök, vasutasingetek. Az a hatás, amit a kép váltott ki az emberekből, egészen elképesztő volt. Felvittem a nagymamámnak, aki harminc év után újra meglátta, hogy mi van a képen. Döbbenetes élmény volt. Az évek, évtizedek alatt ők ott éltek mellette, megszokták, ahogy sötétedik. Mindenesetre azóta nagyon haragszanak rám, hogy az a kép az enyém, de mondtam, senki el nem viheti, én adtam érte annyi pénzt, ez az én képem. Az időhöz való viszonyt az én generációm sem változtatta meg. Valahogy nem érezték annak a súlyát, hogy az előző generációból annyi marad: egy bérlet, a bérlet tetején egy kép, vagy egy cetli, aminek a sarkára írt, kézírás. Ezeket én összegyűjtöttem, mert mániákusan a múltban kutakodtam. Nem biztos, hogy ez jó egyébként, mert az biztos, hogy nagyon fájdalmas.